buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Hölgy Szépiában


2002.12.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Lehet-e egy regénynek színe? Úgy értem, magának az olvasó lelkében-szellemében újraéledő, a szövegből kibomló képzeteknek lehet-e uralkodó színárnyalata? Működik-e a ‘Lajoshing’ a szépirodalomban? (Az Oscar-díjas magyar operatőr, Koltay Lajos mesélte, hogy az a sajátos barnás színárnyalat, amelyet előszeretettel alkalmaz filmjeiben, a kanadai, amerikai filmművészek között ezzel a mottóval híresült el: ‘Now let’s have here a bit of Lajoshing’.)

Isabel Allende a nagyanyáinkról készült fényképek rozsda- vagy gesztenyebarnás tónusában írta meg Retrato en Sepia című regényét, ami a magyar keresztségben az Elmosódó önarckép címet nyerte az Európától, s így sajnos a színárnyalatra történő utalás a magyar változatból hiányzik. Pedig Aurora, a hősnő, fényképész, az első chilei női fotográfusok egyike, így hát viszontagságainak történetét Allende az 1850-es évektől 1910-ig olyképpen adja elő, akárha szépiában fotografált portrék és csendéletek, riport- és tájképek sorozatát fűzné valamilyen titokzatos, néha fölkavaró, de alapvetően mégis megnyugtató rendbe. Allende imád mesélni, s bővérűen ontja ránk a meghökkentő, gyomorszorító, szívfacsaró és humoros történetek seregét. Könyve remek olvasmány kemencék, cserépkályhák, kandallók ropogó tüzénél, téli estéken, ahol a madár se jár.

‘Juan Ribero tanított meg mindenre, amit a fotózásról tudok, a lencse kiválasztásától az előhívás bonyolult műveletéig; rajta kívül nem is volt más mesterem. Mire két év múlva elhagytam a műtermét, barátok lettünk. Ma már hetvennégy éves, régóta nem dolgozik, mert megvakult, de továbbra is vigyázza tétova lépteimet, és segít. Jelszava a komolyság. Szenvedélyesen szereti az életet, és vaksága ellenére tovább szemléli a világot. Valamiféle spirituális látást fejlesztett ki magában. Más vakokhoz felolvasni járnak, őhozzá azért, hogy beszámoljanak a világról. Tanítványai, barátai és gyermekei naponta látogatják, egymás után írják le neki, mit láttak: egy tájat, egy jelenetet, egy arcot, egy fényhatást. Nagyon fogyelmesen kell megnézniük mindent, ha állni akarják Juan Riberto kimerítő kérdezősködését; az életük megváltozik, és nem járkálhatnak többé a világban a régi nemtörődömséggel, mert a mester szemével kell látniuk. Én is gyakran elmegyek hozzá. A Monjitas utcai műterem örök félhomályában ül az ablakhoz húzott karossz;kben, macskájával az ölében, és mindig kedvesen, örök bölcsességgel fogad. Rendszeresen beszámolok neki a fotográfia technikai fejlődéséről, részletesen leírok minden képet, amelyet a New Yorkból és Párizsból rendelt könyveimben látok, megosztom vele a kétségeimet. agy mindenről rtesül, ami a szakmában történik, lelkesedik a különböző irányzatokért és elméletekért, név szerint ismeri Európa és az Egyesült Államok kiemelkedő művészeit. A mesterkélt pózokat világéletében elutasította, csakúgy, mint a műteremben gondosan elrendezett jeleneteket és a több negatív egymásra helyezéséből keletkező csalóka illúziókat, amelyek pár éve annyira divatosak voltak. Ő csak abban a fényképezésben hisz, ami személyes vallomás lehet: világnézet, amely mindenképpen őszinte, és a technikát a valóság megragadására, nem pedig eltorzítására használja. ... Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a személyekhez jobban vonzódom, mint a tárgyakhoz vagy a tájakhoz. Amikor arckép készül, kapcsolat létesül a modellel, amely még ha rövid időre szól is, kötelék. A kép nemcsak a felszínt tárja fel, hanem a modell és a fotós között áramló érzelmeket is. Juan Riberónak tetszettek a képeim, amelyek egészen mások voltak, mint az övéi. - Maga beleéli magát a modelljei helyzetébe, Aurora, s érteni próbálja őket, ahelyett hogy utalkodni akarna fölöttük; ezért tudja megjeleníteni a saját lelkét - mondogatta.’

Ez az írónő hetedik regénye - az 1982-ben megjelent House of Spirits egy csapásra világhírűvé tette, s mára már spanyol nyelvterületen a legtöbbet olvasott szerzők listáját vezeti, könyveit 27 nyelvre fordították le, 1983 óta csaknem ötven különböző irodalmi elismerésben részesült (az év írója volt egyebek közözött Chilében, 1983; Németországban, 1984, 1986; Mexicóban, 1985; Svájcban, 1987; Portugáliában, 1987; Olaszországban 1987; Angliában, 1993; nyolc amerikai díjat kapott, 1999-ben ő volt az Egyesült Államokban az Év Asszonya) -, s ezt a regényt is, mint az összes többit, január 8-án kezdte írni, puszta babonából, merthogy a Kísértetháznak is ezen a napon látott hozzá, 1981-ben. Akkor Venezuelában élt - nagybátyja, Salvador Allende 1973-as kivégzése után ugyanis a családnak Chiléből menekülnie kellett -, s ezen a napon kapta a hírt telefonon, hogy szeretett nagyapja haldoklik. Leült levelet írni neki, s ebből a levélből nőtt ki azután a House of Spirits. A spirit szellemet jelent elsősorban, nem csupán kísértetet, s Allende valóban a szellemek írója, azoké a jó és gonosz szellemeké, amelyek benépesítik mindannyiunk életét. Amelyeknek magyar földön például Gion Nándor volt közeli ismerője, Indiában pedig Arundhati Roy (az Apró dolgok Istene közeli rokonságban áll Allende írásművészetével), de amelyek iránt úgy tűnik a dél-amerikai íróknak van különös és mindenkinél lenyűgözőbb affinitásuk.

Isabel Allende meg van győződve róla, hogy könyvei önmagukat írják - általa. Ő maga csak közvetítő edény, médium, s az a dolga, hogy engedjen a történet folyásának, a karakterek vágyainak, a szellemek kísértéseinek. Ezért aztán, amikor új regénybe fog, mindig január 8-án, azon a napon korán reggel bemegy a dolgozószobájába és meggyújt néhány gyertyát a szellemeknek és a múzsáknak, majd egy ideig meditál. Mindig friss virágok és füstölők között. Megpróbálja teljesen átadni magát ennek az élménynek. Állítása szerint, soha nem tudja előre pontosan, miről fog írni. Már kétszer is előfordult vele, hogy hónapokig tervezett egy regényt, de amikor ezen a nevezetes napon odaült a számítógépe elé, valami tökéletesen másról kezdett írni. Mintha terhes lenne valamivel már egy jó ideje, s ha eléggé el tudja engedni magát és megnyílni az írásnak, akkor előbújik az igazi, a valódi könyv. ‘Valamiféle transzban próbálom leírni az első mondatot, mintha valaki más írná, rajtam keresztül’ - mondja. S ez az első mondat azután rendesen meghatározza az egész regényt.

‘1880-ban jöttem világra egy őszi, keddi napon, anyai nagyszüleimnél, San Franciscóban’ - szól az Elmosódó önarckép első mondata. S bárki vezesse is az írónő tollát, ebből az egy mondatból ezúttal is - immár hetedszer - pompás olvasmány kerekedett. Allende hisz a transzcendenciában, és abban, hogy történetei onnan íródnak. Hogy nem ő maga találja ki őket, hanem közös történetekre talál rá, amelyek a kollektív tudatban és tudatalattiban kavarognak. Naponta tizenkét órát ír, tizenkét órát tölt egyedül, s ebben az egyedüllétben próbál rácsatlakozni a még megíratlan, de a lelkekben ott gomolygó világokra. Állítása szerint számtalanszor előfordult már vele írói pályafutása alatt, hogy amiről azt hitte, semmiféle valóságalapja nincs, csupán a puszta képzelet szüleménye, arról esetleg évek múltán kiderült, hogy valóban megtörtént. Nagyanyja jósnő volt, a tehetség tehát, amely talán képes arra, hogy a világ folyását valamilyen titokzatos módon az átlagosnál jobban kitapintsa, családi örökség.

Azt mondja, hogy a történetek kollektív tudatalattijának szellemi világában nincs jó és gonosz, az a világ nem fekete-fehér. Nincsenek szigorú szabályok, csak halovány irányultságok, csak a létezés maga. Nem hozatott még ítélet arról, hogy mi jó és rossz. És mivel a dolgok ebben a szellemi világban oly képlékenyek, oly többértelműek, oly kényesek, oly kevéssé összpontosultak, ezért ez biztonságos, nyugodt világ. Nem kell benne dönteni, a dolgok csak vannak, ahogy éppen vannak, lebegnek az állandó, lassú változásban.

agy aztán ez a szeretet helye. Sokféle szeretet létezik - mondja nekünk Isabel -, de amiről itt szó van, az a feltétlen szeretet. Ahogy például egy fát tudunk szeretni. Nem várunk tőle semmit, nem várjuk, hogy megmozduljon, nem várjuk, hogy legyen gyönyörű. A fa az csak fa, és azért szeretjük, mert ilyen. Gyerekeinket is így szeretjük. A felnőttek szerelmi világa mindig követelődző, mindig elvár valamit a másiktól cserébe, tele van bújtatott vagy nyílt erőszakkal, kielégítetlen vágyakkal, trükkös csábításokkal, tragikus félreértésekkel, s ezért szűntelen csalódás, fájdalom kíséri. Allende szellemi világában, a szeretet világában nincsenek feltételek, valójában nincs fejlődés, nincs változás, mert itt a lélek halhatatlan. És amikor valamit vagy valakit igazán mélyen szeretünk, akkor ezt a lényeget, a plátói ideák lényegét szeretjük.

Történetei tehát innen szólnak. S bizonyára ezért is olyan jó őket olvasni, mert a rengeteg szörnyűség, kataklizma, emberi gyötrődés dacára, ez a fajta szeretet, ez a fajta szerelem mindig ott sugárzik bennük. Akár léteznek ezek a plátói ideák, akár nem, az ember menthetetlenül, kigyógyíthatatlanul vágyik rájuk. És keresi őket a másik emberben. Nem érheti annyi kudarc, nem taglózhatja le annyi csalódás, hogy az ember megszűnjön hinni próbálni a másik emberben. Ha már nem lenne senki emberfia, aki hinni tudna embertársában ezen a földkerekségen, akkor szűnne meg, abban a pillanatban az emberiség létezése. Ez a hit az emberiség létezésének ontológiai biztosítéka.
Isabel Allende tudja, hogy ‘az igazság tűnékeny és szüntelenül mossák a záporok’. Számára az emberi bölcsesség azt az állapotot jelenti, amikor ‘mindannyian elértünk abba a korba, amikor kihajítjuk a szükségtelen érzelmeinket, és csak azokat kell megtartanunk, amelyek segítenek élni’.

És tudja azt is, hogy ‘semmi más nem lehet teljesen a miénk, csak az emlékezet, amit magunknak szövünk’. Az Arckép szépiában ilyen emlékezésből szövődött, a szellemek világának barnás árnyalatában, akárha nagyanyáink horgolt kendőjét terítenénk kicsit fázósan magunkra a kandalló előtt.

 
 
 

Orosz István

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu