buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Nyár, géniuszokkal


2003.09.15

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Manapság túlságosan sok könyvet olvasunk, vagy nyomaszt bennünket a gondolat, hogy mennyi mindent nem olvastunk még... Abban a törekvésünkben, hogy lépést tartsunk a legértelmesebb kiadványokkal, még fel is áldozhatjuk az olvasás három állandó indítékát: a szellemi gyarapodást, a művészet nyújtotta gyönyörűséget és a szórakoztatás kínálta élvezetet... Kisebb méretű társadalomban (ahol következésképp nem oly lázasan elfoglaltak az emberek) alighanem több a beszélgetés és kevesebb a könyv.” (T.S. Eliot)
 

Albert Camus, T. S. Eliot, József Attila, Németh László, Márai Sándor. Külön-külön is elég lenne egy-egy nyarat eltölteni velük, hűvös biztonságukkal, időzni egy pont köré sűrített óriási életművükkel, amelyek mint egy-egy külön naprendszer, bolygók (olvasók) millióit vonják maguk köré változatlan energiával. Az életművek vonzása, és gravitációs ereje! A Semmi közelében, adta címül három magyar íróról szóló tanulmánykötetének Füzi László. Kis játékkal elrugaszkodom a semmi filozófiai értelmétől, három ilyen nagyság mellett eléggé semminek érezheti magát az ember, nyugodtan beszívhatja a semmi fuvallatát. Ugyanakkor jó is egy kicsit elidőzni a semmi közelében, elvonulva a hajszától, a kortól, a megtisztulás reményében. Egy kis levegőért. Ezt tették ők is mindannyian, miközben korunkat sejtették meg hátborzongató éleslátással mindannyian, a múlt században.

József Attila és Márai mindennapos társam a létben. Előbbi kamaszkoromtól tart fogva, Márai pedig az utóbbi évtizedben – mióta megismerhettem – lett számomra kikerülhetetlen. Németh László hol jobban, hol kevésbé foglalkoztat. Füzi László, aki szeretett kortársam és barátom, három külön tanulmányt írt róluk, s most együtt adta ki őket. Nem lett volna szükség a kicsit erőltetett „Semmi” motívumra az összefogáshoz, hiszen enélkül is összetartoznak, hárman három választ adtak koruk nagy kérdéseire, csupán magyarságukban közösek, s hogy mindhárman a mieink. A „Semmi” voltaképpen a huszadik századi kiüresedést, istenek nélkül maradást, eszmények kihűlését akarja jelenteni – gondolom – Ulró uralmát, amiről olyan feledhetetlenül írt Csezlaw Milos. A három magyar író közül a semmivel talán József Attila találkozott csak, ő nézett leginkább vele farkasszemet. Hamar abba is hagyta. Németh Lászlóra legnehezebb ráhúzni a semmi köpenyét, ő olyan messze van a semmitől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ha J. A. szíve a semmi ágán ült, Márai pedig a semmivel sakkozott hatalmas naplófolyamát írva, N. L. egész életében a magyarsággal sakkozott, szerencsére csak elméletben. Hiszen író volt. Ha ebbe nem is nagyon akart beletörődni. Füzi László is, ki már monográfiát is írt Némethről, ezt az örökös küzdelmet emeli ki portréjában, a mű és az élet, az ember és szerep kettősségeit járja körül. A magyar szellemi erők organizátora akarok lenni – írta első bemutatkozó levelében Németh László, s ez a kezdet méltó egész pályájához. Az íróság csak része lett volna egy sokkal nagyobb feladatnak. Csakhogy Magyarország nem kért az ő feladatából. Ha valaki, akkor Németh László – noha tudom hogy nagyon nagy író – regényhősként áll előttem. Aki mindig megtorpant lehetőségek hiányában, örökké sértetten, mindig kisebbségben, állandó visszavonultságban kellett élnie a hatalmas tervek valóra váltásának esélye nélkül. Minden egyes „megfutamodásakor” írt egy-egy remekművet. Nem ismerek magyar írót, aki nála többet elemezte volna önmagát, barátok, társak híján mindig önmagához emigrált vissza. Nem tudom, eszébe jutott-e már irodalmáraink közül valakinek, hogy milyen sok párhuzam vonható az Iszony és Camus regénye, a Közöny között. Nekem igen, mert ha Kárász Nelli iszonya az író emberiség-iszonyának felel meg, akkor ez és Mersault közönye ugyanazon léthelyzet két pólusa lehet. Ahogy a hedonizmus és az aszkétizmus is ugyanazon hiány szélsőséges megnyilvánulásai. Mindenesetre lehet rajta gondolkodni. Németh László kutató elég sok van, olyan azonban, akit egy életen át nyugtalanít ez az író, a némethi gondolat, s arra is képes, hogy korunk nem akármilyen kihívásaival szembesítse azokat, nagyon kevés. Füzi közéjük tartozik. Holott ehhez Magyarországon a tudás mellett még bátorság is kell, hiszen még most is vannak akik szívesen lefasisztázzák az egész Németh László „brancsot”.

Márai nem kevésbé nehéz eset, ráadásul őt még olvasni sem lehetett, a kommunizmus rémuralma miatt emigrált, s mi, akik itthon maradtunk, csak hallhattunk róla, ha egyáltalán (v.ö. Camus özvegyének félelme a baloldal bosszújától). Füzi László is, mint olyan sokan, veszteségnek érzik az emigrációt, elhagyta környezetét, nyelvét, stb.

Soha nem értettem azokat, akiknek ez egyáltalán kérdés. A kérdés az, lehet-e szabadság nélkül élni. Én azon csodálkozom, hogy olyan sokan itt maradtak. Hogy nem ment el mindenki. Füzi Márai naplóját tartja az író legjelentősebb szépirodalmi művének, s ezzel nincs egyedül. Hogy a napló szépirodalom-e? A naplóíró fiktív személy, írja Füzi. Mi más lenne? Az író fiktív személy. Ha igazán író, még a kiállított számlája is fiktív személyéhez tartozik, nincs mese. Fiktív a szerelme, a tudása, az álma, mindene egy leírandó mű része csupán. Hogy Loláról és a női kapcsolatairól miért nem írt Márai, vagy legalábbis miért olyan hidegen és keveset? Füzi szerint éppen ez bizonyítja a fiktivitást.

Szerintem meg épp fordítva. Azért nem ír Márai érzelmekről, magánügyekről, mert jól ismeri az olvasókat, akik hajlamosak a naplót úgy olvasni, mintha abban a színtiszta igazság lenne. S mert szemérmes, ennek még a látszatát is kerülni akarja. Naplója a gondolatok naplója, nem az érzelmeké. Mellesleg Márai regényíró is volt. Regényeiben elmondhatott mindent magáról. Nyugodtan.
Jó volt olvasni Füzi László könyvét, éppen azért, mert olyan sokszor támadt kedvem vitatkozni vele.

Camus a legfontosabb külföldi íróm, s most, A másik ember elolvasása után már biztosan tudom, ő kötődik legjobban József Attilához, a szegénység apoteózisává lett regénytöredékével, az anyának állított szívszorító emlékművel. „Neked, aki sosem fogod olvasni ezt a könyvet” – szól az ajánlás a könyv elején, s ekkor még nem tudtam, milyen tényt rejt ez a szép mondat. Hogy az anyának szól, aki nem tudott olvasni. Nem kell kinyitnom a könyvet, fekete-fehér filmkockákon peregnek előttem Camus regényének szikár történései. A család megérkezése Algírba, a szekér ponyváját kitartóan verő eső, a szekérben a férfi és a nő mellett alszik a gyerek s az anya hasában világrajövetelre vár a másik. Nem tudom, mi kell az ilyen leírásokhoz, hogy egyszeri olvasásra így belém égjenek a képek. Később a hallgatag, a fiú által reménytelenül szeretett, megközelíthetetlen Anya, aki csak ül az ablaknál némán, néz kifelé az ablakon, egy életen át nézi ugyanazt az utcát. Közben a fiú egyre nő, már nagyosabb játékai vannak, már készül benne az író, barátja is van, tanára is, kinek majd levélben megköszöni a Nobel-díjat.

„1960. január 4-én autóbaleset áldozata lett Albert Camus. A baleset helyszínén a sárban, egy kéziratra bukkantak. Camus özvegye azonnal nekilátott a nehezen olvasható szöveg átgépelésének. Aztán eltelt harmincnégy év, s a könyv csak most jelent meg. Miért csak most?” – kérdezi az első magyar nyelvű kiadás előszava, l995-ben, s tömören összefoglalja: a fő ok politikai. Camus kiadója azt tanácsolta az özvegynek, hogy várjanak a kiadással, mert Camusnak nagyon sok ellensége van a baloldalon, s nem szabad támadási felületet adni, egy félig kész kézirat megjelentetésével. Rövidre fogva: féltek a baloldal bosszújától. A magyarul most második kiadásban megjelenő könyvet „torzóban maradt remekműnek” nevezi az előszó, s egyszer talán majd arra is rájövök, miért Az első ember a címe... Esőben, sárban botorkáló lovacskák húzzák a szekeret, a regény kezdetén, fél évszázad múlva autóbaleset áldozata az író, ott fekszik mellette a sárban a kézirat. Sorsszerűséget látok ebben, és nem tagadom, abban is, hogy az én nagymamám sem tudott olvasni. Miért nem tanítottam meg? Sokszor, és halála után egyre többet gyötört ez a kérdés, szégyenkeztem miatta. Hiszen talán nem lett volna nehéz, ha szánok rá egy kis időt. De nem is az idő hiányzott, hanem az ember. Az a fiatal lány, aki voltam, nem gondolt ilyesmire. Tudomásul vette, hogy nagyanyja nem olvas, nem ír.

Talán nem válhatott volna azzá, amivé így lett, írástudatlanul, a maga világába zárva, ha jobban kötődik az engem meghatározó „írásbeliséghez”. Az ő mérhetetlen szegénységükhöz, gürcölésükhöz, cseléd-sorsukhoz hozzátartozott a kívülállás. Kívül rekesztette őket a történelem a társadalmon, nem volt hazájuk, így nem kértek a hazától semmit. Most veszem észre, hogy már megint Camus édesanyjáról írok, és a gyermek Camusról, aki az iskolában találkozik azzal a szóval, hogy haza, és hiába faggatja anyját, „Mama, mi az, hogy haza?” „Franciaország?” – szól válaszként a tétova kérdés.

Kérdésre kérdést halmozni szüntelen, gyötrő és kínzó kérdéseket, ezt teszi az irodalom is. Nem tudunk túljutni az írók föltette kérdéseken. Ha egyszer meg tudnánk válaszolni minden József Attila által föltett kérdést, szép csöndben elavulna ő is. Szerencsére, ez az idő nem jön el soha.
„Csak ment, teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám. S a ruhák fényesen suhogva, keringtek, szálltak a magasba.”

Elképzelem, hogy Camus olvasta ezeket a sorokat. De nem. Nem tudom elképzelni, hogy olvasta, és ne maradt volna nyoma. Hogy ne kiáltott volna föl, valamelyik írásában a mi zseninktől, ahogy a magyar forradalom idején tette, a magyar nép zsenialitása előtt tisztelegve.

Kár. Talán Camus nem szerette a költészetet? Kevés nyoma maradt írásaiban ennek. Ő maga volt költő, a szegénység költője, és a napé. Minden későbbi nagy művének csíráját megtaláljuk Az első emberben, amelyben tervei szerint legpontosabban és legőszintébben akart szólni önmagáról. Csak kettőt említek most. A forróság miatt gyilkoló Mersault, a Közöny hőse már földereng ebben a műben: „szörnyeteg voltát hangsúlyozni” – szól az egyik megjegyzés, és megtaláljuk a Röpirat a halálbüntetésről című nagyhatású tanulmányának első élmény-töredékét is, amikor egy gyermekkorában a falujukban történő kivégzésről ír.... Én, aki már nem félek a baloldal boszszújától, Camus művét még nagyon sokszor el fogom olvasni.

Eliot tanulmánya (A kultúra meghatározása) 1949-ben jelent meg. Miért kellett neki erről írni, kérdeztem magamban, és abban is biztos voltam, hogy ezt a könyvet csak át fogom lapozni. Ebben azonban nagyot tévedtem. Szóról szóra elolvastam, még Horkay Hörcher Ferenc utószavát is. A költő tanulmánya önmagában is gyönyörű olvasmány, és ezer szállal kapcsolódik a másik két szerzőhöz. Eliot mintha ma élne, úgy félti a kultúrát, és majdnem úgy, mint Németh László és Márai. Figyeljük csak:

„Manapság túlságosan sok könyvet olvasunk, vagy nyomaszt bennünket a gondolat, hogy mennyi mindent nem olvastunk még... Abban a törekvésünkben, hogy lépést tartsunk a legértelmesebb kiadványokkal, még fel is áldozhatjuk az olvasás három állandó indítékát: a szellemi gyarapodást, a művészet nyújtotta gyönyörűséget és a szórakoztatás kínálta élvezetet... Kisebb méretű társadalomban (ahol következésképp nem oly lázasan elfoglaltak az emberek) alighanem több a beszélgetés és kevesebb a könyv.”

A megjegyzések a kultúráról és a politikáról c. fejezetből vettem ki pár olvasással kapcsolatos részletet, melyek engem is gyakran nyomasztanak.

Eliot elégedetlen a kultúra fogalmának gyakori és átgondolatlan használatával, a sok hányaveti értelmezéssel, a fogalmak össszekuszálódásával, azt mondja, gyakran olvassa így, „a kultúra, a vallás, a művészet, stb.” Még azzal sincsenek tisztában az emberek, hogy „a kultúra és a vallás két különböző aspektusa ugyanannak a dolognak” – írja, s hogy nem is csupán összefüggnek. „a kultúra, lényegéből adódóan (hogy úgy mondjam) megtestesülése egy nép vallásának... A fejlődésnek azonban egyik sajátossága a szkepticizmus megjelenése... s ez kifinomultan civilizált jellemvonás, bár amidőn pyrrhonizmusba süllyed, olyasmivé lesz, amibe egy cizvilizáció belehalhat...”

És: „Bármely vallás, amíg létezik, a maga szintjén világos értelmet ad az életnek, megadja a kultúra szerkezetét, s megóvja az emberiség tömegeit az unalomtól és a kétségbeeséstől.”
Erre bizony nagy szükség lenne, sóhajtok fel, miután befejeztem ezt a kis ízelítőt Eliot kultúra-felfogásából. Ha nem is tartozom azok közé, akik ha azt a szót meghallják, hogy kultúra, rögtön a revolverükhöz kapnak, Eliot tanulságos könyvecskéje után megfontoltabban dobálózom majd én is a kultúrával.

Tóth Erzsébet

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum


Legelső hozzászólások a cikkhez:
Gáláns Gondolat

#1

2004.01.30 11:56

Tóth Erzsébet igen csinos!
[VÁLASZ]
Kovászos Ubul

#2

2004.02.02 01:03

Honnan tudod?
[VÁLASZ]
admin

#3

2004.02.02 11:42

Ubul!
Klikk a vitaindító cikkre, alul meg ott a pertré.
Szép új hetet.
[VÁLASZ]


  . . .

Az összes hozzászólás
megtekintése

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu