buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 20, kedd
István napja





















Évfordulók:
1901: Salvatore Quasimodo születése (Modica)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
négy nagy...


2003.03.13

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Ha az egyetlen bizonyítható eszmei-fizikai létezésû geometriai elem a pont, bár nagyságát meghatározni nem tudjuk, nincs rá „elemi mértékegység”, nos, az irodalomban bizonyos ily (tájékozódási) pont Dante, Ibsen, Nietzsche, Duchamp. Induljunk hát, mert (itt) mi vagyunk az elemzés tárgyai: hogyan tudunk megfelelni ezeknek az életmûveknek?
 

Nem a legnehezebb feladat a Babits Mihály fordításában és tanulmányával a Szent István Társulatnál jó érzékkel megjelentetett, szépséges Dante-kötet.Már borítója is, a Dante Alighieri névjelölés meg a cím (Isteni színjáték) között az ékes iniciálé-féle... Nem kérdezünk rá, a zöld, sárga, piros, kék stb. színek menynyiben felelnek meg a Pokol képzetének.... megfelel ily várakozásainknak maga a szöveg. Dante valójában rémtörténet; mert természetesen hagyatkozik az olvasó a bugyormegismerésre, hogy a mûrôl képet alkosson, talán épp a sötétség ábrázolása sikerült a legvirtuózabban; Babits fordítása természetesen végig egyenletes, a felkantározás egyebekben – Tarbay Ede kis utószava, Sárközy Péter kísérô tanulmánya (nem szeretjük az olyan olcsó szavakat, amilyenek manapság szétharapóznak, hogy „jeles”, „okos”, „tárgyhû”, „érdemi”, „méltó”... ne folytassuk) – szépen segíti azt, aki segítségre szorul, és nem zuhan el, mint a Vergilius által vezetett Dante. Fura Mephisto a Virgil, igazi virgilia-orgia a Pokol, nem könnyû gyomortartalom soha. Dante szándékai felôl, politikai és történeti meghatározottságát illetôen Babits felvilágosít; különös látni-olvasni, ahogy a „különös-hírmondó”-költô itt oly tényeket tár, melyek meglepôen világiak. Nem éteriek, mint a halál elôtti éterezettség, azaz még a kis hegyi házból a Duna párás képei, a köd – itt a Költôk nagyon egymásra találnak, bár hát Babits eleganciája fôleg abban mutatkozik, és az egész kiadásé is (a kantározással), hogy semmi szájbarágás. (Borzalmas pokolkín lehet a szájbarágás egyébként. Szellemileg, fôleg fizikailag. Elképzelni sem tudom.)

Babits-Dante eddigi kiadásaiból egy, amolyan pokolszínekben (borítóját tekintve), eddig könyvespolcaim egyikének zárköveként állt. Ezt a mostanit a mostani négy könyv közül még kettô társaságában (nem Duchamp-éban!) vízszintesen helyezem más kötet fölé. Képzôdik együttesként egy Stonhenge-alakzat, az „pí”, a kör rádiusza. Ily körrádiusz-alapmû, persze, Dante; mégsem a legmaibb rádiumsugárzás. Szörnyû korunk ide vagy oda. Jó idôre megvagyunk vele rendesen.

Ibsen Henrik, ahogy nevét még a Verne Gyula-korban írták (jó, hát Tolsztoj Leó, sôt Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor; milyen bölcs volt Stendhal!) – maga a mai rejtély. Azt ne higgye senki, hogy e dolgozat majd így megy tovább. Nietzsche eseténél változik. (Gönyünél apad, Szattyándegenyônél árad. Dunánk.)

Henrik Ibsen: Drámák. Mi egyebek. Itt a „Nóra”, itt „A vadkacsa” (errôl Karinthy paródiája eddig a legmaibb), „Hedda Gabler”, egyáltalán nem babaházi (nórás) világ, „Solness építômester”, mai vadkapitalizmusunkat a boldog, önálló életét továbbélni merészelô, ma olajfúrós-fjordos norvég hely alapábrásságaival anno is csak részben bemutató, inkább már akkor is messze túlszárnyaló képlet... ó, Isten, mondom Hamlettel, miért ily szellôs majomketrec ez az itteni „Dánia”...? nem, nem, a Solness-dolognak van méltósága! „John Gabriel Borkman”-nak meg pláne. A legszebb a kicsit pre-szecessziós, érzelgôs „Ha mi holtak feltámadunk”. Legalább tudjuk, honnan merít – déli fülledtsége és mai zsenialitása mellé – Tennessee Williams. Heeenriiik Ibsentôl. Mi a bajom akkor ezzel az örök-klaszszikussal?

Hát-hát... sok. Zseni volt a fura képû, fura divatú, viktoriánus világba bele-északoló drámaíró. Nem mondanám, hogy Moliére vagy Racine–Corneille, Shakespeare végképp nem, de több, mint Shaw. Gerhard Hauptmann mintha elôzé ôt, fôleg a „Takácsok”-kal, Az merész telitalálat. De Wilder, Miller mutatja, mit csúsztunk „azóta”. Ibsen egy elérhetetlenül egységesnek hihetô világ dalnoka.
Dalnok a szupergründolásban. Mintha Párizs újdonat 19. századi körútjaira, irdatlan kôtömb-dísz-palotáira, melyekhez csak a régi magyar banképületek hajaznak (errôl ennyit, de ennyit igen!), mintha ezekre vetítenénk rá Eszenyi Enikô által a Vígben lengetett hintát. (A kötet borítója. Hát istenem. Solness épületei felett lengetnénk ma ilyet, lengébben.) Ibsen nekem, talán mert nem járok színházba, annyit, inkább könyvdrámaszerzô. Strindberg viszont ilyennek – jobb. Ibsen túl finom. Hagymahámozós. (P. G., majd a köv. kötetben.) Premodern trükkök és megjátszások sorozata. A hôsök a megjátszósak, Ibsen a trükközôs, hogy színpadra tudja állítani ôket. Nagy trükk, hogy örökké megrendíthetetlen lesz ez a mûbazalt, ami Ibsen struktúrája. Magam is: ha már nem láthatom a bemutatókat, izgatottan falom, ismétlem, könyvdrámaként a textust. A szöveg nagyon jó. Nagy íróé. Csak mégse tudok mit kezdeni vele.

Ismétlem: ezért olvasgatom. Strindbergnél komplexebb, bár fakóbb.

Egy derekas olvasói könyvespolcról se nagyon hiányozzék, ha ilyesmi hiányzik. (Magvetô)

Ez utóbbiakat nem mondhatom el a sok kiváló Nietzsche-fordítás, a nagy mai Nietzsche-korszerûség (divat?) után és jegyében ismét megjelent magyar alap-Nietzsche-könyvrôl. Szerzôje Báró Brandenstein Béla (19101–1989) (!!), ahogy a remek érzékkel dolgozó Szent István Társulat (a kiadó) hátszövege mondja, „a két világháború közötti idôszak egyik legismertebb és legkiválóbb filozófusa volt”. Nem tréfa, ahogy Mezei Balázs mondja ezzel, az volt. 1945 után elhagyta az országot, németföldön tanított, jó, hogy ekképp hazaérkezett. Nem mondom, egy Szentkuthy-Nietzschét szívesebben olvasnék, de különben Brandstein nem hagy hiányérzeteket.

Azt ne higgyük, valami nihilistátlanított-elkatolizált Nietzschét kapunk. Szerény remekmû a báró alkotása. Pompás koponya, igaz meglátásokkal. Fôleg azt szeretem benne, ahogyan küzd anyagával.
Nietzsche alapkérdését (mármint Nietzsche aktualizálásáét) az eredetileg 1943-ban kiadott mû természetesen nem szedegetheti elô és szét. Sartre nem pótolta Nietzschét ezzel-azzal-társadalom. Sem a pszichológiai-filozófusok (Lacan, kicsit Lyotard) az igen-emberinek a feldolgozásában. Ahogy mondani szokás, „vesszek meg”, ha tudom, maga Nietzsche mivel pótolja azt a Nietzschét, akit én Antonin Artaud, Wittgenstein Beckett (hah!) és mások, szélsô pályán futó gondolkodók mûveiben a század emberérôl megtalálok; de az nyilvánvaló, hogy Nietzschének germán ôsemlékmûvilágok öblein kellett dalolnia, és így a hangja öblös. Ez engem speciálisan nem zavar, de közelemet sem váltja ki.

Brandenstein bírálatával sem azonosulok. Tessék megnézni, mi ez. A könyv a válogatott kötetek polcára kívánkozik.

Tekintsük a mai ember emez alap-filozófusának alap-érdemeit. Elemi erejûnek érzik sokan, hogy Nietzsche „az egyetlen valóság- és életteljesség helyébe a semmit állítja”. (B.B.B. kiemeli ezt.) Jó. A lét „lefejezése” – e fogalommal nem tudok mit kezdeni. Antonin Artaud a derékszögben-alvás mellett volt, akkor nem törnek ránk bûnös vágyak, ellenben tôrös bottal verekedett (Artaud) egy ír kocsmában. Nekem a korabeli Torinót vagy Genovát bemutató filmek adják az alapvetô Nietzsche-élményt.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam meg mindmáig pompásan Nietzsche nélkül. Kicsit olyan kiváló elmeféleségeknek való, akik – Karinthy szava? – jelentôs „mellporral” veszik a valóságot. Bármennyire a „nihilizmus” apostola is Nietzsche, inkább presbiterséget, világi nunciusságokat érzek szavai mögött. Rettentô izgalmas lehet mind azoknak (A./), akik úgy általában e filozófus lelkes hívei, mind másoknak (B./), kik is hozzám hasonlóan megvoltak és elvannak nélküle, totál izgalmas, hogy egy ilyen fantasztikusan jól megírt, kitûnô ön-létû, toleráns könyvet vásárolhattam. Én is odateszem kicsiny Nietzsche-gyûjteményemben. Többször fogom olvasni, mint Dantét vagy Ibsent.

Nietzscheánus nem leszek mégsem. Valahogy úgy vagyok a Mesterrel, hogy némi poroszságot érzek benne. A nihilizmus poroszságát. Kövezzenek meg ellopott Nietzsche-mellszobrokkal, de azt a derengést járatom körbe szívem-agyam ereiben, hogy se filozófus (nem unalmas!), se szépíró (nem irritál eléggé az esetlegességeivel) – hanem, ismétlem, azoknak a kenyere Nietzsche, akik a mûvelt anarcho-nagypolgárságra vannak hívatva.

Brandenstein nekem inkább Brandenstein miatt jó fölfedezés. Függetlenül attól, hogy addig bármi, amit Nietzschétôl olvashattam tetszett az igazságkeresô „mániámnak”. Álljunk meg itt.

Az utóbbi idôk efféle-könyv (elmélet és maiság) szenzációja, kétségkívül be fog igazolódni; a nehezen leírható nevû (hogy a mai mûvelt németek ízléstelenkedését kövessem) Jindrich Chalupecky munkája (Balassi Kiadó, megint egy jó dobás), A mûvész sorsa (alcíme: Duchamp-meditációk).
Egészen fantasztikusan jó.

Maga a szerzô ott áll, hogy (1910–1990) halála után sincsenek kiadva Összes Munkái! Hát... de gazdagok vagyunk. Csehek, szlovákok, magyarok. (Finom célzás jelen korunkra.) Mûvészet- és irodalomkritikus volt a szerzô, s most hiába mondanám a két tucatnyi Duchamp-ismerônek, miben lélegzetelállítóan új ez a könyv, inkább pár ezer szellemi érdeklôdésû Duchamp-amatôrnek súgom meg, hogy csudálatos lelki és tárgyi szabadság levegôje leng a kötetben. Élvezhetik azok is, akiknek eszmei-zsigeri tüdôgondjaik miatt Davosba kéne menniük, meg akik – mint magam – horpadt mellûen asztmásak, mármint gondolatilag (úgy én tán nem), aztán Egyiptom, Líbia, Szudán, Mogadishu, Zanzibár.

Tehát nem fuldoklunk az adatok, ábrák túlságától, és a század egyik legnagyobb hatású (nálunk talán épp ezért kevéssé kultivált), valóban kikezdhetetlen (bor sokszor kikezdett), mellôzhetetlen (nem mellôzött!) mûvésze-antimûvésze végre méltóképpen van itten.

Holott nekem fél tucatnyi angol-német nyelvû Duchamp-feldolgozásom van. Mondom ezt ennek ellenére. Duchamp össze tudta egyeztetni azt a tényt, hogy a modern világ zajai közt a mûvész hangja egyre kevésbé hallatszik, és hogy akkor ne ízléstelenül, pukkadozva legyünk polgárpukkasztók. Ezzel még külön összevetette azt, hogy remek (közepes) festô lett volna, aztán szépen kivitorlázott ebbôl, de sárkányrepülésének nem hangsúlyozta túl az életveszélyeit. Majd elment sakkozónak, meg Európából Amerikába, ám ennek semmi uniója nincs, mármint e két elemnek. Duchamp úgy állt és lebegett felettünk, ahogy mi szeretnénk hinni magunkban.

Duchamp volt az, aki a kész tárgyat (Rédi Médit) mûalkotássá emelte. A biciklikerék még csak hagyján, mert sugárzik küllôivel, mint a nap. A palackszárító is elmegy, mint freudi jelkép, a ráhúzhatókkal. Aztán még sok minden. A rézágy. (Zománcos.) Hanem a vécé csészéje! Nos, még hat éve magam is duchamp-i alkotásnak néztem egy bontási területen egy ilyen porcelán tárgyat, aztán egybôl elcsúsztam mellette a kutyakakában.

Mûvészünk máig veszélyes illetô!

Chalupecky vészesen tiszta gondolkodású úr, és az is döbbenetes, hogy Duchamp életmûve nem nyomja ôt agyon, közben mégsem produkál erômûvészi mutatványokat. Olyan ez a cseh gondolkodó, amilyennek minden mûvészeti gondolkodónak lennie kellene. (Bocsánat zavaromban rémessé válik stílusom.) Egyszerûen szórakoztató olvasmány (is), közben meg: lelkünk büszkesége. Lelkünké, mûvészetekkel foglalkozni próbáló figurák lelkéé. Van megint egy példa, megint egy jó cseh példa.
Egy anti-polgár példája, akihez azért mégis kellett az, hogy már túl volt az a haza a szûkkeblû polgárság kialakulásán... avagy született egy igazi géniusz.

Duchamp és Chalupecky találkozás a két géniuszé, mondom tehát (rész-ismertetésekbe nem veszve; tessék olvasni Chalupeckyt, megvenni sietve! jobb, mint a zsenge tavaszi zöldborsó vagy spárga!), s megható, hogy a hiper-szuper nagy mûvész mellett az elemzô kismester valami oly viszonyban „van”, mint (szabad ilyen hasonlattal élnem?) Turner mellett Whistler, Rubens mellett Vermeer.

Rég volt ilyen kedves elméleti könyvem. Holott a modernség helyett magam is a (derridás) posztmodern elemzôsdihez pártoltam.

Dante Alighieri: Isteni színjáték
Ford.: Babits Mihály
Szent István Társulat
618 oldal, 3800 Ft

Henrik Ibsen: Drámák
Magvetõ Kiadó
620 oldal, 2990 Ft

Brandenstein Béla: Nietzsche
Szent István Társulat
503 oldal, 3400 Ft

Jindrich Chapulecky: A mûvész sorsa. Duchamp-meditációk
Balassi Kiadó
270 oldal, 2500 Ft

 
 
 

Tandori Dezső
költő, műfordító

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu