buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„A hódoltság életvitelének technikái érdekeltek”
Szilágyi István legújabb és korábbi regényeirôl


2002.12.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A 2001-ik évi Könyvhét egyik legnagyobb, régóta várt eseménye volt Szilágyi István új regényének megjelenése. A Hollóidô körüli viharok csillapultával – a szerzô visszautasította az év legjobb irodalmi teljesítményét jutalmazó Magyar Irodalmi Díjat, amelyet egy interjúkötettel megosztva ítéltek a regénynek – eddigi pályájáról, alkotóműhelyének titkairól beszélgettünk Szilágyi Istvánnal Budán, 2002. október 3-án.
 

– Hogy vált joghallgatóból íróvá? Manapság épp csak meg nem szólják, aki nem bölcsészkarról érkezik az irodalomba.

Nem az a furcsa, hogy jogászként – illetve joghallgatóként – novellákat, karcolatokat kezdtem írni és publikálni, hanem az, hogy egyáltalán a jogi karra kerültem. Én ugyanis mielôtt a jogra felvételitem volna, ügyvédet, bírót csak a moziban láttam, nem ismertem még bár egy árva könyökvédôs telekkönyvvezetôt sem. Tárgalóteremben pedig tova harmadéves koromban fordultam meg elôször. Érettségi után évekig mozdonyszerelô géplakatos voltam (ez minálunk az ötvenes évek dereák még a gôzmozdonyok kora); s közben szenvedélyes mozijáró. Alighanem valamelyik akkori könnyfakasztó filmgiccs hatására határoztam el, hogy jogász leszek. Ezeknek a fôhôse rendszerint a megvesztegethetetlen fiatal ügyvéd volt, aki az elesettek reménytelen ügyeit képviselte, s aki a film végén sorrakerülô döntô tárgyalásokon majd diadalmaskodtatja az ô igazát... És közben, amikor elkezdtem készülni a felvéátelire, sejtelmem sem volt arról, hogy négyszáz kiulométerrel odébb Nagy Imréék és mártírtársainak épp hurkolják a nyakára a kötelet. Az egyetemen aztán hamar szertefoszlottak az illúziók. Alig jutottunk túl az elsô szemeszteren, elkezdôdött a Bolyai Tudományegyetem fölszámolása, amit egyelôre a kolozsvári román egyetemmel, a Babessel való egyesítésnek mondtak. A következô évtôl a jogon már csak románul oktattak, igaz, a többi fakultáson néhány Bolyairól átjött évfolyam diákjai még hallgathattak magyarul is elôadásokat. Aztán néhány év alatt ezeket is elapasztotta a homogenizáló jói ndulat. Hanem a jogászpálya kilátásai... Idôközben számunkra „késôbb érkezôk” számára is ismeretessé váltak azok a megpróbáltatások – tanárok, diákok elhurcolása, bebörtönzése –, melyek azelôtt két esztendôvel, '56-ot követôen végigsöpörtek az egyetemen. Politikai perekben, köztudott, katonai törvényszék ítélkezett, ahol a vádlottak számára úgymond hivatalból rendelték ki a védôt. A Páskándi Géza perében az ügyvéd, Keresztes Miklós viszont maga vállalkozott a „szerepre”, ráadásul komolyan gondolta, hogy ellátja a fiatal költô védelmét – mint a moziban. Balszerencséjére. Ebbôl ugyanis az lett, hogy Keresztest kirúgták az ügyvédi kamarából, s még börtönben is ült miheztartás végett vagy hét hónapot – ítélet nélkül. Nos, amikor a harmad- és negyedév közötti vakációban néhány hétig az ügysészésgen gyakorlatoztunk, aklkor már biztos voltam benne, hogy „igazságszolgáltató” jogász nem leszek. Az azonban föl sem merült, hogy ne fejezném be a jogot. Abbaz az idôben, ha az emberfia bejutott az egyetemre, azt törik-szakad igyekezett el is végezni – a választásban mintha mindig lett volna valami sorsszerű.

– Volt egyáltalán lehetôség Erdélyben magyarként jogásznak lenni, s egyúttal tisztának is maradni?

A II. világháború után még jó ideig elég sok magyar származású jogász dolgozott a román igazságügyben, hiszen akkor, az ötvenes évek végén, a kért világháború közötti promóciók még mind aktívak voltak. Na meg az elsô idôkben még nem feltétlenül az etnikai, hanem fôleg az osztályhovatartozás töréswvonalai mentén tagozódott egyrészt megbízható elvtársakra, másrészt gyanús elemekre a társadalom. Az, hogy a magyar származásúakat a jelentôsebb beosztásokból vissza kell szorítani, ez az ötvenes-hatvanas évek fordulója után vált általánossá, de mindenképpen '56 után jött divatba arrafelé. Mivel mi, erdélyi magyarok ugye egy tôrôl sarjadunk azokkal a túliakkal, akik rebelliójukkal annyi káoszt okoztak a szocializmusnak, vigyázni kellett hát velünk. Tisztának maradni?... Errôl mindig Székely Jánosnal egy vallomásos esszéje, A bűntudat természetrajza jut eszembe. Egyébként Székely János volt a legtörékenyebb mkoralitású író, gondolkodó valamennyiünk közül. Nos ô az említett öngyötrô írásban többek között azt fejtegeti, hogy mióta Mózes összetörte a kôtáblákat – majd azoknak mintáján újrafaragta ôket, megint csak nyomuk veszett – azóta nincs közös erkölcs, mindenkinek saját külön erkölcse van, márpedig az én erkölcsi normáim a másikéira ritkán vagy sohasem érvényesek... Mégis volt, ami érdekelt jogi tanulmányaim során. Kezdetben a római jog, a jogtörténet, a logika, a különbözô eszmetörténeti stúdiumok, mkésôbb a törvényszéki orvostan, a kriminalisztika., Ezek nyomai aztán ittt-ott föllelhetôk késôbb a regényeimben... Mindenesetre üdvösebb lett volna, ha kamasz koromban Thomas Mann-tetralógiával kergetnek az asztal körül. Mégsem érzem hátrányát, hogy nem bölcsészkaron végeztem. Feszes logikai gondolatmenetre szoktattak a jogi tanulmányaim. S különben is, a jogász amikor nyomoz, kiderít különbözô helyzeteket, rekonstruál, ezzel a törvények hálójához történeteket igazít. A jogász nézôpont olvasmányaim során is örökké ott kísértett: a Bűn és bűnhôdésben jobban izgatott Raszkolnyikov szokványos motiváltságánál Porfirij vizsgálóbíró álnok csôbehúzó szerepe, az ahogy ô a bűn nyomára jut s azt leleplezi. Az egyik fontos indíttatás, ami a Kô hull...-t megíratta velem, annak vizsgálata, mi történik a bűnös lelkiismeretében, ha bűne földerítetlen marad. Azt magam sem tudtam elôre, mi történik majd Szendy Ilkával a regény végére – csak azt tudtam, hogy valami végzetszerűen tragikus... Tisztázási szándék mozgatott az Agancsbozót írásakor is: egyfajta kísérleti laboratórium a regény tere, a sziklahámor. A kísérlet tétje: a három ember, akit a világból kirekesztünk, majd a különféle megpróbáltatások következtében személyiségük szinte megsemmisül, nos ôk visszanyerhetik-e valamiképp – egy negyedik szereplô, a játékmester Deres közbejöttével, aki ugye nevet is ad nekik – identitását. A regény válasza szerint igen: úgy az 500. oldal tájától kezdve ezek az addig egyéniség nélküli figurák egyre kontúrosabban megrajzolják önmagukat cselekedeteikkel, sôt kitalált történeteikkel.

– Bár az Agancsbozót is jelentôs figyelmet kapott, mostanáig, a Hollóidô megjelentéig gyakran csak a Kô hull apadó kútba szerzôjeként emlegették. Egyhelyütt nyilatkozta is, milyen nyomasztó volt az egykönyvesek sorsával szembenézni. Mára három novelláskötete mellett elsô regénye, az Üllô, dobszó, harang is szinte elfelejtôdött...

Az Üllô...-t amikor megírtam, valahogy eleve kísérletnek szántam. A mi indulásunk idején az olvasó sajnos tanúja lehetett az író íróvá válásának, felnövekedésének. A múltunkban ott lapítanak a zsengéink, tapsifüles próbálkozásaink. Elsô regényem ma már nem merném elolvasni. Bár az akkor lehet mégiscsak több volt puszta kísérletnél: az idôsíkok egymásba csúsztatásával próbálkoztam, ám, ha jól emlékszem, a szöveg túlságosan agyontipografizálta (a különbözô idôsíkok különbözô betűtípussal szedôdtek), emiatt is kaotikus kicsit az egész. Ráadásul én ezt akkor egy hosszabb regény felének, egyharmadának tekintettem, folytatni szerettem volna, aztán másként alakult. Ami elfelejtôdik, azért sose kár.

– Ha mondjuk mint Móricz a harmincas években, lehetôséget kapna a “Szilágyi István művei” című könyvsorozat összeállítására, mi kerülne bele?

Egy vékony kötet novella, a Kô hull... igazított változata...

– A negyedik egyben javított kiadás is?

Igen, bár semmilyen lényeges eleméhez nem nyúltam hozzá. Ahol görcsösnek éreztem, mondaton belül, igyekeztem oldani – a dialógusokon sehol sem igazítottam: azok, miután leírva is hallom ôket, rendszerint véglegesek. Visszatérve az eredeti kérdéshez: egy ilyen sorozatban helyet kapna az Agancsbozót is, de csak még szigorúbb átfésülés után. Amikor írtam, nem nagyon hittem, hogy valaha meg fog jelenni, bár a kiadónak odaadtam. Domokos Géza, a Kriterion akkori igazgatója és Egyed Péter el is követtek a megjelentetése érdekében mindent, ám erre mégis tova kilencven nyarán, jóval a változások után kerülhetett sor. Nagyon rossz minôségű nyomásban, amikor a budapesti könyvheti standokon már szebbnél-szebb könyvek sorakoztak. Közöttük ott feküdt ez a csúnya-fekete tégla – az Agancsbozót. Közben ennek a könyvnek is kerültek hívei; emlékszem, szegedi jogász- és orvostanhallgatók vetették föl, hogy ha az Agancsbozót jelenik meg a hetvenes évek közepén, a Kô hull... meg ‘90-ben, akkor az Agancsbozótot mint rendszerellenes művet ünneplik, Szendy Ilka történetére meg talán a kutya se figyel oda. Avagy a könyvek sora... Kétségtelen, az Agancsbozót írásakor nemigen gondoltam az olvasókra... Valamikor volt egy olyan elképzelésem, hogy emléket állítok minden ôsi mesterségnek. Ezek engem régóta érdekeltek. A Kô hull...-ban a Szendyek ugye cserzik a bôrt; de foglalkoztam korábban az erdélyi ácsmívekkel egy terjedelmes tanulmányban, a szakrális faépítészet emlékeivel, román fatemplomok és protestáns templomok még megmaradt haranglábaival (mire nem fecsérli az ember az idejét); de legjobban amit korábban magam is csináltam, a kovácsmesterség érdekelt. Az Agancsbozót túlméretezettsége, az ilyen fajta írói önkény bizonyára fárasztja, elkedvetleníti olykor az olvasót – ezt a túlírtságot aztán igyekeztem kerülni a Hollóidôben, ami pôersze nem jelentette azt, hogy terjedelem tekintetében korlátoztam volna magam. Közben azzal is számot kellett vetnem, hogy ha tíz-tizenkét évenként írok egy regényt, akkor ez lehet, hogy az utolsó. Talán azért is engedtem szabadjára itt – különösen a Csontkorsók című második részben – a történést, és nem fogtam vissza a mesélôkedvemet sem, az ösztönélet, szenvedélyek, fenyegetettség-érzet ábrázolásánál. Még talán a Tyll Eulenspiegel-i, Robin Hood-i, Lúdas Matyis kalandosság is tettenérhetô itt-ott Tentás cselekedeteiben (például az öreg pap kiszabadításakor), igaz, ezt ellenpontozom azzalm, hogy Tentást hangsúlyozottan kétbalkezesnek ábrázolom. A történelmi kor – a XVI. század vége – úgyis sok mindent lehetôvé tett, félretettem hát az aggályaimat, s szabadfutást engedtem a történetnek. Végül még egy olyan nagyoperai jelenet (korábban idegenkedtem az ilyesmitôl), mint a koponyák gúlába rakása a hercegi sátor elôtt, még ez is belefért ezúttal a kompozícióba.

– A Hollóidô egyik legfontosabb erényének, értékének tartom azt a különös nyelvi bravúrt, hogy kevés eszközzel, szinte szó-archaizálás nélkül, a mondatok sajátos lüktetésével teremt olyan hangulatot, amit az olvasó azonnal adekvátnak érez a megelevenített történelmi korral. Hogy talált rá erre a nyelvi formára?

Idegen nyelvet sohasem tudtam rendesen megtanulni, bár amennyit idôt fiatal koromban a pókerasztal mellett eltöltöttem, megtanulhattam volna –, a magyar nyelvet viszont hétszer megtanultam. Igaz, ezt sem tudatos nyelvművelôként. Zilahon eltöltött gyerekkorom világának nyelvhasználatát élesztettem fel, s ezt igyekeztem megörökíteni. A Hollóidô történelmi levegôje azonban merôben más nyelvkezelést igényelt. A különbözô történelmi korok egyébként mindig izgattak – mi ugye már csak dacból is sokat foglalkoztunk a magyar történelemmel, ez valamiféle csendes ellenzékiségnek számított. Eleinte a XVII-XVIII. század fordulója volt a kedvenc búvárkodási területem. Az Alföldben publikált kisregényemben, A hóhér könnyeiben kísérletet is tettem a korabeli nyelv egyfajta újrateremtésére – felemásra sikeredett, nehézkesnek hat... Aztán magával ragadott a XVI. század második felének világa. A korabeli írásokból, iratokból egészen más történet rajzolódik ki, mint a tankönyvekbôl. Én persze nem törekedtem történelmi igazságtevésre, de a kor beható ismerete talán kölcsönzött egyfajta feszültséget, amitôl nem lehetett (nem is akartam) szabadulni – lehet, ez is érezhetô a regény sodrásában. Különös kor ez: ekkor már kész a magyar nyelv teljes pompázatosságában – elég Balassira gondolni. Egy korabeli levélben olvastam, hogy a lónak “begyulladt a körömháza”; már ekkor megvannak tehát az ilyen remek kifejezések, mint a körömház. Vagy a viaszkosvászon, amirôl én botorul azt hittem, fél évszázaddal ezelôtt hozta divatba a műanyag világ, hogy kiderüljön, ez a szó akár ötszáz éves is lehet: amióta a vásznat méhviasszal impregnálják, vízhatlanítják, azóta jövöget ez a kifejezés az idôben felénk. Kétségtelen, rengeteget babráltam azzal, hogy a nyelv természetesnek hasson s emellett érzékeltesse is a kor atmoszféráját. Próbáltam kerülni a nyelvújítás hozadékát – maradéktalanul ez persze lehetetlen. Néhol viszont föllázadtak a korhűség imperatívusza ellen. Kodály a fáma szerint titokban kedvelte a szaxofont, az azonban, úgy vélte, „nem illik” ôhozzá. A Háry János hangszerelésében állítólag szerepel a szaxofon, bár az nem biztos, hogy e daljáték rendezôi teljesítik is a mester elôírásait... Szóval minden anakronizmust kikerülni lehetetlen, nem is volt célom. Fölmerült például az egyik kritikában, hogy akkoriban nem volt még papi palást. Erre én azt mondom: legalábbis nem tudunk róla. De a szó maga – amit én ott metaforikusan használok, Fortuna Illés egy mondatában nagyon is a templomos környezetbe. A regény szereplôi a Bibliát is több alkalommal emlegetik, holott a teljes bibliafordítás akkor egyelôre várat nmég magára két-három évtizedet. Nyilván nem törekedhettem a kor valamennyire pontos rekonstruálására, hisze ez egy regényben képtelen vállalkozás, abban bízom azonban, hogy a nyelvkezeléssel valamennyire sikerült a kor atmoszféráját felidéznem.

– A kor hiteles érzékeltetéséhez tartozik a tárgyi rekvizitumok, társadalmi viszonyok ismerete. Hogy melyik században milyen pénznemek voltak, mennyit ért a pénz, mi mennyibe került. Milyen források segítették ezeknek a gondoknak a megoldásában?

Már a Kô hull...-nál fontos volt tudnom, hogy akkor – a XX. század elején – mennyibe kerül például egy pár csizma, vagy hogy egy pár ló árán megvásárolható-e Amerikába a hajójegy stb. Rengeteg, ún. valóságelemet kell az embernek tisztáznia ma, megismernie ahhoz, hogy otthonosan mozogjon a korban, függetlenül attól, hogy ezekbôl egy regény szövegébe mi, menyni kerül bele. A Hollóidôvel kapcsolatban azt mondhatom, legtöbbet a XVII. század eleji németalföldi festôk képe, fôként rajzok, metszetek segítettk; Bruegheltôl Vermeerig, Frans Halstól Ostadeig igen pontos krónikásai koruk tárgyi világának szinte valamennyien. Igaz, ôk úgymond más táj emberét rajzolták és két emberöltôvel késôbbi a kor is. Sebaj, ezt ellensúlyozandó elôvettem Zolnay László monumentális műveit, az Elkátkozott Budát s a Kincses magyarországot, melyek fôleg régészeti kutatásokon alapulnak. És ha már sehogyse boldogultam, segített a népismeret: részben amit már gyermekként magamba szívtam, részben a Néprajzi Lexikon... Mindig kezem ügyében volt az egyébként elég rossz Történeti-etimológiai Szótár is. No és sok korabeli levelet, följegyzést, periratot olvastam, többek között mintegy négyszáz boszorkánypert. A regéény második felének a Csontkorsóknak a végén fôleg Telegdy János és Pál nemesurak korabeli levelezésébôl „merítettem” ezt Eckhardt Sándor adta ki 1944-ben, valószínűleg mert Losonczi Anna is szóba került a levelekben (Eckhardt Balassi-kutató volt). Ezt a levélgyűjteményt valamikor átírtam kutyanyelvekre a roppant fárasztó betűhív formából mai olvasatba, a könyv idôközben elkallódott, csak a magam átírása maradt meg, azt használtam a regényhez. A Hollóidô legtöbbet Skarica Máténak a mesterérôl, Szegedi Kis Istvánról írott életrajzát lapoztam föl, miután a Terebi Lukács alakját Szegedirôl mintáztam. Ezt egyébként senki nem ismerte föl, pedig kritikusaim annyi mindent földerítettek (olykor engem magamat is meglepve), például a holló-motívum teljes szimbolikus jelentéskörét; vagy G. Kiss Valéria, aki nálam is jobban ismeri műveimet, sajnos a korabeli zsengéimet is, nos ô föltárta Fortuna egész európai „családfáját”...

– A kritika szerint Szendy Ilka kapcsán gyakran Németh László-párhuzamokat említett, a Hollóidô különös nôalakjainak viszont nem nagyon van elôképe.

Szendy Ilkát a ráció, a gyötrô önelemzés jellemzi, és magányosságának végzetszerűsége. Az ô halványabb elôképe volt egyébként az Üllô...-ben Gencsi Anna. Az Agancsbozót kapcsán szememre vetették, hogy hiányzik belôle a nôi nem. És hát Ilka sem volt az a nôies alkat. Már azt is hallottam, ezzel a Szilágyival valami nincs rendben. Na, gondoltam, most majd mutatok nektek olvadékonyabb hölgyeket... Ebben a korba amúgyis beleillenek. A XVI. században ugyanis az apáca-alkatú nôk mellett igen jellemzô típus volt a dévajkodó, nagyon is odaadó nô típusa, amilyen e regény három nôalakja; mind egyikben ellen-Szendy Ilka. Nagyobb történelmi kataklizmák idején különben is föllazulnak a „békebeli” erkölcsök, merthogy az élet élni akar, legalábbis túlélni. Ez történt a harmincéves háború idején is, amely közel esik a Hollóidô történeti idejéhez. Mint ahogy abban a korban már-már természetes volt az a fajta paranormalitás – , amely itt Hódy Ágóra jellemzô, de valamelyest Tentásra is. A tanultabb emberek is hittek az ördögben, jeles professzorok foglalkoztak démonológiával. Ez már ugyan nem a Hieronymus Bosch kora, de még nem is a Rembrandté. Nemzeti ittlétünk szempontjából amúgy felezôidô, ha nem is matematikailag; még jelen van számos ôsiség, de a modern kor felé mutató mozzanatok is kitapinthatók. Én ezt a kort különösen alkalmasnak éreztem saját élményeim befogadására: a kiszolgáltatottság, a hódoltság életvitelének technikái, a túlélés esélyei és módozatai érdekeltek, de kerülni akartam a nemzeti önsajnálatot. Fortuna Illés alakjában megpróbáltam egy olyan figurát életre kelteni, aki a nemzeti önsajnálat helyett inkább a cselekvési lehetôségeket keresi, s a legválságosabb pillanatokban sem veszíti el lélekjelenlétét. Ô a könyv játékmestere: a történések mozgatója, irányítója.

– A Hollóidô írásának idején jelentk meg néhány történelmi tárgyú regény. Olvasta-e akkor ezeket, vagy tudatosan kerülte a hasonló tárgyú műveket a könyv írása idején?

Amikor már kiderült, hogy mit szándékozom írni, elkerülöm a hasonló tárgyú műveket. A könyv befejezte után rendszerint elolvasom ôket. Most éppen Láng Zsolt még készülôben lévô regényének közreadott fejezeteit. A Bestiárium Transsylvaniae második kötetérôl van szó. Remek könyvet ígérnek az eddigi részletek.

– És hogyan hatottak e tekintetben a klasszikus történelmi regények? Gondolok itt például Jókaitól az Erdély aranykorára vagy Móricz Erdély-trilógiájára.

Jókait akkor olvastam, amikor azt kell: 14-15 évesen. Tucatnyi regényét welolvastam,A lôcsei fehér asszonytól a Török világ Magyarországonig, az Erdély aranykorát azt hiszem, hamarabb, mint az Egri csillagokat. Ám ez az olvasmányélmény rég leülepedett bennem, negyven esztendeje nem vettem a kezembe klasszikus magyar történelmi regényt. Lehet, furcsa, amit mondok: legelevenebben Mikszáth (ál)történelmi regényei élnek bennem, különösen A fekete város. Azzal különben nemigen törôdtem, hogy mennyiben különbözöm a kortársaimtól. Mindenekelôtt az érdekelt, hol, milyen általam teremtett világban érzi jól magát az az élményanyag, amit magaménak mondhatok. A Kô hull apadó kútba írásakor olyan szándék is vezérelt: elszámolni a szüleimtôl-nagyszüleimtôl örökül kapott világgal. Míg a Kô hull...-ban minden öröklött, a szülôföld hozadéka, az Agancsbozót esetében minden szerzett: a könyv a természet-művészet-munka hármas élmény-pillérén nyugszik, ám ezek mindegyike afféle szerzett tudás. A Hollóidô jóval nagyobb szabadságot adott: nagyobbrlészt olyan tájon játszódik, ahol én a valóságban nem fordultam meg soha.

– Miért fordult a múltba az említett jelenkori élmények – besúgás, kiszolgáltatottság stb. – életrekeltéséhez?

Ha azt és úgy akarnám megírtni, amit és ahogy nmegéltem, az jó esetben kortörténeti dokumentum lehetne. En nem az én kenyerem. Lapszerkesztôként annak idején számos cenzúra által kivett kéziratot megôriztem, majd amikor, '90 után ezeket a Helikonban közreadhattuk, gondolván, végre eljött a közlésük ideje, csalódtunk: nem lett semmi durranás. Az egykor kicenzúrázott írások elkéstek: az új körülmények között már nem hatottak, éppen mert túlságosan is „sajéát” koruk aktualitásához tapadtak történeteikkel. Le kellett vonni a tanulságot: két-három évtizedes élményeink egy az egyben a jövô idô számára nem konvertálhatók. Mert kit érdekel ma már egy hajdani lapszerkesztô kínlódása a cenzúrával? Ez immár nem hordoz semmiféle üzenetet, hiába hogy nekünk ebben tele tel a fele életünk.

– Készül-e idegen nyelvű fordítása a Hollóidônek?

Errôl semmit sem tudok: én nem hogy rosszul, de egyáltalán nem adminisztrálom magam...

– Nem is az Ön dolga volna...

A Kô hull... 48 ezer példányban kelt el még anno, Kelet-Németországban – pocsék fordításban. Románul viszont a fordítása remekül sikerült. Tavaly jelent meg állítólag lengyelül: még bár belôle egy példányt se küldtek mutatóba legalább.

– Kérem, meséljen valamit munkamódszerérôl: mikor, hogyan ír, vannak-e különös rituáléi!

Fekete golyóstollal írok, krétázott papírra, sűrű, apró betűkkel. A javításokat ezért aztán nem lehet megejteni a sorok között, csak lennebb az oldalon; egy-egy kúra kéziratlapon végül már magam is alig igazodom el. Aztán továbbra is kézzel újraírom a szöveget, ezt esetleg már az is el tudja olvasni, aki legépeli, vagy újabban számítógép lemezre viszi. A kész levonatokat aztán megint agyonjavítom-igaztítom. Négy-öt ilyen forduló után jutok el a végleges szöveghez. csupán a dialógusokon nem változtatok. Hajdanában míg a gyerekek kicsik voltak, este írtam, meg éjjel, miután a ház elcsendesedett. Késôbb többnyire délután és este dolgoztam, füstfelhôben, rengeteg kávéval. Miután nehezen ülök le a fehér papír elé, ám annál könyebben állok föl az asztal mellôl, ehhez bármi ürügy jól jön, azért aztán ha elszánom magam, rendszerint körülbástyázom az íróasztal környékét ásványvezes üvegtôl lemezjátszóig, lexikonig minden kacattal, hogy ne tudjak elmenekülni a betűvetés elôl. Mindezzel nyilván önmagamat akarom rászedni, ami persze ritkán sikerül. A regényeket rendszerint négy, öt esztendeig írtam. A Hollóidôt valamivel gyorsabban, mint a többit; az elsô, nagyobbik felét két esztendô alatt, a Csontkorsók című részt 2000 októberétôl 2001 húsvétjáig, azt mintha valaki diktálta volna, már az orromon is dôlt a füst és a kávé... Abba is hagytam azóta a dohányzást...

– A pipát is?

Azt is. Negyven év után.

– Újabb regénytervre gondolt-e már?

Egyelôre nem tudom elképzelni, hogy fogok-e még írni valaha. Legalábbis regényt. dohányzásról. Már csak azért swem, mert eddig mindig ott füstölgött a tele hamutartó az asztalomon. Még valamikor az Agancsbozót elôtt belekezdtem egy regénybe, ennek úgy 20, 25 éve, abból többszáz oldalnyi megíródott akkoriban. A fôhôse annak is egy ellen-Szendy Ilka lett volna, aztán valami miatt félretettem a félkész paksamétát. Azt lehet még elôvennem valamikor. Bár ha engem nem tudott izgatni a megírása, amikor belevágtam, miért érdekelné ugyan biza az olvasót. Aminem íródik meg, azért seose kár.... Baránszky Jób László a Kô hull... kapcsán azt írta rólam, hogy ennek az írónak boizonyára minden újabb könyvéhez meg kell majd újítania az eszközeit. Teljesen más technikát kellett alkalmaznom valóban az Agancsbozót, s megint mást a Hollóidô írásakor. Ám valóban ahhoz az abbahagyott könyvhöz lehet, nem volt megfelelô eszköztár, a megjelenítési, alôadási mód. Attól félek, unnám úkjrakezdeni.

– Mi jelent az Ön számára – amikor nem ír – kikapcsolódást, pihenést?

A hegyjárást, azt nagyon szerettem annak idején. Késôbb meg horgászni jártunk a Sziget-hegység vízierôművénelka gyűjtôtavaira. Pár évvel ezelkôtt feleségem unszolására megvásároltunk egy kertet Kalotaszentkirályon, oda építettünk egy kis faházat a nyár elején, mostanában ott tanyázunk hétvégeken... Valamikor nagyon szerettem volna utazni is, de a nyolcvanas évek elejétôl a családunkat egészen kilencvenig nem engedtek ki az országból. Fiúnk ezt aztán úgy megelégelte, hogy az elsô adódó alkalommal elment: azt mondta, statisztikai adatnak nem marad itt. Hannoverben él, a lányunk meg Budapesten. Ezért mostanában elég sokat vonatozunk – cakhogy ez már em az elmaradt utazás... Na meg a felénk járó vonatok néha most is olyanok, mint egy-egy kerekeken gördülô menekülttábor. S hát mit is lehet a hosszú vonatúton csinálni: olvasni próbál az emberfia...

Szilágyi István (1938, Kolozsvár)
A Romániai Írók Szöv. prózadíja, 1975; Pezsgô-díj, 1975; József Attila-díj, 1990; Nemzetiségi irod. díja, 1991; Ady Endre-díj, 1992; Déry Tibor-jutalom, 1995; Getz-díj, 1998; Kossuth-díj, 2001
Sorskovács (elbeszélések, 1964)
Ezen a csillagon (elbeszélések, 1966)
Üllô, dobszó, harang (regény, 1969)
Jámbor vadak (novellák, 1971)
Kô hull apadó kútba (regény, 1975)
Agancsbozót (regény, 1990)
Hollóidô (regény, 2001)

 
 
 

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu