buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A megismerés alakzatai


2003.03.13

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„A »Szózat«-ot újra kell írni. Még így tanultuk: »A nagy világon e kívül nincsen számodra hely…« De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számodra hely. Az »e« betût el lehet hagyni.” Kertész Imre idézi föl Márai Sándor 1945–57-es Naplójából ezeket a szomorú sorokat egyik esszéjében. A Szózat egyetlen betûvel való megváltoztatása groteszk-tragikus ellentétébe fordítja az eredeti jelentést, Márai és Kertész azonban nagyon pontosan érzi, hogy a versben ez az értelmezési lehetôség is benne lehet. Vörösmarty ne tudta volna ezt, ki a mindenséggel birkózott eposzban s eposzi súlyú költeményekben egyaránt? Az Elôszó, A vén cigány vagy a Gondolatok a könyvtárban a végtelent veszi versbe, de közben mindig a személyiség magyar s egyéni sorsának zuhatagaira is tekint. Vörösmarty természetesen tudta, hogy versbôl betû és sóhaj el nem vehetô, s egy verssorban benne rejtekezhet olyan értelem is, amilyet a költô adni nem szándékozott neki.

A Vörösmartyn gondolkodó Márai s a Márait olvasó Kertész a Szózat-sor bennerejlô groteszk iróniáját mindenestül átélte, amikor ebben az országban emberként megmaradni számukra nem volt tovább lehetséges. Lélekben-szellemben amott „kívül” rótták a köröket már akkor is, amikor fizikailag még itt voltak. Régesrég egy másik dimenzióban, egy másik tér–idô-koordinátarendszerben éltek. Ott, ahol a megismerés alakzatai felismerhetôk, a megismerhetetlentôl elkülöníthetôk, s önmagukban is megérthetôk. Sôt: kiszámíhatók és megtanulhatók. Ott, ahol az emberi lét világos szerkezetekben van elbeszélve. (Márai Sándor láthatta volna – próbálgatja a gondolatot egyhelyütt Kertész – a Buchenwaldba vagonírozásra várakozó gyerek-Kertész Imrét. Darvas Iván is hasonló élményként idézi föl a vele készült interjúkban a maga effajta keresztként hordozott emlékét a Sorstalanság minapi felolvasása kapcsán – hogy nem tett semmit akkor, amikor a haláltáborba induló menetet nézte, s csak nézte.)

A Szózat világos szerkezet és a Sorstalanság is az. Mindkettô úgy tûnik egyszerûnek és érthetônek, hogy közben a legbonyolultabb létproblémákról beszél, s a legnehezebb kérdéseket teszi föl – az egyén életét létélménynyé fogalmazva. A Gályanapló így beszél errôl: „A Sorstalanság mint önéletrajzi regény. Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-stalanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belôle minden önéletrajzit a magasabb hûség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásban néma személyiség áttörésévé és foglalatává.”

A vállalt személyesség méltósága meggyôzôvé teszi nemcsak a kérdéseket, hanem a válaszokat is. A egyetlen módosítószó – „természetesen” (nagyjából százszor szerepel a regényben) – teremtette stiláris erôtér abszurditása az elviselhetetlenségig fokozódik, amikor Köves Gyuri a koncentrációs tábor iránti honvágyáról beszél: „S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétôl szégyenkezô s mégiscsak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban.”

A szöveg érzékeny egyensúlya azonban nem borul fel, a kristályszerkezet megtartja magát. Önnönmaga erejébôl. A felépített jelentéskonstrukció hihetôvé teszi ezt a mondatot is, ezt a legvégsô határig feszített grammatikai-lélektani valószínûtlenséget.

Az Egy történet (Jegyzôkönyv, Élet és irodalom) intertextualitása bár kézenfekvô, a két szerzô kesernyés-édes szövegjátéka a Kelet-Közép-Európa-csömörtôl terhes. A lehetetlen-lehetséges dimenziók mentén értelmezhetetlen égtáj ez, amely mást aligha, mint Kolhász Mihályokat s „ellen-Kolhász Mihályokat” teremthet: „A lehunyt szemem mögött nem az édesanyám képe elevenedett meg, sokkal reménytelenebb, a Kertész Imréé. Láttam ôt, hosszú, hajlott, nehéz alakját, mint egy ellen-Kolhász Mihályt, aki nem keresi az igazságát, mert az igazsága már megtalálta ôt, láttam egyenként a mondatait, melyek föltartóztathatatlanul imbolyognak a végsô puszta belátás felé, a kolléga ezenközben bejárta életét: íme, érti az életét” (Esterházy Péter).

Legfeljebb a megvilágosodás lehet tehát a csömör és a tehetetlenség „eredménye”. Legfeljebb a remény maradhat meg, hogy egyszer majd csupán emlékezünk erre is, mint ahogyan annyi minden másra a történelembôl. A „rossz remény”, amely kitörli ezeket a tudásokat a következô nemzedékek gondolkodásából, meg a „jó remény”, hogy beláthatatlanul távolivá – de el nem felejthetôvé – válhat emlékezetünkben mindaz, ami az elmúlt évtizedekben ezen a tájon megtörtént, s nem ismétlôdik meg semmi a borzalmakból. Épp úgy van ez – az emlékezettel és a feledéssel –, mint ahogyan egy fejfa elporlad a temetô földjében, miután megtette szolgálatát, s nincs már senki az élôk között, aki az ô halottjára emlékezne – elporlad, nem látszik már, de ott van ama embernyi földdarab legkisebb sejtjeiben is.

A Jegyzôkönyv természetesen azért íródott, hogy határt szabjon a feledésnek. A Sorstalanság is azért íródott, hogy gátjává legyen a feledésnek. Vagy talán pontosabban: hogy legyen (valami) gátja a feledésnek. Ezért a hétköznapokba óhatatlanul átszivárgó felejtés ünnepi percei ezek a könyvek, melyek megôriznek valamit azokból az emberi viszonylatokból – mint amilyen egy határôr és egy utazó ember „viszonylata” volt „egykor” e tájon –, melyek között bukdácsoltunk évtizedeken keresztül.
A stockholmi beszéd mély hangszerelése válasz ezekre a kisszerûségekre is. Emelkedett válasz, szónoki remekmû. Szépen kitartott dallamokból, pontos mondatokból, egyértelmû fogalmakból építkezik, s bölcsesség tartja egyben.

A bekezdésfôkben pedig efféle, immár Kertész Imré-s szavak gondolati ritmikája: mindenekelôtt, egyelôre, ez, egy, ha, de, már, úgy, nyilvánvaló, egyszer, nem, viszont, így, azt, most, bár, mégis, egyszer (talán hármat-négyet hagytam ki a felsorolásból, melyek nem e típust képviselik). A felütések módosítószó-, kötôszóhalmozása erôsen emlékeztet a Sorstalanság mondatrendjére és stilisztikumára: a „természetesen” szó sokszorozását idézi. A stockholmi beszéd bekezdésfelütései sem mások, mint a bizonytalanság formáiba öltöztetett végsô bizonyosság grammatikai jelei.
Amikor már minden bizonyos a regényben – s amikor a szövegen kívüli világban már Nobel-díj is jelzi, hogy a regény megérkezett oda, ahova meg kellett érkeznie –, akkor ezek az amúgy súlytalannak tûnô töltelékszavak különös erôvel nehezednek az olvasó lelkére, s különös erôvel ébresztik rá önmaga törékenységének tudatára. Látszólagos jelentéstelenségük és jelentéktelenségük mögött állandó szellemi-fizikai készenlét, izgatottság érezhetô, a „mindig minden megtörténhet” kábulata – merthogy egyszer már tényleg minden megtörtént. Visszavonhatatlanul megtörtént. Így hát a kötôszavakban elbeszélhetô történelem csöndje kísért ezekben a szívdobbanás-szavakban. S lehet-e más dolgunk ma, ama múlt után, ama múlt útitársaiként, mint a szégyen és az emlékezés?

A stockholmi beszéd szövege méltán csatlakozik a magyar értekezô próza legszebb hagyományaihoz, Kölcseyhez, Kemény Zsigmondhoz, Babitshoz – szóbeliségre komponálva, de írásban is világosságot árasztva magából. A corpusban jól felismerhetô zsolozsmarészletek is ott állnak pillérként Kertész korábbi szövegeibôl, holokausztgondolataiból, szellemi számûzöttsége és gályarabsága tanulságaiból. S legvégül emitt is a megvilágosodás, természetesen: a saját halálára visszatekintô író szemszögének kinagyítása: a hatvannégyezer-kilencszázhuszonegyes fogoly mint „fogyadék”, túlélve önmagát, ma ott áll, ebben a megérthetetlen szépségû percben, a Svéd Akadémia ünnepi ülésén, és beszél. Azt teszi, amire szegôdött. S nagyon sokan vannak, akik ôt hallgatják.

Nemcsak a Sorstalanságot kellene (kellett volna) megkapnia ajándékként minden magyar iskolának, hanem A stockholmi beszédet is; nemcsak az utolsó mondat, hanem az Egész miatt: „Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövôn, semmint a múlton gondolkodom”.

A Nobel-díj kapcsán a nemzeti önvizsgálat sajnos még nem következett be, a szakmai azonban legalább elindult. Az elsô gesztusok megtörténtek: az iskolák megkapták a könyvet, több helyütt megszólalt Spiró György, a regény egyik megjelenéskori elsô, érdeme szerinti méltatója, viták lobbantak fel e könyv és Kertész Imre egyéb mûveinek eddigi fogadtatásáról. Számok és statisztikák is készültek, melyek bizonyították, hogy a Sorstalanságról épp annyi – mások szerint sokkal kevesebb – recenzió és kritika jelent meg akkor, mint ahogyan ez abban az idôben szokásban volt. S végül, ahogyan a képkultúra korában ennek lennie illik: sorra jelennek meg a híradások, interjúk a készülô filmrôl – felfokozva a várakozást. (Talán érdemes idevennünk ehhez azt a minapi hírt is, mely szerint A gyertyák csonkig égnek címû Márai-opuszból hamarosan Miloš Forman készít mozgóképet – hogy a regény írójának kedves szavát idézzük).

A vitákat eldönteni természetesen nem tisztem, azt azonban bizonyosnak vélem, hogy a Nobel-díjnak nemcsak a Kertész-kánont kell(ene) átalakítania a szûkebb szakmában, illetve az általános és a középiskolai tananyagban, de hatással kell(ene) lennie a magyartanárok s az egész magyartanár-képzés irodalomszemléletére is. Egyáltalán: az egész szakma – az irodalom közelében élôket értsük itt – kánonokkal kapcsolatos önvizsgálatára. Vagy, hogy ne hangozzék ilyen keményen s vádlón: a Nobel-díj fényében átgondolásra vár irodalomszemléletünk s az irodalomtanítás – itt viszont ne féljünk a szótól! – egésze.

Eme újragondolás része lehet a recepció egyik fontos állomása, Az értelmezés szükségessége címû tanulmánykötet, mely egy Kertész Imre mûveirôl 2002 tavaszán rendezett konferencia anyagát tartalmazza, bár annak nem hû dokumentációja. Több is és kevesebb is annál – mondjuk, pusztán a mennyiségre utalva ezzel, s nem a minôségre. A szerkesztôk elôszava jelzi, hogy néhány elôadás szövege itt nem szerepel, s akadnak olyanok is, amelyek el nem hangzottak, a kötetben mégis benne vannak stb. – ahogy ez effajta tudományos konferenciák esetében lenni szokott.

A szerkesztôk bevallott szándéka szerint is legalább háromféle utat kínál a Kertész-mûvekkel kapcsolatos kérdésföltevésekhez e sokszínû kötet: „a pszichológiai, a filozófiai-esztétikai és az irodalmi-irodalomtörténeti megközelítésmódot, noha ezek keveredése a szokásosnál is nagyobb mértékûnek bizonyult”.

Különös aktualitást ad a tanulmánygyûjteménynek, hogy a szerkesztôk még munkájuk befejeztekor (2002. szeptember 24.) sem tudhatták a Nobel-díj hírét. Az Utószó a Nobel-díj után címmel közölt, az elôtte lévô tanulmányokat is értékelô-elemzô Radnóti Sándor-szöveget késôbb csúsztatták tehát be a kötetbe – méltó zárlatként, s persze igen helyesen.

Kaposi Dávid és Kalocsai Katalin pszichológiai olvasatai indítják a kötetet, melyek után esztétikai-filozófiai-narratológiai értelmezések következnek, majd A kudarc inter-pretációi, illetve az Egy történet szövegeinek vizsgálata.

A kötet szerteágazóan termékeny gondolatvilágának igen fontos és súlyos összegzését Margócsy István adja, aki Az angol lobogó olvasatát veti össze Ottlik Géza „minden megvan”-motívumával, eljutván a paradoxonig: lehetséges szerzôi pozíció, mely – posztmodern korban – a „minden nincs meg” abszurditását vállalva véli birtokba vehetônek a teljességet. „Íme az irodalom nagy tréfája – írja Margócsy –: két nagyon különbözô világlátás, mikor megfogalmazza magát, mikor mûvé írja magát, nagyon sokban nagyon közel kerül egymáshoz. S e közeledésnek oka alighanem éppen az, hogy mindkét író elsôsorban »világnézeti« íróként tartható számon: ôk nem történeteket akarnak megírni (hisz az amúgy is lehetetlen lenne!), hanem megjeleníteni, egy írásmûben, mintegy totális modellként, a világ teljességét. Nem leírni a világ egyes jelenségeit, hanem úgy rendezni a jelenségeket és szövegeket, hogy végül nem kevesebb jöjjön ki tanulságos végeredményül, mint a világ egészérôl való tudás vagy tapasztalat, a mindentudás belátása. (…) Ottlik számára az alkotás alapja az a meggyôzôdés, mely szerint »megfoghatatlan, mély boldogság és végtelenség lappangott minden dolgok alján és a múló idôben«, míg Kertész (…) kimondja, hogy számára, az univerzális katasztrófa tudatában, nem marad más, csak »az öntagadás mint alkotás«”.

Heller Ágnes Auschwitz és Gulág címû kis – de annál jelentôsebb! – könyvecskéjének esszétanulmányai tárgyilagosan szenvedélyes hangon, a személyes sors erejével szólnak mindarról, ami a Kertész Imre-i világnak is alfája és omegája: a „megértés” lehetetlenségérôl. Mert végül, mindenen túl, már csak ez az egyetlen kérdés marad: Auschwitz és Gulág, hogyan volt ez lehetséges? A helleri válasz lényege, hogy ezek a történések megérthetetlenek, de a körülményeket, melyek bekövetkezésükhöz vezettek, „amelyek a lehetôségüket megteremtették”, meg lehet érteni. Ezt a munkát azonban kegyetlenül s önsanyargatóan el kell végezni: „…teljesítettem a halottak iránti kötelességemet. Ebbôl állt az egész életem mindmáig, és most túl vagyok rajta. Ez megkönynyebbülést okoz. 15 évesnek érezhetem magam, s most azt csinálhatom, amit mindig csinálhattam volna, ha nem lett volna Auschwitz” (1999).

S befejezésül álljon itt még egy idézet ebbôl a könyvbôl, mindannyiunk számára, megfontolásképpen: „Sok minden, amit akarunk, lehetséges, és a lehetetlen is lehetséges lehet. A világ végül megismerte az Auschwitzi jegyzôkönyveket, méghozzá egyetlen személy, George (Mandel) Mantello, egy magyar származású üzletember jóvoltából, aki El Salvador genfi fôkonzulátusán szolgált. Neki sikerült eljuttatnia a jegyzôkönyvet Roosevelt elnökhöz és a Vatikánba. Ekkor gyakorolt a Vatikán, Roosevelt elnök és a svéd király nyomást Horthyra a deportálások leállítása érdekében. Így menekült meg Budapest halálra ítélt zsidóságának fele. Végül talán egyetlenegy ember elszántságán múlott az életünk”.
Amikor a megismerés alakzatait keressük-faggatjuk s teremtjük jelentésessé, akkor az emlékezetbe számûzött sorsot kérdezzük, akkor a nyelvben (is) rejtôzô múltat bogozzuk elevenné. Mert ezek az alakzatok épp akként mûködnek, mint ama másikak: ismételnek, felkiáltanak, kihagynak, felcserélnek, fokoznak és sikoltanak. Olykor érthetetlenné deformálják a szavak eredeti jelentését – épp azért, hogy valami mást, valami még fontosabbat tudjanak elmondani.
Ezek az alakzatok egymást is magyarázzák, egymás világrajöttét is segítik. S akit léte és létezése megtanított a kegyelemre, az halálos pontossággal érti az ottliki Biblia-mondatot („Nem azé, aki akarja…”) éppen úgy, mint Kertész Imre szavait – s persze Vörösmartyt és Márait, Kölcseyt, Babitsot és Kosztolányit éppen így –, hogy a legnagyobb munkát, önmaga megismerését elvégezhesse. A Sorstalanság mint szövegmû, mint regényremekmû ebben segítheti minden olvasóját. S talán abban, hogy megengedi, mi magunk jöjjünk rá, hogy a legvégsô utáni pillanatban is van remény: „Én magam – s ez talán nem merô önáltatás – igyekeztem elvégezni az egzisztenciális munkát, amit Auschwitz túlélése mintegy kötelességként rótt rám. (...) – És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem” (A számûzött nyelv).

Fűzfa Balázs

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu