buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A szeretet, a megismerés, a világosság kapuja
Jókai Annával beszélget Nádor Tamás


2002.12.07

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Szép, jó, igaz, szeretet, hûség, befogadás, barátság, tartás, méltóság, szelídség - manapság gyakran régiesnek, elavultnak, megkopottnak, kiüresedettnek tetszô szavak, ám aki vele beszélget, vagy akár csak a szemébe néz, tüstént bizonyos lesz benne: nem szabad leltári számmal ellátva múzeumba menteni, nem kell bogaras kutatók számára archiválni sem ôket. Ha némi restaurálásra szorulnak, ha gyakran lappangva ôrizzük is mindannyiukat a rút, a rossz, a hazug, a gyûlölet, a csalás, a taszítás, a közöny, a megalázkodás, a méltatlanság, a brutalitás ellenében, megvannak hál'istennek, többnyire jó egészségben. Ahogyan a csillogó-villogó, vagy éppen puha, nyúlós látszat mögött és mélyén tiszta szigorral ragyog a gyémántos lényeg. Emberi-írói mivoltában néki avíttak sohasem voltak ezek a reánk testáltan is mindig megújuló humánus fogalmak. Bizonyára, mert – létben és írásban – megtestesülésükben is a szellemi hátteret kereste. Esszencia az életmûve.
 

– 4447 – indulását ilyen szokatlan könyvcím, egy helyrajzi szám is jelzi. Effajta tárgyi pontosság, „koordinátamegjelölés” éppúgy jellemzi és meghatározza mûveit, mint az innen elrugaszkodó merész képzelet és szabadságkeresés. Mikor s miképpen próbált élni ezzel a kettôs lehetôséggel?

Eszmélésem óta ilyen kettôs vetületben szemléltem, sôt éltem az életet, az életemet. Egyrészt mindig meghatározóan fontos volt számomra mindaz, amit láthatok, tapinthatok, ami hozzám ér a világból: a realitás. Másrészt kezdettôl mindmáig az érdekelt, azt kerestem, hogy mi rejlik a látható, az érinthetô dolgok mögött. Továbbmenve: hogy ami megjelenik körülöttünk, annak mi a miértje. S ha egy-egy kérdésemre nem tudtam pontos, vagy legalább kielégítô választ találni, az nyugtalanná tett, sôt fölzaklatott. Ilyképpen nekem az irodalom, az írás olyan kérdezz-felelek feladat, feladvány, feszültség, komoly játék, amelyben önmagamat kérdezem. S próbálok kérdéseimre úgy felelni, hogy a „helyrajzi számok” alapján, de mégis egy magasabb körbôl, szférából merítsek a válaszhoz erôt és energiát. A 4447 írásakor egyébként, viszonylag ifjú korom ellenére, már túlestem bizonyos keserû tapasztalatokon, így megkeményedtem annyira, hogy ítélkezzem. Idôvel, amint egyre fontosabbá vált számomra, hogy tapintható mögött a tapinthatatlant is felkutassam, az effajta ítélkezô irgalmatlanság eltûnt belôlem. Természetesen ma is van határozott véleményem, de nem elítélésre, hanem a megítélésre. Értékükön próbálom mérni, elhelyezni a dolgokat, de soha nem mondok véleményt úgy, hogy abban ne legyen helye az okkeresésnek, a megértésnek, a könyörületnek.

– A Napok – önt idézve – „minôségi ugrásától” a Ne féljetek-ig minden regénye más alakot öltött. Åm, ha eltérôen is, úgy tetszik, valamiképp mindegyik regényében ugyanazt mûvelte. Mi állandó a gondolkodásában és alkotásaiban, s az eltérô megjelenítésen túl mi változik folytonosan?

Ezt megítélni voltaképp az olvasónak és a mûvek elemzôinek kellene. Ami engem illet: jómagam csupán a lelkemben mûködô állandóságot ismerem, ami nyilvánvalóan megmutatkozik írásaimban is. Nem változott bennem az a biztos hit, sôt tudás, hogy én a lét anyagi vetületét a szellemi valóságból származtatom. Egyszerûbben: nem vagyok materialista. S így voltam mindig ezzel, ha kudarc, keserves megpróbáltatás, fájdalom, csalódás ért is, eszembe sem jutott, hogy ezért Istent hibáztassam. Mert ami történt, vagy akár ma történik a világban, vagy közvetlenül mivelünk, azért nem º, hanem az ember felelôs. Az a szabad akarattal felruházott és megáldott ember, aki ezt az univerzumban kizárólag neki juttatott, hallatlanul nagy ajándékot rosszra használja fel... Ha az olvasó különbözést észlel-érzékel - kivált regényeimben -, az elsôsorban formai változatosság. S a mindenkori mondandó természete és irányultsága szabja meg, hogy írásom anyaga-szelleme miféle formát öltsön. Hamvas Béla is írja, hogy „a regény egyszer, egyetlen egyszer, és soha többé” fogalmazódhat meg. Tehát mindegyiknek el kell nyernie a maga jellegzetes, megismételhetetlen alakját. A Napok például tudatregény, fejlôdésregény: formájában is megmutatja azt, ami az emberben születésétôl elmúlásáig végbemegy. Tômondatokkal kezdve, az eszmélés szókeresésétôl a pattogó stíluson át az öregedô ember áradó szóbôségéig, majd a halál elôtti, lényegre csupaszított szûkszavúságig ível nyelvében is ez a könyv. Egy másik példa: az Erdélyben játszódó Szegény Sudár Anna az ottani naplóírókat követi, a ô archaikus nyelvhasználatukat, de persze nem imitálva a régiséget, hanem valamiképp átszûrve magamon. A Ne féljetek pedig (amelyet elôzménye, a Napok nélkül nem írhattam volna meg) belsô sorstörténet; kísérlet lelkünk megérintésére, s e tapintás lekottázására az írás érzékeny mûszerével. Próbálkozás kül- és belvilágunk együttes ábrázolására. Ilyképpen változtam eddig, s változom bizonyára ezután is. Most éppen azt tervezem, hogy kései utódainkról írok. S nem arról, hogy ennyi vagy annyi ezer év múltán repülô taxival, netán lebegô járdán közlekednek-e majd, hanem arról, hogy megmarad-e lelkük jobb fele; lesz-e még bennük értéktisztelet, jóság, értelem, szeretet.

– Szigorú erkölcsi mércével mérte mindig önmagát és – regénycímét itt kissé ügyetlenül kölcsönözve – a mindenkori „feladatot”. Ugyanakkor befogadó, a különbözôt elfogadó, vagy legalábbis megérteni kész mentalitás jellemezte. Meddig ért és ér a türelme, és mikor mondta-mondja, hogy eddig s ne tovább?

Jó hat éven át olvastam fel vasárnapi leveleimet délidôn, a rádióban. A Mérleg nyelve címû, életmûsorozatomban nemrég megjelent esszékötetemben közlöm azt a jegyzetemet is, amely a türelemrôl szól. Ebben és másutt is elmondom, megírom: bár mindig egyensúlyra törekedtem, indulatokat vált ki belôlem, ha úgy érzem: olyan jelenséggel, megnyilvánulással találkozom, amely sérti az emberi méltóságot, amely megalázná az embert. Türelmetlen leszek akkor is, ha tiszteletlenséggel találkozom, mert hiszem, hogy kölcsönös tisztelettel tartozunk egymásnak. És elfogy a türelmem, ha olyan helyzetekbe próbálnának kényszeríteni, amelyben a lélek sérül, az emberi, az emberséges élet értelmét vesztené. Türelmem egyébként sok próbatételt elbír. Nevezett írásomban is említem: ha látok mondjuk, a kövezeten egy kábítószertôl roncsolt agyú fiatal embert, vagy egy szerencsétlen, spongyaarcú öreg alkoholistát, nem tehetem meg, hogy lelketlen tárgynak tekintsen. Segíteni kíván rajta – még ha talán reménytelen is az óhajom – szeretetbôl fakadó, szeretettel társult türelmem. ìgy hát ezt a a végsô elesettségében is emberi lényt meg nem alázhatom. Åm részvétemben sem vagyok képes azonosulni vele. Akárhogy vergôdik is, mellé a lucsokba-sárba nem fekhetek. Mert olyan, mint ô nem akarok lenni. És e jelképes példa minden egyébre vonatkozik, amit másságnak szokás nevezni, ami az alapvetô emberi normáktól eltér. Ha tehát valaki – amint az nemrég megtörtént – szériában rabol bankot, egyáltalán nem kívánom azt, amit sok túlfûtött, felhevült embertársunk, hogy állítsák vissza a halálbüntetést, és akasszák föl azt, aki ilyen gátlástalanul a magán-, illetve közvagyon elrablására tört. Nem kívánok így igazságot tenni, s ez esetben sem tartom fenn a magam számára az ítélkezés jogát, mert az effélét roppant károsnak tartanám. Åm ha azt tapasztalom, hogy némelyek a pólójukra nyomatják a whyskis rabló arcmását, ezt nem csupán nevetségesnek, hanem megalázónak is tartom. És ennek láttán elfogy a türelmem. És akkor is, ha becstelenséget, hazugságot, jogosulatlan intoleranciát tapasztalok. És magánemberként, ha valaki úgy véli: annyira türelmes vagyok, hogy akár fát is vághat a hátamon, egyszer csak nagyon határozottan valóban azt mondom: eddig, és ne tovább! Egyik írásomban mindezt így fogalmazom meg: „Félek az olyan embertôl, aki követeli, hogy mindenki olyan legyen, mint ô. Nem szeretem a megfellebbezhetetlen vélemény kinyilvánítóját, a gôgös ítélkezôket... A normálistól való eltérést türelemmel kell szemlélnünk, s ami üde színfolt a szürke monotóniában, azt nem kell mindenáron szabványosítani. De mûködik az erkölcsi középpontot még ismerô lélekben egy vészcsengô: mi az az eset, amikor a tolerancia átcsap az önérték-feladásba, s egyenlôségjel kerül a bûnös és bûntelen, a deviáns és az egészséges, a hibás és ép, a közösség számára jó és rossz közé”.

– Egyik esszékötetének címe: A töve és a gallya. Ami nyilvánvalóan emberi-írói (bár persze tautológia ez utóbbi kettôsség) szemléletének jelölése. Milyen gyökerekhez kell mindenáron ragaszkodnia, és miféle hajtásokig, ágakig, gallyakig, levelekig sikerült eljutnia?

Ezt én másképp értelmezem. ùgy hiszem, remélem: pályakezdésemtôl mindmáig jellemzô egész életmûvemre az az igyekezet, hogy a dolgok tövét közelítsem meg, s ne csupán a gallyazást végezzem el. Ugyanis sajnos gyakran kellett és kell tapasztalnom: ritkán fordul elô, hogy az ember figyelme elsôként, fôként a gyökerekre irányuljon. Rendszerint az történik, hogy valamiféle rendkívül mutatós, tetszetôs és éles metszôollóval körbenyírják azt, ami nem tetszik. ìgy azonban a dolog lényege fikarcnyit sem változik. József Attila – ha más összefüggésben, másfajta ideológiai színezettel is – ezt így fogalmazta meg: „a tövit töröm, s a gallya jut”. Gondolkodásomban nem elégszem meg a „gallyazással”. A „tövét” keresem. Természetesen folyton kételkedve abban, hogy eljuthatok-e, behatolhatok-e a dolgok lényegéig. Mert szomorúsággal töltene el, ha ezzel hiába próbálkoznék. És keserûen kell tapasztalnom, hogy világunkban mennyire gyakran kell észlelnünk: sokan beérik a jelenséggel, a tünettel, a felszínnel, az esszencia megragadása, kimondása, fölmutatása helyett. Ez utóbbira törekszem egész munkásságomban: a világot – vagy kevésbé harsányan fogalmazva: embertársaimat – kísérlem meg nagyon szelíden arra rábeszélni, hogy érdemes visszatérnünk a gyökerekhez. Reményeim szerint soha nem kioktató purifikátorként, s nem is valamiféle buzgó portásként, aki – úgymond – megmutatja a „kivezetô utat”, hanem csak csöndesen sugalmazva: a jó gyökerekbôl egészséges növényzet hajt ki, amelyet már, továbbgallyazva, könnyebb megóvni a világ szeszélyeitôl, a férgesedéstôl, pusztulástól.

– Szeretetsóvárgás és a szeretetadás óhaja jellemzi személyiségét és minden alkotását. Mennyire fogékony erre oly gyakran ridegen racionális korunk nemritkán csalódó embere? És ön, gondolom, nem kevés visszaáramló szeretet közepette, ha mégis találkozik vele, hogyan képes a visszautasítást elviselni?

Ha a hatalom, a politika, a hivatal elutasított, az persze nem esett jól, de hittem annyira igazamban és munkám szükségességében, hogy ez különösebben soha nem viselt meg. Sôt: gyakran igazolta, hogy helyes irányba tartok. Egyébként – ha voltak is kisebb-nagyobb csalódásaim – az emberekkel való köznapi és írói tapasztalatom kifejezetten kedvezônek mondható. Tény, hogy sokan azt mondják manapság: a szeretet, a barátság, a hûség, stb. elavult, és már csak az érdekek számítanak, már csak a pénz diktál. Åm én, hál'istennek, legtöbbször ennek az ellenkezôjét tapasztalom: a ridegség külsô burok, védekezés, valójában mindenki vágyakozik a szeretetre. Mi több: a bennünk élô örök gyermek visszavágyik az anyai biztonságba, a szeretet ölébe. Lett légyen az író, tanár, kétkezi munkás, vagy akár a felületen csillogó-villogó közszereplô. A lelke mélyén mindenki simogatásra vágyik. Az író egyik legfontosabb dolga, hogy ezt is felmutassa, s hogy segítsen másoknak egy kicsit elfelejteni a mindannyiunkat oly gyakran megkeményítô önzést. Amikor ezt tettem, visszautasítást soha nem kellett éreznem, tapasztalnom. Talán azért sem, mert ma már (mint nem is oly rég, még a rendszerváltozás idején is) nem vagyok naiv. S mert tudom már, hogy mikor, milyen irányban és kiknek szabad magamat teljesen megnyitnom, nem kell tartanom sem a visszautasítástól, sem a cinikus „lemosolygástól”. Tudomásul vettem, hogy sajnos vannak, akiknek bárki hiába is nyitná ki a szeretet, a megismerés, a világosság kapuját. És ugyanakkor boldogsággal tölt el, hogy a túlnyomó többség vállalja még a szeretet kockázatát is. Ezerszer inkább, mint a langyos felszínen lebegést, vagy a közöny jéghidegét.

– Életmûsorozatát kiadja a Széphalom Könyvmûhely (legutóbb A mérleg nyelve címû, esszé- és tárcalevél-gyûjteményének elsô kötetét vehettük kézbe), a napokban – születésnapja alkalmából és munkássága elismeréseként A Köztársasági Elnök Érdemérmével tüntették ki. Készít-e már számvetést?

A számvetésre mindig igyekeztem készen állni. De most már – noha szó sincs még arról, hogy a tollat letettem volna, hiszen említettem: új könyvön dolgozom – valóban eljött a visszatekintés ideje. Közeledik az az idô, amikor majd osztoznom kell mindannyiunk közös sorsában, amikor el kell hagynunk azt a terepet, amelyen így vagy úgy megéltük, „végigvitézkedtük” az életünket. S tudván tudom: végsô óráinkban, utolsó pillanatainkban nem marad velünk más, csupán az a szeretet, amelyet kaptunk, s amelyet adnunk adatott.

 
 
 

Nádor Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu