buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„A nevelés misztikuma, magasrendűsége…”


2002.12.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Karácsony Sándor 1942-ben megjelent, a legszélesebb értelemben vett pedagógiai, de talán helyesebb, ha azt mondjuk: nemzetnevelő írásainak gyűjteményes, már a szerző által egységbe szerkesztett kötetét vehetjük kézbe a Széphalom Könyvműhely jóvoltából.

Karácsony Sándorról évtizedeken át nem illett beszélni. Miután a kommunista pártállam az 1940-es évek végén felszámolt minden, a magyarság immunrendszerének erősítését szolgáló intézményt, így megszűnt az általa vezetett Társaslélektani Intézet valamint az elnökletével működő Szabadművelődési Tanács is. Őt magát és írásait “egészében véve objektív idealista, vallásos és nacionalista szemléletűnek” bélyegezték, félreállították, szellemi és erkölcsi deportálásra ítélték. Hiszen hogyan is remélhették volna a magyarság gerincének megtörését, ha annak a Karácsony Sándornak eszméin felnőtt tanárok nevelték volna az ifjúságot, akinek azt volt a meggyőződése, hogy megoldatlan, vagy csak feléből-harmadából megoldott problémák megoldására kell nevelnünk az ifjúságot. Aki azt hirdette már 1942-ben, az akkor még csak német expanzió idején, hogy az elrejtezett magyarságból ocsúdót kell nevelni.

Ma, amikor már csupán levert magyarságról beszélhetünk, olyan szükségünk van Karácsony Sándor gondolataira és szellemiségére, mint egy falat kenyérre. Hiszen az Európa Unió “húsosfazekához” férkőzésünk ára maradék magyarságunk feladása lehet. Nem mintha ezt bárki kívánná tőlünk, mint ahogyan az influenzás vagy egyéb betegségbe sem elvárásra esünk, hanem a legyengült szervezet az, ami nem tud megvédeni a fertőzéstől. Ebből a könyvből pedig erőt meríthetnek azok, akiknek az elmúlt évtizedek során megrendült a nemzeti identitásuk, akik nem föltétlenül tartják értéknek a magyarsághoz való tartozást, vagy akik úgy kaptak középiskolai, vagy akár egyetemi diplomát, hogy nem is találkoztak a tananyagot úgy-ahogy leadó tanáron kívül értéket közvetítő, személyiséget, közösséget nevelő, magyarságélményt adó pedagógussal. Hiszen az ilyeneket nem termelte újra a letűnt kor oktatási rendszere. Nekem az általános és a középiskolában – az 1950-es években – három olyan tanárom volt, akiknek meghatározó szerepük volt érdeklődésem, személyiségem formálásában. Három gyermekemnek már összesen csak egy jutott.

Természetesen elsősorban a pedagógusoknak szól, pontosabban a pedagógusokhoz. Nem azokhoz, akik munkaköri besorolás szerint nevelők, hanem azokhoz, akik erre születtek. Óvodai és iskolai oktatókhoz, gyermeküket, unokájukat nevelő szülőkhöz, nagyszülőkhöz, és nyilvánvalóan azokhoz a lelkészekhez, művelődésszervezőkhöz és egyéb kiválóságokhoz, akiknek megadatott az a felelősségteljes lehetőség, hogy gyermekek, növendékek bontakozó értelmét és lelkét formázhatják.

A pedagógusok számára pedig valóságos breviárium, ha nemzeti szellemben akarják nevelni az ifjúságot. De vannak-e s főként lesznek-e ilyen pedagógusaink? Higgyünk benne, hogy igen! Karácsony Sándor, ízig-vérig pedagógusként, természetesen nem pedagógiai könyvet ír. Csupán az élet fontos dolgaiban akar eligazítani, de akármilyen témára kerül szó, pedagógusként közeledik hozzá.

A könyv a következő logikával építkezik. A szerző felvázolja a nevelés lényegét, jelentőségét és lehetőségeit. Majd áttekinti az ifjúság helyzetét, s fölteszi a kérdést: mire képes a pedagógia, mit tud elérni és mit nem? Ezután megvizsgálja a nevelés csarnokának két pillérét: alanyát (a pedagógust) és tárgyát (a gyermeket illetve az ifjút). Csak e könyörtelen őszinteséggel, a “felnőttek nemzedékével” szembeni kíméletlen kritikával lefolytatott vizsgálat után foglalkozik a nemzeti nevelés helyzetével és feladataival.

Karácsony Sándor – bizonyára nem véletlenül – meglehetősen szkeptikus a nevelés lehetőségeit illetően. De vérbeli pedagógusként úgy látja, hogy a szomorú tapasztalatok “akármekkora nagy száma nem bizonyíthatja a nevelés lehetetlenségét, legföljebb azt, hogy a megfigyelőnek nem volt alkalma ellenkező tapasztalatokra.” Később megértjük azt is, hogy ő miben látja a nevelés lehetőségeit, s itt óhatatlanul Kodály híres “módszerére” kell gondolnunk, aminek az volt a lényege, hogy “nincs módszere”. A Szabadságra nevelés, mint az ifjúság problémájának megoldása című fejezetben leírja, hogy “a szabadságra nevelésnek ugyanaz a törvénye, mint a beszélni-, járni-, olvasni-, írnitanulásnak. …sokat tántorogtunk, potyogtunk, tipegtünk és szaladgáltunk, egyszóval sokat jártunk, amíg saját lábán járó emberekké derekasodtunk… Ha tehát azt akarjuk, hogy a gyermekeinkből szabad emberek váljanak, mennél hamarabb és már kezdettől fogva fel kell őket szabadítanunk.” Csupán néhány soros ízelítő azokból az elvekből, amelyek nem csak a gyermek és az ifjú neveléséhez, de az egész társadalom úgynevezett civil-szférájának újjáépítéséhez úgyszólván nélkülözhetetlenek.

De hát milyen is az az ifjúság, amit nevelni kell? Karácsony csöppet sem “idealizált” képet fest a múlt század derekának magyar fiatalságáról, s ebben a képben jórészt felismerhetjük a fiatalok mai problémáinak hasonmásait, de legalábbis gyökereit. Karácsony Sándor szerint az I. világháborút követő évtizedek magyar fiatalságának problémái elsősorban nemzedéki jellegűek, a világháborút elvesztő “apák”-kal szembeni ellenérzésektől motiváltak, s jelentős mértékű infantilizmussal jellemezhetők. A fiatal nemzedék úgymond “csalódott” a megelőző generációban. “Nem az egyéni közérzetük rossz – olvashatjuk –, hanem a ’másik ember’ felé, a másik emberrel függvényviszonyba került közlelki közérzetük bizonytalan, vagy egészen megromlott.” Infantilizmusukat mutatja, hogy “a mai ifjúság jól érzi magát az ifjúság állapotában, nem vágyik ki belőle.” Nyelvi szempontból elkülönült, vagy talán inkább elszakadt a megelőző nemzedéktől, ezért sokszor nem érti, amit “mondunk” neki. “Ami az egyiknek szép, az a másiknak förtelem. Ami az egyiknek jelent valamit, az a másiknak értelmetlen zagyvalék. Az egyik mond valamit, a másik valami egészen mást ért rajta, …ami aztán teljes zavart okozhat. A nemzedéki elkülönülés pedig argot fejleszt, “ami befelé megkönnyíti, kifelé megnehezíti a kölcsönös megértést.”

Mint a legtöbb “felnőtt”, még Karácsony Sándor is hajlamos az ifjúság többé-kevésbé sommás megítélésére: “társadalmi magatartása passzív”, “igényei egyre fenyegetőbbekké válnak”, “az ifjúság nem óhajt harcolni”, “az ifjúság föladta önmagát”; máskor pedig “az ifjúság szelíd és hajthatatlan”. Minden, talán igazságtalan általánosításával együtt Karácsony sohasem elfogult és föltétlenül gyermek, illetve ifjúság párti. Többször is leszögezi, hogy milyen helytelen, ha a gyermeket lassan fejlődő, miniatűr felnőttnek tekintik. Ugyanis “a gyermek tökéletes gyermek és nem tökéletlen felnőtt. Ugyanaz a tévedés őket tökéletlen felnőtteknek tartani, mint a falusi embert idétlen városinak,… a hindut másodrendű európainak…” Lényegében ez nevelési elvének kiindulópontja, bár azt is többször olvashatjuk, hogy a “pedagógiai alapelv nem módszer, hanem alkat és magatartás”.

Ebből kiindulva közelíti a nevelés alanyát: a nevelőt, és tárgyát: a növendéket. Karácsony Sándor magasra teszi a mércét, mai szemmel nézve szinte elérhetetlenül magasra, különösen a nevelővel szemben. Mert ahogy “a diák nem eléggé tájékozatlan, éppoly elégtelen mértékben tájékozott a nevelő”.

A tanári pályára készülőnek mindenekelőtt fel kell tennie önmagának a kérdést: tanár akarsz-e lenni, vagy tudós? “Mert nincs rettenetesebb a titkos ambíció fűtötte, pártában maradt, reménybeli egyetemi professzornál – középiskolai katedrán.” Ugyanis “az áltanárok, a tudóstípus mindenáron és mindenekfelett tanítani akar”. Márpedig Karácsony Sándor – a mai iskolai gyakorlattal is ellentétben – mindenfajta pedagógiai munkában a nevelést tartja elsődlegesnek. “…a középiskola feladata egyesegyedül a nevelőmunka, az adathalmaz, a tudásanyag ennek … éppen olyan mellékterméke, mint a gázgyártásnak a kátrány.” Sarkos fogalmazás, de maga színtiszta igazság, ugyanaz a lényege, mint a manapság közhellyé koptatott “ne halat adjunk, hanem halászni tanítsunk” mondás.

Persze a neveléshez összehasonlíthatatlanul teljesebb pedagógusok kellenek, mint a tananyag “leadásához”. Hiszen a nevelés misztikuma és magasrendűsége csak akkor valósul meg, ha megvan “az őszinteség és az odaadás teljessége”, mint a nevelés áramkörének két sarka.
A nevelés tárgyáról, a gyermekről és az ifjúról végtelen szeretettel és megértéssel ír Karácsony Sándor, fejetetejére állítva a legáltalánosabban elterjedt társadalmi közhelyeket. Kezdi azzal, hogy az érdemjegy a diákot, az iskolát és a családot együttesen minősíti. Ír a megértő osztályozás nevelő hatásáról és a gyermekek jogairól. A kisgyermek “joga és világa” a játék, a növő gyermeké a barátság. Megfogalmazza az igazi vakáció lényegét, amikor “semmit se muszáj, de mindent szabad. A könyv szerzője azt is jól tudja, hogy “úgy kell ifjúságunk idején a jó barát, mint egy falat kenyér. Valósággal élettani szükséglet, hogy szert tehessünk legalább egyre.” Foglalkozik a serdűlő gyermek értékrendszerével (szolidaritás), örömeivel (vakációs tábor), a lelki élettel, a nemi kérdéssel, az idegen nyelv tanulásával, a leánygyermekek sajátos problémáival.

Végezetül, mintegy összefoglalásként kerül sor a nemzeti nevelés kérdéseire. A könyv első kiadásának megírásakor ez a kérdés legalább olyan fontos volt, mi ma, de Karácsony Sándornak kedvezőbb feltételek között kellett megfogalmazni ezzel kapcsolatos gondolatait. Mint vérbeli pedagógus természetesen itt sem módszertani útmutatót ír, hanem tapasztalatait összegzi, aggályait osztja meg velünk, elképzeléseit latolgatja. Lelki nagyságára vall, hogy a magyarságot mindig európai összefüggésben, de önálló karakterként látja, s a magyar nevelés jövőjét a múltban gyökerezve, a neveléstörténetbe ágyazva képzeli el és fejti ki.

Kétségtelen, hogy Karácsony Sándor Ocsúdó magyarság című könyvének számottevő része elsősorban művelődéstörténeti érték. De mérhetetlenül fontosak a mának és a jövőnek szóló üzenetei. Ifjúságunk, pedagógusgárdánk, egész nevelésügyünk szomorú, sőt elkeserítő helyzetét jelzi, hogy a könyv elemzéseinek túlnyomó része két emberöltő múltán is szívbemarkolóan időszerűek.

Igazat kell adnunk az Életrajzi Lexikon Karácsony Sándort ismertető véleménynek: “idealista, vallásos és nacionalista”. Csakhogy amíg az 1967-es kiadású lexikon minősítése mindezt becsmérlésnek, vagy legalábbis leszólásnak szánta, mi csak a legjobb nevelőknek kijáró megtiszteltetésnek tekintjük. Mert mi lehetne a jó pedagógus ismérvei közül fontosabb, mint a nemzeti szellem, a földi dolgokon túli értékek megbecsülése és a nevelés értelmében való, akár megszállottságnak is tekinthető hit.

Karácsony Sándor: Ocsúdó magyarság

 
 
 

Halász Péter

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu