buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Csodás kincsek, kincses csodák
Száraz Miklós György (kép)íróval a régi idõkben tett csavargásairól Tódor János beszélget


2003.04.13

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Vannak könyvek, amelyek már külalakjukkal megigézik az embert. No és persze megindítják. Engem legalábbis, aki inkább belbecs, mint külcsín szerint válogatom olvasmányaimat, megindított-megigézett az a gyönyörû kivitelû album, ami a Magyarország csodái címet viseli, és a karácsonyi könyvvásár szenzációja volt. A Kiss László tervezte, Karádi Ilona szerkesztette, a Magyar Könyvklub által tavaly kiadott kötetnek már a harmadik utánnyomását készítik elõ. Az album pazar fényképeit és festmény-illusztrációt alkotó mûvészeket (lehetnek vagy harmincan) itt felsorolni most nincs helyünk, pedig megérdemelnék. A könyv, vagyis a negyven magyar csoda és kincs – amelyek között a Hortobágytól, a Szent Koronán át Lázár deák Magyarország-térképéig a legkülönfélébb dolgok férnek meg békésen egymás mellett – történészi alaposságú, szépírói kvalítású esszéit a regényíró, Száraz Miklós György szerezte. Vele nem volt könyû idõpontot találni az alább következõ beszélgetéshez, mert gõzerõvel dolgozik az ugyancsak a Magyar Könyvklubnál a könyvhétre megjelenõ regényén. Végül is sikerült leülnünk a budai lakás konyhájában. Kis üveg szilágysági szilva is került az asztalra, amivel, mielõtt még elkezdtük volna a szószaporítást, az író friss József Attila-díjára koccintottunk.
 

Március közepén Temesi Ferenc készített önnel kitûnõ interjút. Abban olvastam, hogy befejezés elõtt álló új könyvének Ó, Santo Domingo! a címe. Az Ó elõtt még egy fordított felkiáltójel is van, csakhogy azt az én számítógépem nem tudja produkálni. Regény lesz ez is, vagy talán egy újabb album, ezúttal Spanyolországról vagy a Karib-tengeri sziget fõ-városáról?

– Ó, Santo Domingo! Ez egy emocionális cím, nem logikus. Spanyolország, Karib-tenger, szigetek, de nagy Szent Domokos alakja is benne van. Komoly érzelmi töltete van ennek az írásnak, ezt volna hivatott jelezni a cím. Ó, meg vesszõ, meg különféle felkiáltójelek – sokan óvtak tõle. Íróbarátaim le akartak róla beszélni. Már majdnem beadtam a derekam, aztán mégis úgy döntöttem, maradjon. Én elég sokat nyavalygok a címeimen. Ez alól az Ezüst Macska volt egyedül kivétel. Azt a címet nagyon gyorsan megtaláltam. Hát most ez is olyan. Egyetlen sort sem írtam még le, amikor a cím már megvolt. Hát akkor maradjon is! Ez egy Granada-könyv. Granadáról szól. Mit tudom én, mi ez! Útijegyzet? Az nem. Valami kövér esszészerûség, amiben regény-szálak, regényes elemek, lírai képek is vannak. De nem szabályos regény. Egy város-könyv ez is, ahogyan az elsõ regényem, Az Ezüst Macska is az volt. Akaratom ellenére megfejtették, hogy az Selmecbányáról szólt, igaz nem volt nehéz.

Selmecbánya fontos szerepet tölt be az életében. A Magyarország csodáiban az utolsó, a negyvenedik, de számomra talán a legemlékezetesebb szöveg szól a felvidéki városról.

– Az album, ha észrevette, voltaképpen két Csontváry kép közé van zárva. A Baalbekkel kezdõdik és a Selmecbányával végzõdik. Ez aligha véletlen. Hogy ennek van-e filozófiája? Olvastam a könyvrõl olyan kritikát, mely szerint ennek igenis komoly filozófiai tartalma van. Hogy a Baalbek a világmindenséget szimbolizálja, az egyetemesen emberit, Selmecbánya meg a hazaérkezést. Lehet. Elég késõn, ha jól emlékszem, húszéves korom körül jártam ott elõször. A Felvidéken csavarogtunk egy lánnyal, Körmöcre indultunk, aztán menet közben úgy döntöttünk, elkanyarodunk Selmec felé. Ahogy megpillantottam azt az ódon, kopott várost a völgyben, egybõl fejbekólintott a látvány. Ott tekeregtünk egész nap. Második vagy harmadik vagy sokadik alkalommal már fényképezõgéppel, állvánnyal felszerelkezve mentem. Halottak napja volt. Indultunk volna már haza, aztán mégis megálltunk néhány percre, hogy a sokszáz halottak napi gyertya lángocskájától csillogó, sziporkázó temetõrõl készítsek még egy felvételt. Öt perc volt az egész. Mire visszaértünk, felnyomták a kocsit, elvitték a fotós felszerelést, az addig készül filmeket, mindent.

– Szabad kezet kapott a magyar csodák és kincsek összeválogatásában, vagy a szerkesztõ mondta meg, mirõl írjon?

Karádi Ilonával, a kötet szerkesztõjével komoly küzdelmek árán eljutottunk odáig, hogy a végén mindketten elégedettek vagyunk. A könyv szerkezetét végül is én magam határoztam meg. Kicsit ötletszerûen, hiszen ez az album még úgy indult, hogy Magyarország száz csodája lesz benne. Voltaképpen a kiadónál 12 év alatt háromezer példányban elfogyott A világ száz csodája címû album honi változatát szerettük volna elkészíteni.

– Az író kilincselt az ötletével, vagy megkeresték?

Ambrus Éva, a Magyar Könyvklub akkori irodalmi vezetõje ajánlotta, hogy csináljam meg. Kapásból igent mondtam, de be kell valljam, magamtól sosem írtam volna meg. Gondoltam, pénzkeresetnek sokkal jobb ez, mint szenet lapátolni vagy újságíróként bulcsázni. Ha nem is boldogan, de lelkesen mondtam rá igent. Amikor a tizenötödik „csodánál” tartottam, kiderült, hogy egy másik kiadónál megjelent egy könyv a Magyarország száz csodája címmel, pontosan a tervezett formátumban, felépítéssel. Akkor öszedugtuk a fejünket, és már-már abban maradtunk, én megtartom az elõleget, a klub meg lemond az albumról. Szerencsére végül is a kiadó úgy döntött, hogy mégis csináljuk meg, engem pedig „felszabadítanak”: arról és annyit írok, amit akarok. Nem muszáj az sem, hogy csak a mai Magyarország legyen benne, mint ahogyan az addig terveztük, és az sem kell, hogy éppen száz legyen. A száz magyar csodából nem lehetett volna kihagyni a Halászbástyát, az Országházat vagy mondjuk Tihanyt, ami az én válogatásomból, sok egyéb híres országjelkép mellett, viszont kimaradt. A százból így aztán negyven szöveg készült el, azokhoz válogattunk képeket. A szûkítés pozitív hozadéka az lett, hogy nem kellett két-három flekkbe beleszuszakolni a mondanivalómat egy-egy témáról. Rám volt bízva, hogy mirõl mennyit írok. Ezek után a Hortobágyról 45, a Lehel kürtjérõl 22 flekknek akaródzott összejönnie, sok egyébrõl meg nem volt olyan sok mondanivalóm, s megelégedtem négy-öt oldallal. Lehetett játszani az anyaggal. Az eredeti koncepcióba nem fértek volna bele az olyan profán csodák, mint amilyenek az erdõk és a fák.

– Mindazonáltal nem volt ismeretlen a mûfaj, hiszen korábban már írt albumokhoz szövegeket.

Az elsõ, az Emléklapok a régi Magyarországról még 1991-ben jelent meg a Pannon Kiadónál, a szegedi Szukits Kiadó pedig tavaly újra kiadta. Nagyon szeretem ezt a régi, felnagyított képeslapokból összeállt könyvet, ami kilencven százalékban a Szerencsi Múzeum kétmillió darabos képeslapgyûjteményére épült. Korniss Péter Budapest-fotóihoz is írtam, de igazából nem érzem magaménak ezt az albumot, mert csak képaláírás terjedelmû szövegeket kértek tõlem. Én pedig terjengõsen írok, terjengõsen beszélek. Borzasztó kínokat éltem át, mindent háromszorosan túlírtam, s amikor meghúztam a harmadára, akkor kiderült, hogy sok, azt is tovább kell húzni a felére. Belátom, ez a fajta vékony album ezt kívánja, ilyen a természete. Rendben is van, meg is csinálható, még jó is lehet, csak nekem ez nemigen fekszik.

– A Magyarország csodáinak eszszé-leírásain érzõdik a levéltárosi-történészi alaposság, ám meglátásom szerint elsõsorban mégis a szépírói képzelet és invenció, no meg az ifjúkori csavargások emléke hagy nyomot ezeken a szövegeken.

Tudtam, hova kell nyúlnom, mit és hol találok, mit mennyire hihetek el. Hol legyenek kétségeim, s hol engedhetek a vágyaimnak, ábrándjaimnak. Ezt adta a suli. Enélkül ezt a könyvet nem tudtam volna így megírni. És persze nekem könnyebb is. Én szépíró vagyok, nekem nem róhatják fel, ha engedek a kisértésnek, és az érdekesre, a ritkára, a különösre hívom fel a figyelmet. A szaktudósnak jobban meg van kötve a keze. Neki azt is kötelezõ, amin én egyszerûen átlépek, mert nem érdekel. Negyven téma van ebben a könyvben, természetesen mindet ismerem, láttam. Tíz-tizennégy éves korom óta sokszor bebarangoltam Erdélyt, a Felvidéket, no és persze a szûkebb hazát. Talán a hatalmas kiterjedésû komáromi vár, amelynek egy része a szlovák oldalon van, az egyedüli, amit nem jártam be. De a már emlegetett Selmecbányát például úgy ismerem, mint a tenyeremet, vagy kétszázszor jártam ott. Szerintem szerencsésen találkozik ebben a könyvben a szaktudós, a „képíró” és a kölyökkori-fiatalkori csavargások élményanyaga.

– A könyv bevezetõjében Móricz Zsigmondot idézi. A nagy író szerint ugyanis kevés nép van Európában, amely kevesebb „komoly munkát” fordított volna a múltjával való foglalkozásra, mint a magyar. Ráadásul szerinte minden kincsünk idegenben van, Mátyás halála óta „rablás vagy gyûjtõszenvedély fosztotta ki ezt az országot”. Ön nem osztja Móricz borúlátását, mi több éppen az albumban felvonultatott „kincsestárral” cáfolja ezt. Kérdés persze, hogy a ma embere mennyire ismeri, ismeri-e egyáltalában a könyvben foglalt magyar kincseket?

Azért idézem, mert bár tényleg nem értek egyet Móricz ezen megállapításával, egyetértek az érzéssel, ami vele ezt mondatta. És ne feledjük azt se, hogy mikor is mondta õ ezt. Trianon után alig tíz esztendõvel. Egy pillanatig nem gondolta, hogy ez úgy marad, ahogy mégis úgy maradt. A kérdésre meg hadd feleljek egy másik Móricz idézettel. A szabolcsi földvár bemutatását ezzel kezdem. Azt állítja, hogy a földvár Magyarországnak olyan kincse, amirõl nem is tudunk. 1930-ban írja ezt. És ugyanezt elmondja a Hortobágy kapcsán is. Hogy a magyar embert, ha kimozdul a természetbe, két dolog érdekli, a hegy és a Balaton. Az Alföld meg a sík vidék egyáltalában nem, miközben pedig hihetetlenül egyedi természeti jelenségünk a puszta. Azt hiszem, hogy ez ma is igaz. Hányan és mennyire ismerjük ma, mi magyarok a szabolcsi földvárat? Hányan jártunk rendesen, sátras-hálózsákos-gyalogosan a Hortobágy mélyében? Saját baráti körömet teszteltem: húsz emberbõl tíz egyáltalán nem járt ott, akik már voltak, tízbõl kilencen a kilenclyukú híd melletti hamis csárda söröspultjáig jutottak. Begyalogolni, bebiciklizni a pusztába nem a magyarok, hanem a holland családok szoktak… Én ebben a könyvben is úgy vagyok vele, hogy a természeti egység: az erõd, a mezõ, a fák éppúgy kincsek, mint a híres építmények vagy teszem azt a Szent Korona. Ezt sajnos nálunk még nem nagyon fogadják el. Nagyon eldugott helyre kell mennünk, hogy ne legyen tele minden szeméttel, csikkel, eldobált sörösüvegekkel, traktorgumikkal, rozsdás tûzhellyel. Budapestet egy kis hóesésben-fagyban úgy meghintik sóval meg homokkal, hogy a következõ õszig sem tudják kimosdatni a fekete mocsokból. Épülnek ocsmányabbnál-ocsmányabb modern épületek olyan helyeken, ahová nem valók, bontanak a Várban, építenek történelmi negyedekben, el-elcsipegetnek ma is a zöldbõl, ami amúgy is alig van. Ahol meg még szép volna, mert száz éve gondoltak elõre, gondoltak ránk, ott meg omlik-romlik a város. Lassan tizenöt éve vége ama átkos, ingatlankezelõvállalatokkal, szocialista köztulajdonnal terhelt régi világnak. Tizenöt év! Ennyi idõ alatt százhúsz-száznegyven esztendõvel ezelõtt világvárost csináltak három nagy faluból, Budából, Pestbõl, Óbudából. Ma meg?! És ez nemcsak pénz, ez felelõsség, lelkiismeret, akarás kérdése is. Ilyen okádék mocskosnak és rendezetlennek én ezt a várost még nem láttam.

– Az albumot forgatva gondolom sokakban felmerül, ez vagy az miért nincs benne. Nem reklamáltak egyes tájegységek buzgó lokálpatriótái, hogy az õ vidékük, teszem azt, a Zselic, a szerkesztés önkénye miatt kimaradt?

Sopronban éppen Luca napján vettem rész egy író-olvasó találkozón. Nos ott kérdezték, hogy Sopron, az Alpok alja, a Fertõ-tó vidéke miért nem szerepel a könyvben. Persze megértették, hogy miért éppen ez a negyven dolog kerül bele. Kétségtelen, hogy a mai Magyarországról lehetne legalább ezret, aztán Erdélybõl, a Felvidékrõl további két-háromezer csodás kincset és kincses csodát bemutatni.

– És akkor élete végéig képíró lehetne…

Csakhogy én azért elsõsorban prózaíró volnék…

Száraz Miklós György 1958. május 19-én született Budapesten. Az ELTE történelem-levéltár szakán végzett. Egy ideig az Új Írás szerkesztõje, majd a Pannon Kiadó irodalmi vezetõje volt. Eddig megjelent könyvei: Az Ezüst Macska (regény, Dunakanyar, 2000, 1997; Magyar Könyvklub, 1999), Lovak a ködben (regény, Magyar Könyvklub, 2001), Menyaszszonyfátyol (kisregény, Nemzeti Lap-és Könyvkiadó Kft., 2001). Albumok: Emléklapok a régi Magyarországról (pannon Könyvkiadó, 1991; Szukits Könyvkiadó, 2002). Magyarország csodái (Magyar Könyvklub, 2002).
2003-ban József Attila-díjat kapott.

 
 
 

Tódor János

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu