buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Másvilág. HÁROM DOLOG


2003.04.13

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

EGY: Csakugyan léteznek olyan dolgok az életben, amelyek úgy tûnnek, hogy örökön örökké érvényesek. Egy ilyen például az, hogy vannak szigorú matematika-fizika szakos tanárok. Hajaj! Aztán akadnak néha kedvesek, megértôek. Ám ôk annyira ritkák, mint a fehér holló. Fôhôsünkkel, Székács Lászlóval és néhány osztálytársával a baj ott kezdôdött, hogy Emmerling tanár úr, akinél megértôbb, kedvesebb matek tanárt aligha lehetne elképzelni, egy baljós júniusi napon beült híres, sokak szerint kékesszürke színû Skodájába, ami rendszerint ott parkolt a teniszpálya mellett, elhajtott, és szeptemberben nem jött vissza. Helyette a nyolcadik bé megkapta UHU tanárurat, aki Emmerling tanár úrral ellentétben maga volt a törvénynek titulált terror, és a szigor. Történhet ennél nagyobb tragédia valakivel nyolcadikban, aki már a jó Emmerlingnél is csaknem mindig bukásra állt? És aki már hetedik év végén is csak úgy surrant át egy kettessel, hogy másodmagával a jó Emmerling beültette abba a bizonytalan színû Skodába, és addig autókázott velük, amíg legalább önmagát sikerült meggyôznie, hogy a fiúk végre értik a tantárgyi minimumot?

Történhet. Mert ez még csak a kezdet. A végzet tovább mûködik Vidor Miklós immár klasszikusnak számító regényében.

Mert mi van olyankor, ha az ember nem csak egy UHU-val lesz a végzete által sújtott, hanem ehhez még egy szigorú apával is meg van áldva? Aki mérnök-féle ember lévén el se tudja képzelni, mit nem lehet érteni a matematikán? És aki elfoglaltsága miatt nem igen képes igazán figyelni a fiára? Igen, vannak ilyen apák. Akiket jobb néha a kamaszkori gondokba be nem avatni, mert az ember elképzelni se tudja, hogy a problémát megértheti, úgy mint egy matek dolgozat gyökeinek értelmetlen másolgatása, mint az iskolai bajnokság igenis embert próbáló, brutális kihívásai, vagy Zsuzsi a szemközti lépcsôházból.

Ezeket a nem kevéssé fontos kérdéseket feszegeti Vidor Miklós Fiúk és apák címû ifjúsági regénye, amit a Szent István Társulat adott ki 2002-ben. E mû már két kiadást élt meg 2002 elôtt.
Elôször 1969-tôl olvashatta az a nemzedék, akiknek a túlélôi immár az ötvenes éveiket tapossák. Másodszor 1978-ban jelent meg, tehát a ma negyven évesek egyik kedvenc ifjúsági regénye volt, akkor még Dupla vagy semmi címmel. Maga a mû hazánkban, az 1950-es évek vége felé játszódik. Így mondhatjuk, hogy ez a regény úgy ötven évnyi közelmúltat, történelmet ível át. Ebbôl a szempontból ez az írás kordokumentum is. És ebbôl az aspektusból is felettébb érdekes olvasmány. Felnôtt fejjel is érdemes elolvasni, vagy újra olvasni. Mondhatjuk, pusztán akár a nosztalgia kedvéért is. A mai tizenévesek pedig azért forgathatnák örömmel ezt a könyvet, mert a sztori remek, és igen jól van megírva. A történet fôhôse Székács Laci, a nyolcadik bé’ foci és kézilabda fenoménja. A történet egyik tétje az, hogy igenis meg kéne nyerni az iskolai bajnokságot. Ám van Laci és a csapat életében egy ennél sokkal szorongatóbb feladat is: hogy lehetne UHU tanár úrnál valahogy mégse megbukni matematikából. No most ehhez képest az iskolai bajnokság megnyerése nyugodt, laza, szinte semmi feladatnak tûnik.

A trükk, azaz a stikli zseniálisnak tûnik. Ki kell lopni a szertárból a gyalázatosra sikeredett dolgozatokat, a füzetek lapjait kitépni, belefirkantani a helyes megoldásokat, aztán a dolgozatokat visszacsempészni. Nagy gondolat! Csak hát az is az örök dolgok közé tartozik, hogy épp ilyen nagy tettek végrehajtásába hiba csúszik. Csak fôhôsünk füzetét sikerül kicsempészni, csak fôhôsünk próbálkozik, nos, mondjuk ki, a fôbenjáró csalással. És már áll is a botrány! UHU tanár úr behívatja Laci apját. No most mindent lehet, csak ezt az egyet nem! Mi lenne abból? Az a legkevesebb, hogy az apa ezt mondaná: igazam volt, anyád fia vagy. Aztán a többi. A büntetések hosszú sora, ami közül a legsúlyosabb, hogy nem játszhat az iskolai bajnokságban.

Pedig Székács Laci apjának nincs igaza. Ô ugyanis tényleg nem figyel a fiára. Pontosabban nem úgy, ahogy azt egy tizennégy esztendôs kamasz elvárná: sok-sok megértéssel. Székács és legjobb barátai tehát egyre jobban belebonyolódnak ebbe a zûrös históriába. A regény egyik legizgalmasabb, legszellemebb része, amikor a fiúk, végsô kínjukban Zsiga urat, a játszótér és park zsugását száz (!) forintért felbérelik, játszaná el UHU színe elôtt az aggódó, cummogó és mindent megígérô atyát. Elôször úgy tûnik, még ez a szélhámosság bejön. Csakhogy ismét közbeszól a végzet... Mert a végzet már csak ilyen.

Különösen szép számomra a regény tetôpontja, aztán a megoldása, amikor az apa és a fia végre egymásra találnak. „Hogy gondolhattad rólam egyáltalán, kisfiam, hogy én egy olyan apa vagyok, akitôl ennyire kell félni?” – kérdezi az apa abban az igencsak drámai pillanatban, amikor önmaga számára is fájdalmasan derül ki az, hogy „én egy olyan apa voltam eddig, akitôl tényleg enynyire kellett félni”.

Fontos könyv ez. Mindenképpen az. Hátha nem csak egy mai kamasz olvassa el, hanem az apja is?
Vidor Miklós könyve szerintem klasszikus alkotásnak számít. Minden felnôttnek újra ajánlom, aki szívesen emlékezne vissza kamasz korára. Aztán ajánlom minden kamasznak, akik rosszul állnak, vagy álltak valamely tantárgyból, és nem igen merték, vagy merik ezt otthon elmondani. Az eminens diákoknak pedig azért ajánlom, mert ôk azzal a gyôzelmes kis félmosollyal élvezhetik Székács Laci és barátai történetét, hogy velük ez biztos nem fordulhatna elô, kenik-vágják például a fizikát és a matekot.

KETTÔ: A Szent István Társulat még egy ifjúsági regénnyel örvendeztette meg az olvasót 2002-ben. A színhely most is Budapest, az idô most is az ötvenes évek. Rónay László Felhegyi legendák címû mûve szintén második generációsan is nosztalgikus érzelmeket kelthet. Hiszen aki ötven éves elmúlt, gyermek- vagy kamaszkorában ennek a könyvnek az elsô részét is olvashatta, Hajrá, Felhegy címmel, ugyanúgy, mint Vidor Miklós könyvét. Hogy ez a két mû egy kiadónál szinte egy helyre került, szerintem fontos ügy. Talán nem leszek túl didaktikus, ha jelentem, rájöttem: üzenet. A mi világunknak a morálról. Az apákról és a fiúkról. A tanárokról és az iskolákról.

A Hajrá, Felhegy folytatásában Pufi, Muci és a többiek már túljutottak az általános iskola dermesztôen humoros viszontagságain, most gimnazisták a piaristáknál.

Ez a regény is alapvetôen apa-fiú történet.

A másik nagy baj, örök átok, mert ilyesféle dolgok is léteznek az életben, ha egy férfi, egy apa túlságosan is hajlamos figyelni a fiára. Néha ez is van akkora drámai vétség, mint ennek az ellenkezôje.

Különös módon itt is egy félévi matek bizonyítvány a cselekmény egyik fontos mozgató rugója. A történet elején Kulik úr ámulva vizsgálja fia bizonyítványát, mert a benne lévô szekunda még a legnagyobb jóakarattal se látszik legalább elégségesnek.

Ezek után a matematika tudásért meginduló küzdelem nembeli vállalkozássá nemesedik, miközben a gimnázium megmentésért, egy épületének felépítéséért a tanárok, a szülôk és a diákok összefogása is egyre jobban kiteljesedik. De ne tessenek megijedni, ez ennek a történetnek csak az egy mondatban elmondható szüzséje, mert ami ezalatt történik, az annyira bájos, szellemes, és közben persze megbocsátóan bölcs is, mint amilyen maga Rónay László lehet idôsebben, „civilként”.

Pufiból így válik tökhülyébôl matematika zseni:

– Meghúztam az egyenest.

– Indokolta?

– Nem, tanár úr, indokolatlan egyenest húztam.

Az indokolatlan egyenes arról szól itt, hogy a zseniálisan megválasztott ceruza vagy tollvonások többet érnek a puszta megfontolásnál. Egy korban, és ez az 1950-es évek, ahol a puszta megfontolás minimum azt mondatta az emberrel, a szülôvel, hogy a gyermekem boldogulásához nem az a legjobb ötlet, ha a Piarista Gimnázium az alma matere.

Ebben a történetben arra kell várnunk, hogy az egyenes az életben is éppen úgy metszi azt a kört, hogy kimondhassuk: egy dolog a történelmi helyzet, az igazság viszont egy más fajta valami, ami egyszerre szín tiszta logika, mint a matematika, viszont nem olyan profánul hazug, mint a politika. Amely politikának a nevében bizony alig akadt olyan érettségizô, akit felvettek volna az egyetemre, ha egyházi iskolába járt. Már csak ilyenek voltak azok a „furcsa, ellenmondásokkal teli, ötvenes évek”.

Aztán a hatvanasok. A hetvenesek. A nyolcvanasok. De már a nyolcvanas évek is annyira messze vannak, hogy egy ilyen felvételi kudarcának rossz szájízére kevésbé emlékszünk, mint egy igazi deákcsínyre. Vagy egy UHU tanár úrra. Vagy Matos Ferenc tanár úrra Rónay Lászlónál. És a többiekre mind...

Tehát jó dolog az, hogy a Szent István Társulat elôvette, és kiadta ezt a két ifjúsági regényt.
Gondolnám, még mindig nem vagyok túlságosan didaktikus, ha sejteni vélem a kiadó szándékát, hogy ez nem annyira szociológiai, mint inkább nevelési célzattal történt. Íme, hölgyeim és uraim, voltak idôk, nem is annyira a beláthatatlan régmúltban, amikor még akadtak fiúk és apák. Volt apa, aki szigorú volt, mert az apjától ô is így tanulta. És volt apa, aki talán túlságosan figyelt a fiára, mert ô vele meg az történt, hogy az apjától ô ezt meg így tanulta.

Nyilván most is vannak bôséggel ilyen történetek. De hol marad a róluk szóló regény?

HÁROM: Harmadiknak Janikovszky Éva Ráadás címû írásáról kell beszélnem. Janikovszky Éva ezt a könyvet Réber László emlékének ajánlotta, aki az írónô majd összes mûvének az illusztrátora volt. Csodálatos, zseniális csapat voltak ôk ketten. A Ráadáshoz Sajdik Ferenc készített rajzokat. Ezt a kötetet a Móra Könyvkiadó adta ki 2002-ben.

„Sose legyen rosszabb!” – kezdi a kötetet a szerzô, mintegy ajánlásként. Csak találgatni lehet, valójában mit ért ezalatt. Azt biztos nem, hogy könyve ne legyen sose rosszabb. Inkább a helyzete, gondolom. Hogy elvesztette Réber Lászlót, kiváló szerzôtársát. Meg hogy jómagának is az egészségéért kell küzdenie.

Janikovszky Éva szép ember volt, lesz és marad mindig. Az ô tudása ritkák adománya. Legbelül, a létezés legmélyét megfogalmazni tudva, gyermeknek maradni örökké. Az istenek adománya ez az aligha megtanulható tudás. Hogy olyan elemi rácsodálkozással bámuljuk meg az életet, ahogy Janikovszky Éva tudja, Réber László pedig tudta.

Ilyet mi, hétköznapi emberek talán úgy hat esztendôs korunkban vagyunk képesek megtenni utoljára. Felfogni inkább. Ha az imént két könyvrôl írtam, amelyek generációknak voltak, és lehetnének ma is az olvasmányai, ha igaz, akkor Janikovszky Évára biztos igaz az, hogy ôt olvasván nônek fel vagy harminc éve gyermekeink.

Janikovszky Éva úgy tudja megszólítani a gyereket, a kamaszt, a felnôttet, ami csakis a sajátja. A humora csakis rá jellemzô.

A Ráadásban a felnôttet szólítja meg. Megint úgy, mintha csak mesélne. Végtelen öniróniával. Most is, talán kicsit csendesebb humorában marad meg olyannak, ami írásaiban mindig is volt, van, lesz. A zseniális gyerek. Hogy ezzel a fajta gyermeki léttel hogyan lehet idôsebb asszonynak lenni? Hogyan látja, láttatja, hogy idôsebbnek lenni pont úgy nem könnyû, mint gyereknek? Janikovszky Évának, ami a könyvét illeti, látszólag neki ez is könnyû.

Mert annál nincs is szebb, ha együtt van a család. Csak egy dolog néha, ha az ember néha egy kicsit magányos lehet. Mert annál nincs is gondtalanabbul megoldható feladat, mint alacsony nyugdíjból simán kijönni. Na jó. Egy azért van: ha az a nyugdíj mégis csak egy kicsivel több a semminél. És karácsonyi ajándékot rendelni? Hát annál már tényleg csak az az egyszerûbb, mint tanácsot adni bármiben lánynak, fiúnak, mennynek, vejnek, sógornak, barátnak, barátnônek, unokának, vagy a postásnak. A postásnak, aki most még egyszer csenget, de egyszer eljöhet az az idô is, amikor már egyszer se, aminek két oka lehet. Vagy nyit az ember végre egy lakossági folyószámlát, vagy annyira alacsony már a még szerényen csordogáló honorárium, hogy abból a szegény fiatal ember valami rendesebb borravalót hogyan is remélhetne? Tehát minek is csengetne?

 
 
 

Sultz Sándor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu