buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Semmi sem olyan egyértelmű
Rakovszky Zsuzsával beszélget Elek Tibor


2003.06.11

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

– A vers és a prózaírás különbségérõl egy korábbi interjúban többek között azt mondta, hogy „az ember versírás közben sokkal személytelenebb nézõpontból nézi a világot”. Ez elég meghökkentõ állítás még akkor is, ha az ún. tárgyias, objektív lírára, s az ön hol tárgyias, hol érzékien intellektuális, a hétköznapi tapasztalatokat metafizikai sûrítettséggel a poézis magasába emelõ lírájára gondolunk.

Lehet, hogy a „személytelen” nem a legjobb szó arra, amire gondolok. Inkább talán azt mondanám, hogy a vers más lelki rétegben keletkezik, mint a próza, egy olyan rétegbõl, ahol nem számít igazából, hogy a költõ mennyi idõs, milyen nemû, milyen személyes élettapasztalatai vannak, még akkor sem, ha a saját élményeit és tapasztalatait fölhasználja a vershez, mert hát hiszen ki máséit is használhatná fel. Megpróbálom példákkal szemléltetni, mert így ez elég homályos: rengeteg költõ írt verset a szerelemrõl vagy az anyjáról, mert a szerelem meg az anya iránt érzett szeretet olyan érzések, amelyeknek van egy „kozmikus” oldaluk, az ember, ha homályosan is, úgy érzi, hogy rajtuk keresztül a természethez vagy a világmindenséghez kapcsolódik. Ezzel szemben nagyon kevesen írnak verset, mondjuk, a nagynénjükrõl, a legjobb barátjukról vagy legkedvesebb kollégájukról, mert ezek az emberi viszonyok nélkülözik ezt a kozmikus elemet, ugyanakkor például prózában remekül fölhasználhatóak. Persze, próza is, költészet is sokféle van…

– Ezért volt szükség különbözõ szerepeknek, alakoknak, történeteknek, mintegy „objektív korrelatívoknak” a közbeiktatására egy idõ után?

Ez nyilván már egy lépés volt a próza felé. Kezdetben azért alkalmaztam, mert egy-egy szereplõ egy bizonyos fajta hanghordozás kipróbálását jelentette. Vannak költõk, akiknek van egy olyan Isten adta képességük, hogy a személyes hanghordozásuk, úgy tûnik, „egy az egyben” átmegy a versbe. Nem tudom, ez hosszú kísérletezés eredménye-e vagy önkéntelen… Úgy éreztem, hogy én nem vagyok ilyen, ezért olyan figurákat kerestem, akiknek megvan a jellegzetes hanghordozása, és erre a beszédmódra már rá lehet hagyatkozni versírás közben.
Másrészt úgy éreztem, hogy amit a világról gondolok, az kezd egyre bonyolultabb lenni, ezért nem is tudom egyetlen szereplõnek a szájába adni, hanem föl kell bontanom és szétosztanom több szereplõ között, akik különféle nézõpontokat képviselnek.

– Mindez már valóban a próza felé mutat, mégis csak rákérdezek, hogyan érett meg önben a prózaírás szándéka és hogyan alakult ki regényírói gyakorlata?

Azt hiszem, ebben nincsen semmi különös, végtére is ugyanaz a szakma. Talán az életkor elõrehaladtával kezdtem inkább a próza felé hajlani. A versíráshoz az embernek jobban kell azonosulnia a saját érzéseivel, gondolatatival, nézõpontjával, a prózához viszont az kell, hogy bele tudjon bújni a mások bõrébe is. A kor haladtával az emberek egy része erre hajlamos lesz.

– Az elõbb mintha ennek az ellenkezõjét mondta volna, és abban a már idézett interjúban is: „versírás közben sokkal inkább lehámlik az emberrõl a személyes élettörténete és mindenféle meghatározottsága, mint akkor, amikor prózát ír”. Hogy is van ez akkor, nézzük most a prózaírás felõl!

Valamelyik Walt Whitman versben van, azt hiszem, hogy „ellent mondok magamnak? jó, hát akkor ellent mondok magamnak”. Igaza lehet, ez valóban ellentmondás, de én úgy éreztem prózaírás közben, hogy amit írok, az sokkal inkább megbolygatja a személyes élettörténetemmel kapcsolatos, félig elfelejtett emlékeimet, mint a versírás. Gondolom, azért, mert a próza sokkal inkább a személyes élettörténetbõl táplálkozik, mint a vers, még akkor is, ha a regény eseményei nem azonosak a saját életem eseményeivel, csak valami, mondjuk így, „szerkezeti” hasonlóság van köztük, vagy csak hasonló érzelmeket keltenek.

– Így utólag visszatekintve valóban nem olyan meglepõ fordulat ez a pályáján, hiszen elég epikus jellegû volt már ez a líra a maga állandó szituációteremtésével, szerepjátékaival, történeteivel, költészetének számos motívuma tovább is mûködik A kígyó árnyéka címû regényben, de már egész korábbról, néhány verscím is árulkodó lehet (Részlet egy lehetséges verses regénybõl, Családregény, Két történés)…

Mindig szerettem volna egy verses regényt írni, de az valahogy nem jött össze.

– Azt is tudom, hogy volt vagy voltak (?) korábbi regénykísérletei is valamikor a kilencvenes évek elején. Tehát nem az 1998-as Egyirányú utca megjelenése után pattant ki az ötlet a fejébõl, beleunván a költõi sikerekbe, elismerésekbe, hogy most pedig regényt írok. Gyanítom, hogy egy hosszabb, évek, évtizedek(?) óta tartó folyamatról van szó. A prózaírói szándék belsõ érlelõdési folyamata és alakulástörténete érdekelne engem.

Két regénykísérletem is volt. Sõt, arra is emlékszem, hogy soproni gimnazista koromban fel-alá járkálok otthon, a konyhában, és fejben írom a regényemet, de hogy mirõl is szólt, arra már nem emlékszem, csak magára tényre. Úgy tíz-tizenkét évvel ezelõtt pedig csakugyan el is kezdtem prózát írni, sikerült is vagy harminc oldalig eljutnom, és akkor úgy döntöttem, hogy ez így nem jó, elraktam valahová, talán nincs is már meg. A kígyó árnyékának megírása elõtt egy évvel is terveztem már valamit, tulajdonképpen azt, amit most írok, de akkor az sem igazán mûködött, és akkor hirtelen beugrott, hogy egy évszázadokkal ezelõtt játszódó történetet akarok írni. Ennek a vázlata hamar kialakult, s attól kezdve éreztem, hogy ez most már mûködik, olyannyira, hogy a terjedelméhez képest rekordidõ (2 év) alatt írtam meg.

– Tehát a versírás közben már mûködött a prózaírói szándék, sõt a gyakorlatban is megnyilvánult. Kisebb prózai mûfajokkal nem próbálkozott, csak a regény vonzotta?

Nem, novellákkal, elbeszélésekkel nem próbálkoztam, de én talán a sok fordítással szereztem meg azt a prózaírói jártasságot, amit mások a rövidebb mûfajú szövegek írása során szoktak.

– Említette, hogy a történet váza elég hamar megvolt, emlékszik-e arra, hogy mi volt a regényben ábrázolt elég viszontagságos sorsnak, illetve a történetnek a magja, ami elõször megvolt?

A személyiségváltás volt meg kezdettõl, az hogy valakivel valami történik az egyik helyen, és aztán átkerül egy másik helyre, és attól kezdve másnak mutatkozik a világ szemében, mint ami õ maga.

– De miért a régmúltba, a 17. századba helyezte a cselekményt?

Egyrészt azért, mert azt szerettem volna, ha valahogy érzõdik rajta, hogy ez a történet talán meg se történt, lehet hogy valami egészen más történt helyette, lehet, hogy ezt csak álmodta vagy képzelte valaki. Úgy éreztem, hogy ez az álom- vagy látomásszerûség inkább megvalósítható, ha régmúlt környezetben játszódik, mintha a napjainkban megszokott környezetben és helyzetekben.
Másrészt végig úgy gondoltam, hogy a regényben történõ dolgok, tulajdonképpen lelki történések, a történet, az csak valamiféle objektív korrelatívja, hogy az Ön által használt kifejezéssel éljek, annak, ami valójában belsõ történés. Azt szerettem volna, ha ezeknek a belsõ történéseknek valamilyen velük arányos, külsõ megfelelõjük van, például a szorongásnak a komoly veszély, a bûntudatnak a súlyos bûn, s ehhez inkább találtam megfelelõ környezetet a 17. században.

– Láthatóan törekedett a történelmi hitelességre, nemcsak a kor atmoszféráját idézi fel, de realisztikus, tárgyias pontossággal a kor eseményeit (a Bocskai-felkeléstõl, a hajdúcsapatok garázdálkodásától, a katolikusok és lutheránusok küzdelmén át a soproni tûzvészig), népszokásait, a középkori városi (lõcsei, soproni) polgári lét kellékeit stb. is. Ugyanakkor az 1666-ban emlékiratait író idõs asszony nem a kor nyelvén beszél, ír, hanem egy rendkívül gazdagon árnyalt mai, esetenként már-már költõi nyelven, ami csak jelzésszerûen utal a korra…

A történeti hitelességre valóban annyira törekedtem, amennyire tõlem tellett, azaz elolvastam mindent, amit csak fel tudtam kutatni (korabeli krónikákat, helytörténeti kiadványokat például), hogy a tárgyi környezet és az események, azok úgy nagyjából rendben legyenek. Még mielõtt a regényt írni kezdtem volna, ahogyan a korabeli forrásokat olvasgattam, nagy hatással volt rám, hogy az ezekbõl a forrásokból megismert hétköznapi élet s az egész történelem meghökkentõen másnak látszik a kortárs szemével nézve, mint azt a korábbi ismereteim alapján elképzeltem. Az egyik forrásban olvastam például egy becsületsértési perrõl, amelyben az egyik asszony a másikat „kuruc bestiának” szidta. Meglepett, hogy a „kuruc” szót itt szitokszóként használják: olyan embert jelentett, aki elhajtja a marhacsordát, felgyújtja a külvárost… Kezdtem ráébredni, hogy az egész hõsies, „magas” történelem, amirõl az iskolában tanultunk, valahogy így festhetett a kortársak, legalábbis a városlakók szemében: különféle hadseregek garázdálkodásaként… Ami a regény nyelvét illeti az nyilvánvalóan fikció, hiszen egy korabeli polgárasszony valószínûleg eleve nem is írt volna önéletírást, s ha írt is volna, akkor feltehetõen nem magyarul. Én voltaképpen ezt a lehetõséget nyitva is hagytam, hogy valaki ezt az egészet németül írta, s aztán lefordították. Csak azt már nem volt kedvem eljátszani, hogy megtaláltam a dédnagymamám padlásán egy német kéziratot és azt lefordítottam magyarra – ezt már eljátszották elõttem néhányan. Bár sokat olvastam stílusihletõ szándékkal is korabeli szövegeket, eleve nem tartottam valószínûnek, hogy sikerülhet rekonstruálnom egy 17. századi nyelvet, fõleg nem ezét a társadalmi rétegét. Másrészt, ha véletlenül sikerül, azt rettenetes lett volna egy ilyen terjedelmû könyvön keresztül végigolvasni, hiszen a korabeli szövegeket mondatonként kell kibogozni. Tehát arra gondoltam, csak olyan mértékben próbálom meg jelzésszerûen imitálni, mintha fordítanék egy korabeli szöveget. Azt is úgy csinálja az ember, hogy itt-ott jelzi, hogy azért ez nem egy mai szöveg, de gondol az olvashatóságra is. Ezért inkább a mondattanában próbáltam jelezni és idõnként a szókincsben, hogy ez egy régi szöveg.

– Említette, hogy a személyiségváltás helyzete volt meg legelõször, ez volt a kiindulópont. Az én olvasatomban tulajdonképpen ez maga a regény témája, ezt a mai kifejezéssel identitásválságnak, önazonosság-hiánynak nevezhetõ élményt próbálja meg történelmi körülmények között, de lélektanilag hitelesen közvetíteni. Az apja feleségének önmagát kiadó hõsnõ többször szembe kell nézzen a kérdéssel, tulajdonképpen ki is õ: „Ki vagyok én, ha nem az, aki a világ szemében vagyok?” De van egy olyan jelenet, amikor ezt az élményt (mintegy önigazolásul) megpróbálja kitágítani, általánosítani, másokra is vonatkoztatni, mondván, nem tudhatjuk, hogy ki, kicsoda, hogy az emberi álarcok mögött ki rejtõzik valójában. Mintha azt akarná sugallni a regény, hogy az emberi létezésnek ez általános jellemzõje.

Valóban az önazonosság-hiány érzésébõl nõtt ki a regény, s valóban az önazonosság-csere élményét akartam megírni. Mindannyian, többé-kevésbé, onnan tudjuk, hogy kik vagyunk, ahogy a környezetünk reagál ránk. S ha ez nem egyezik azzal, aminek érezzük magunkat, akkor elbizonytalanodunk, s akkor honnan tudhatjuk meg, hogy kik és mik vagyunk valójában. Ennek az élménynek részben társadalmi okai lehetnek, de elõidézheti az is, amikor felismerjük, hogy olyan érzések, vágyak élnek bennünk, amelyekkel nem tudunk azonosulni, és mégis ott vannak. Még ha jó esetben nem is váltjuk ezeket tettekre, mégis, attól fogva, hogy ráébredünk, hogy ezek ott vannak bennünk, ha tetszik, ha nem, elbizonytalanodunk benne, kik is vagyunk valójában. Ezért szerettem volna, ha az egész olyan álom vagy fantáziaszerû, hiszen itt a szereplõk véghez is viszik azt, ami elvben, illetve bizonyos lélektani iskolák szerint minden emberben benne van... De ha nem is mélylélektani szempontból nézzük, nyilván mindenkiben benne van a másik emberrel való szorosabb kapcsolatban a birtoklásra, az uralkodásra való törekvés. Azért van a regényben ez a vérfertõzési motívum is, mert mintha valamiféle összegzése lenne azoknak a helyzeteknek, amelyekben ez a törekvés a leggyakrabban megmutatkozik, szerelmi kapcsolatokban, házasságban, szülõ-gyerek kapcsolatban…

– Nemcsak az identitásuk bizonytalan a szereplõknek, de feltûnõen sok minden marad félhomályban a cselekményben is, és az egymás közti viszonyok is igen ellentmondásosak, szélsõséges skálán hullámzóak, mintha maguk a hõsök sem lennének tisztában a saját érzéseikkel, a másikhoz való viszonyukkal?

Én úgy látom, hogy ez általában így szokott lenni, ezek a szoros kapcsolatok nagyon ambivalensek, szeretetbõl, gyûlöletbõl tevõdnek össze. Az ember olykor azt hiszi elsõ látásra meg tudja mondani, hogy ki a bûnös, ki a zsarnok és ki az áldozat egy kapcsolatban. Aztán, ha egy kicsit közelebbrõl veszszük szemügyre a dolgot, akkor kiderül, hogy semmi sem olyan egyértelmû. A regényben elsõ pillantásra a lány az áldozat, aki belekeveredik ebbe a viszonyba, s minél inkább ki akar lépni belõle, annál mélyebben keveri bele magát, egészen addig, amíg egy teljesen kiszolgáltatott helyzetbe nem kerül. De kétséges, hogy tett-e õ maga is azért valamit, hogy létrehozza ezt a helyzetet, hogy elkövet-e valóban mindent azért, hogy kikeveredjen belõle, amikor a végén pedig kiszabadul, nem tudja igazán, hogy örüljön vagy visszavágyjon, s hogy megszabadult-e ténylegesen vagy érzelmileg kötve maradt.

– Épp ezért vethetõ fel a kérdés, s több kritikus meg is fogalmazta már, hogy életének a második felérõl, az új szerelemrõl, az új családalapításról, gyerekek szülésérõl stb., amik egy nõ számára szintúgy fontos élmények lehetnek, mint a korábbiak, miért nem számol be az emlékiratait író nõ, miért nem foglalkoztatja az is?

Részben azért nem, mert én ezt a történetet akartam megírni, és nem azt a másikat. Egyébként pedig azért nem, mert az emberrel bizonyos idõszak után már csak úgy megtörténnek a dolgok, anélkül hogy érzelmileg teljes szívvel részt venne bennük. Leginkább pedig azért nem, mert úgy érzi, hogy ez volt az õ saját sorsa, az apjával való történet, és amikor kilépett belõle, akkor már mintha nem a saját sorsát élné a továbbiakban.

– De hiszen eddig épp arról beszéltünk, hogy a fõhõsnõ az apjával való viszony során végig nem tudja, hogy kicsoda is õ voltaképpen, s amikor kiszabadul, akkor találhatna végre önmagára és valósíthatná meg a saját sorsát.

Csakhogy késõbb nem mindig úgy festenek a dolgok, mint a megtörténésük pillanatában. Az utólag derül ki, hogy mi volt igazán fontos az ember életében, hogy melyik kapcsolatunk, és mi az, ami akkor, abban a pillanatban ugyan fontosnak tûnt, de nem igazán eresztett gyökeret, és eltûnt, és utólag már csak egy hibás döntésnek, véletlenszerûnek tûnik, szemben azzal, ami meg sorsszerûnek érzõdik.

– Az is kérdés azonban, hogyan lehetséges az, hogy ez az emlékiratait író nõ részletekig menõen képes felidézni a gyerekkorát, a fiatal korát, mindenféle fontos és kevésbé fontos eseményt, párbeszédet, sõt egyfajta mindentudással esetenként arról is beszámol, amit maga nem láthatott, nem élhetett át. Olyan memóriával és intellektuális felkészültséggel rendelkezik ez a feltehetõen nem túl iskolázott, olvasott nõ (hogy a nyelvi és írói tudásáról ne is beszéljünk), ami elég nehezen hihetõ. Hogyan tudja feloldani ezt az ellentmondást?

Nem tudom, hogy feloldható-e. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a szociológiai helyzete azért nem határozza meg annyira az embereket. Szoktam is bosszankodni, amikor azt hallom, hogy akinek csak ennyi meg annyi iskolája van az ezt vagy azt nem tudhatja, nem érezheti, nem mondhatja. Hallottam már nyolc osztályt végzett idõs asszonyoktól olyan mondatokat, amelyek akármelyik versben megállnák a helyüket. Aztán pedig nem tudjuk, hogy az elbeszélõ közben, abban az idõszakban, amelyrõl nem beszél, miket olvasott, kikkel lépett érintkezésbe. Végtére is beleírhattam volna egy félmondatot, miszerint: „és akkor megismertem egy öreg papot, aki ezt és azt a klasszikust a kezembe adta”, de aztán inkább hagytam annyi szabadságot az olvasónak, hogy ezt maga képzelje el. Végül, ha nagyon megnézzük a más elsõ személyben írott könyveket, jóformán mindegyikkel szemben fölmerülhet ez a kifogás: nem tudom például, hogy a nyugalmazott tengerészkapitányok úgy szoktak-e beszélni, mint A feleségem történetében Störr kapitány, vagy a kereskedelmi iskolát végzett gazdafeleségek szoktak-e olyanokat gondolni és mondani, mint az Iszony Kárász Nellije. Úgy nyilván senki nem beszél, ahogy egy író beszél. Úgy hiszem, az a fontos, hogy legyen bizonyos „átfedés” a regényalak meg az író beszédmódja és gondolkodása között, nem az, hogy száz százalékos pontossággal megfeleljenek egymásnak. Az író ehhez csak jóindulatot kérhet az olvasótól, hogy fogadja el ezt a feltételezést.

– Öt verseskötet után elismert, sikeres, számtalan díjat megkapott költõként fogott a regényíráshoz, nem érzett-e ebben mûvészi kockázatot, gondolt-e arra írás közben, hogy a regény esetleg a költészeténél is kedvezõbb fogadtatásban részesülhet, s amikor ez megtörtént (a Magyar Irodalmi Díjat is megkapta), hogyan élte, éli meg a sikert, kap-e tõle ösztönzést az újabb munkákhoz?

Írás közben ezekkel a kérdésekkel nem foglalkoztam, de amennyiben gondoltam rá, el tudtam képzelni, hogy szélesebb olvasói érdeklõdést fog vonzani, mint a verseim, mivel ez egy régimódi történet abban az értelemben, hogy vannak benne érdekes események, sok szereplõ, bûnügyi regényekre is emlékeztetõ helyzetek. Másfelõl ugyanakkor jó hosszú mondatok vannak benne, lehet, hogy nehezen olvasódik, azt is el tudtam képzelni, hogy esetleg a témája, az elõforduló események irritálni fognak egyeseket. Szóval, nem vártam ezt a sikert. Persze, örülök neki, de olyan embert még nem láttam, aki ne örült volna annak, ha sikere van. Másfelõl a munkához nem ösztönzés kell, az jön „belülrõl”, hanem lehetõség, az a bizonyos „kis független nyugalom”, annak megszerzésében viszont a díjak sokat segítettek.

– Említette, hogy új regényen dolgozik, amit egyszer már, A kígyó árnyéka elõtt elkezdett, ebben a készülõ mûben mi foglalkoztatja leginkább?

Most derült ki, hogy a történelmi környezet, a kicsit archaizáló nyelv nagy segítség volt, mert amint ez kialakult, görgette magával a szöveget. Amit most írok, az a gyerekkoromban játszódik, ki kell hozzá találni a narrátort, most nincsen elsõ személyben beszélõ fõhõs. Újra és újra átírom, mert a hangütés elég nehezen akar beállni, és a szerkezete is elég mozaikos még. Ebben a mûben azt szeretném megírni, hogy milyennek látja egy kisgyerek a világot, pontosabban azt a számára rejtelmes és félelmetes világot, amelyben az én gyerekkorom is eltelt.

 
 
 

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu