buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A magyar vers


2002.12.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Van-e helye még a magyar versnek, van-e hely a spiritualitás magyar terében, ahol a vers otthonos lehet még, tehát van-e idő, amikor a vers megnyilvánulhat, hogy számot adjon önmaga létéről, arról, hogy miként műveli a rábízottat (ahogy a költő mondja: „a csodát”), azaz a nyelvet és a szellemet - otthon van-e a lélekben és a közös beszédben, hogy mi is művelhessük, mi, akiktől és akikért… van a szó és van a grammatika a maga rejtőzködni szerető titkaival? Ki tudja, mióta hajlik a magyar nyelv arra, hogy szavai sajátos alkalmi rendszerekbe formálódjanak, hogy a szóválasztás eredetisége, a szórend különössége és a nyelvi kötések meglepően természetes újdonságai hívják föl figyelmet magára a közlésre, a kapcsolatra a beszélő és az éneklő meg minden megszólítandó között, hogy a nyelv ne csak a mindennapok közösségvállalásának helye és eszköze legyen, hanem azé a téré is, amelyről csak a nyelvtől és álmainkból értesülhetünk, azé a téré, ahol a létet a maga fenséges megszólíthatóságában hisszük jelenvalónak.

Van-e még ma is vers, vers, amely nemcsak íródik, hanem létezik is, hiszen a vers akkor születik meg, amikor hangzó – meghallható - beszéddé válik a szavak rejtélyesen újszerű együttállása? A kérdés azóta lappang a versben hívőkben és a versről beszélőkben, amióta a vers elveszítette eredendő spiritualitását, hogy ama meghatározhatatlan táj felé vethesse tekintetét és irányozhassa lépteit, amit mindközönségesen esztétikumnak nevezünk. Mit őrizhet meg a vers immár esztétikai tárgyként abból, amiért valaha megteremtődött, közbenjáró-e az égi hatalmakhoz és a természet titkaihoz, miközben az emberi lélek és sors kifejezőjévé emelte-süllyesztette magát? Versen persze nemcsak lírát kell értenünk, hanem a költészet egészét, ami nem valamiféle esendő műnemi besorolás valamiféle eredménye, hanem a nyelv különleges lehetősége és működési formája. A költészet több, mint magánbeszéd – egyszerre tudósítás és vallomás, felhívás és imádság, mese és rontáshárítás. Kegyelmi ajándék, amihez az adományozó elvárja a megajándékozandó közreműködését. Mióta ez a kérdés kérdés, azóta a válasz inkább a nem, mint az igen felé hajlik. Meghalt a vers – mondja alkalmanként a költő, hogy a következő pillanatokban rácáfoljon borús és ború láttató tapasztalataira. A vers nem úgy része az irodalomnak és az életnek, mint a vele egy sorba állított dráma és a prózai elbeszélés. Itt nincs szó se egyneműségről, se hierarchiáról. A vers – más. Inkább zene, mint festészet. Inkább érzékenység, mint okosság.

Inkább belső látás, mint éles tekintet. Inkább motyogás, mint artikuláció. Ezért nincs sok értelme a mindennapok tapasztalataira hagyatkozni: ennyien olvasnak regényt, és csak ennyi verseskönyvet vásárolnak, ilyen híres egy elbeszélő, egy filmíró, egy színházi szerző, és íme nyomorog, meg sikertelenségét italba fojtja a verselő. A vers létmódja, tehát a vers helye mindig az ünnep. Nem a hétközben, nem a mindennapok, nem a tevékenység rutinba merevült helyzetei, nem az önfenntartás, még kevésbé a közélet terepei. A verssel való együttlét mindig személyes rítus alkalma, a vers igazi helye mindig a lélek és nem a nyilvánosság. Még akkor is, ha a történelemben adódnak olyan pillanatok, amelyek egy-egy verstől lesznek azzá, amit az akkori pillanat érez és az utókor majd tudni fog. Mert persze a vers tudósít is, a verset szülheti a közös hit és elhatározás, a nemzeti ihlet, a vers szavait esetenként milliók érezhetik a magukénak.

A magyar történelmet, a magyarság megmaradásának történetét nemcsak a hősiesség, nemcsak a mindent vállaló helytállás esetrajzai, heroikus és adomás emlékei őrzik, hanem a Himnusz is, a Szózat is, a Nemzeti dal is, meg az Egy mondta a zsarnokságról, meg oly sok más, és a mesés Toldi is, János vitézzel, a Dózsa-versek perzselő szavai, az Eltévedt lovas bóklászása a halál ködében. Meg oly sokan mások. Mégis: a vers csak az ünnepben hagyja magát megtalálni. A külső és belső béke egy-egy váratlan percében, az érzelmek vagy amaz ünnepi alkalmakkor, amelyek a köznapok rendjét tagolják – és lelkesítik át, töltik fel értelemmel, jelentéssel. Aki nem tanult meg ünnepelni, vagy akivel elfelejttették az ünnepet, az mit sem tud a nyelv csodájáról, a versről. De az sem, akiből kihalt minden gyermeki érzékenység, a megismerésnek az a gyanútlansága, amely nem lát különbséget kint és bent, itt és amott fent, lét és csoda között. Amely számára a lét az otthonlét meséje színekből, formákból, fényekből és homályból, s mindezek mögött a szavak légiója, ahogy előóvakodnak egyen-egyenként, hogy a dolgokhoz társuljanak, hogy – egy idő után – el is tüntessék magukban azt, amit csupán jelölniük kellene.

Ádventben, karácsony előtt az ember gondolatai gyakran térnek azokhoz, akik már nincsenek köztünk testi valójukban, de akikre jó és szép és kell emlékezni. Akik egy állandóbb, egy kikezdhetetlen térben és időben vannak velünk. S akik úgy mentek el, hogy létük titkait nem osztották meg velünk. Apámtól hátramaradt szerény emlékek között akadt egy szürke iskolai irka tele kézzel írt – kimásolt versekkel -, egy fiatalembertől, aki nem lett bölcsész, akit inkább a számok vonzottak, akinek a józan helytállás volt a léte, a háborúban és a fogságokban – a háborús és a háború utáni felszabadulásnak becézett foglyul esésünk után. Miféle versek? Az örök szavalati darabok – a Pókainé Gyulai Páltól, a Karthágói harangok Kozmától, Wordsworth Heten vagyunk, uram, heten című megható darabja, József Attila betlehemes verse, az a Faludy átköltés, amelynek refrénje ez: “Véred kiöntött harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg…”, meg sok más. Arany, Ady, Babits, és olyanok, akiket ma már nem emlegetünk. Mikor másolta ki őket, s mi végre, s mikor forgatta, ki tudja. Ez a füzet, halványkék vonalazásával és élénken kék betűivel túlélt mindent az elmúlt háromnegyed évszázadban, jó lenne, ha engem is túlélne, még ha nem is tudják majd a valamikori bámész lapozgatók, hogy kinek a keze formálta a buzgalom szép betűit. Persze a versek akkor is megmaradnak, ha ez a füzet észrevétlenül elvész valamikor. És így maradnak meg: valaki újraírta őket, mert újramondta magában, hogy a vers valósággá válhassék.

(vers és ünnep)

Több jelképnél, ha most három olyan verseskönyvet lapozhat föl a karácsonyi csendesség, amelynek mindegyike a magyar költészet egyetemességét kínálja föl az olvasóknak, ám létrejöttük városa nem a magyar főváros, hanem Kolozsvár, Chicago és Miskolc. A magyar vers otthon van a nemzeti lét “külvárosaiban” is.

A teremtmények arca pár hónapja már megjelent, de olyannyira észrevétlenül, hogy a honi olvasók aligha ismerik, noha impozáns kötet, s egy egészen különleges vállalkozás dokumentuma. A kolozsvári Korunk című folyóirat (alapítási év: 1926!) még tavaly fölkért százegynéhány magyar írástudót, hogy nevezzék meg az általuk legszebbnek tartott tíz huszadik századi magyar verset. A kérdés abszurd, a lecke teljesíthetetlen, a vállalkozás esztétikai és irodalomtörténeti és verspedagógiai istenkísértés. Az eredmény? Imponáló, felkavaró, elandalító és érvényes. Száznégy vállalkozó listájából állt össze ez éppen most aktuális rangsor, száznégy vállalkozó mentegetőző esszéféléjéből egy izgalmas körkép arról, hogy mit tett és mit tehetett a magyar vers abban a században, amely a legkevésbé azzal volna jellemezhető, hogy “a lélek fényűzésének” kora lett volna. Lapozgatva ezt az imponálóan jó papíron, hangulatos erdélyi grafikákkal illusztrált könyvet, amely nemcsak “a toptíz” foglalata, hanem még vagy háromszor annyi – “versenyben volt” – költeményé is, ahány számítási módszer annyi “eredmény”… A vitathatatlanul első szerzője Kosztolányi. Ám a másodiké már nem valamelyik nagy nyugatos, hanem Pilinszky. Viszont az első tízben két olyan költő van, aki két-két verssel szerepel: Babits és József Attila. S – “szerencsére” – itt van Füst Milán is meg Illyés is. A legtöbbször említettek élén József Attila (költészete) áll, mögötte azonban Adyé. Az első tízben ott van a magyar avantgarde klasszikusának, Kassáknak a fő műve, ám ott van a Trianon utáni idők csöndes nagysága Dsida is felejthetetlen zsoltárával. Az első harminckilenc vers szerzői között József Attila, Ady, Babits áll egymás mellett az élen, Kosztolányi, Weöres, Nagy László, Radnóti, és Szabó Lőrinc előtt. És jó hogy itt van Márai a maga “egyetlen” versével, s az élők legnagyobbja, a méltatlanul keveset emlegetett Juhász Ferenc, a határokon túlról Domonkos István és Székely János. És sorolhatnánk. Címeket szándékosan nem említve – ki-ki találja ki azokat, s ellenőrizze magát a könyvből…

Ha volt – a verstől nagyon nem idegen – játékos elem a kolozsvári versgyűjteményben, A magyarokhoz a komor pátosz könyve és a felemelő nemzeti ethosz kisugárzója. Medvigy Endre, akinek feltáró munkája a XX. század elfelejtett - mert feledésre ítélt – magyar irodalmisága terén legalább annyira áldozatosnak tetsző, amennyire példamutatónak ítélhető, egy hagyományos értékszempont következetes végig vitelével alkotott maradandót. A magyar irodalom magyarság-verseit szedte össze bámulatos alapossággal és ambícióval, Berzsenyi klasszikus ódacíme alatt, de nem állt meg Illyésnél, Csanády Imrénél és Nagy Lászlónál, hanem eljut a legmaibb jelenbe, s eközben hagyja kibomlani az egyetlen válogatási szempontnak kijelölt “érték” hallatlan gazdagságát.

Meglepő, de nagyon is érthető módon két részben hozza ez a könyv az idevonatkozó verseket, az első rész Trianonnal zárul, tehát mintegy előzmény a pokolvaros XX. századnak, annak a századnak, amelyben a magyar vers, ha az óceán túlsó partján is íródik, ha börtönben, lágerben, ha a közelgő mártírium, ha a rák keresi is a szavakat, ha a puskatussal bevert szájból hullik is a vérrel színezett szó, sokszor az egyetlen remény. A könyv nem törődik korábbi tabukkal, hamis beidegződésekkel, a kötelező amnéziával, számára nincsenek szekértáborok és protokolláris listák. Ha egyetlen igaz verse van a költőnek, azzal már megtalálja itt a helyét. Mert itt is a vers a fontos, mint az előző kötetnél, s nem az esendő személy, aki többnyire derék ember és példázatos sors, hiszen a kisnemzeti irodalmaknál törvényszerű Ottlik Géza szerint az, hogy esztétikai érték és művészi morál ne kerüljön messze egymástól.

Borbándi Gyula emigrációs irodalmi lexikonában a Makkai Ádám “címszó” alatt ezek a helynevek olvashatók: Budapest, Honolulu, Kuala Lumpur, Los Angeles, Chicago, Hong Kong, Cleveland, Birmingham, New York. Magyar költészet antológiájának ennek megfelelően ugyan mi más lehetne a címe, mint A csodaszarvas nyomában? Makkai Ádám költőként és általános nyelvészként ismert, az emigrációba kényszerített politikus Makkai János fia, édesanyja a két háború közötti évek magyarságtudatának egyik meghatározó írója, Ignácz Rózsa. Van egy nagyon fontos mondat a kötethez írt előszavában, ama kijelentés után, hogy “kenyeremet angolul keresem”: “Az emigrációs életforma a magyar versekre való állandó emlékezést, a versek magunkban való mondogatását, valamint magát az írást … egyféle nyelvmegtartó erővé tette…” A vers tehát a nyelv megtartásának eszköze, és mint ilyen, egy sajátos, XX. századiasan magyar (ám több száz év óta sem kivételes) magyar életforma, az emigráció nélkülözhetetlen oltalma: a “bujdosó” hű társa. Az ezer “legszebb” vers válogatódott most egybe, s ez éppoly lehetetlen vállalkozás és éppoly józan elhatározás, mint megjelölni a tíz legszebb magyar költeményt. Méltó versenytársa ez a könyv a Hét évszázad magyar verseinek, amely több kiadásban, s mindig vitatható hivatalossággal próbálta meghatározni a magyar költészeti kánont. Makkai Ádám gyűjteménye magánvállakozás, de nem a felelőtlen és magát az eredetieskedésben kiélni igyekvő szeszély terméke. Aki Arany Jánostól választ mottót, az a biztos értékekre ügyel, s az arányokra figyel, s legfeljebb a legújabb korszakoknál hagyatkozik személyes véleményére, meg olyasféle “árnyalatoknál”, hogy számára – mondjuk – “ez” vagy “az” a Tompa-allegória, Arany-sóhaj, Kiss József-ballada vagy Illyés-ditirambusz az emlékezetre méltóbb. S legfeljebb derűs morfondírozásra adhat alkalmat, hogy ama “tíz legszebből” az első kettő itt nem kapott helyet… Ez az ezer magyar vers így együtt “lélekláng”, ahogy Veress Miklós mondja az egyik legkedveltebb magyar versféléről, a zsoltárról, az Istenhez szólás és az önmagunkhoz fordulás meghaladhatatlan bibliás műformájáról, “lélekláng”, de nem csak az egyéni, hanem valamennyiünké, így a nemzet “őrlángja” is, hiszen mint olvassuk a számos nyelvet mélyen ismerő tudós szerkesztőtől: “A magyar költészet egyedülálló nyelvünk géniuszával azonosítható”.

 
 
 

Alexa Károly

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu