buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 8, vasárnap
Mária napja





















Évfordulók:
Kr.e. 65: Quintus Horatius Flaccus születése (Venusia, ma Venusa)
1832: Bjørnstjerne Bjørnson születése (Kvikne)
1842: Csiky Gergely születése (Pankota)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A jövő – amelyben élünk
Pogátsa Zoltán és Stanislaw Lem könyveiről


2008.03.27

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A magyar társadalom, ha egyáltalán lehet még egységes gondolkodást mutató és egységesen jellemezhetõ magyar társadalomról beszélni, a rendszerváltás óta sajátos viszonyban van az idõvel. Korábban nem sejthetõ módon felértékelõdött a múlt, egyrészt magának a múltnak az elbizonytalanodása miatt, ez fõképpen a Kádár-rendszerhez való viszonyulásra vonatkozik, másrészt a múlt felértékelõdése miatt, ez fõképpen a két világháború közötti idõszakra vonatkozik, az emlékezetben, a hétköznapi és mindennapi emlékezetben még az az idõszak az elérhetõ, legalábbis az idõsebb korosztály számára – a közelebbi múlt elbizonytalanodása mellett mindkét múltkeresés mögött végsõ soron a jelen elbizonytalanodása húzódik meg. Ehhez hasonlóan kiemelten fontos szerephez jut a magyar társadalom gondolkodásában a jövõ: azt, hogy milyen lesz a jövõ, mindenki tudja. Úgy vagyunk vele, ahogy a rendszerváltáskor gondoltuk: mûködõ kapitalizmus lesz, jólét, kiegyensúlyottság, napfény, derû – mintha a szocialista utópiák világa köszönne vissza ilyen irányú vágyálmainkban. Arról, hogy az a társadalom, amelyet most alapozunk, építünk – ezek a kifejezések is a szocializmus idõszakából köszönnek vissza – szintén tagolt társdalom lesz, s kinek kisebb, kinek pedig nagyobb jólétet hoz, s lesznek a jóléten kívül kerülõk is, szó sem esik, pedig ha történelmi tapasztalatainkra nem figyelünk, akkor legalább az elmúlt két évized társadalmi jelenségeit kellene tudatosítanunk magunkban.
 

Márpedig a múlt lezárult, még akkor is, ha számos eleme szükségszerûen él bennünk tovább; a közelebbi és a távolabbi múlt is lezárult, mert történelmileg zsákutcának bizonyult mindkettõ, az egyik, a távolabbi azért, mert a maga korában számos anakronisztikus elemet épített a világába, a közelebbi pedig azért, mert mûködésképtelen modellt próbált mûködõvé tenni, nem beszélve arról – s itt már konkrétan a Kádár-rendszerrõl beszélek –, amit Bibó István úgy fogalmazott meg, hogy hazugságokra nem lehet politikai rendszert építeni.

Ahogy a múlt lezárult, úgy kezdõdött el a jövõ, s ez akkor is így van, ha a jelent és a jövõt is próbáljuk elszakítani egymástól. Ahogy a múltra hivatkozunk, úgy hivatkozunk a jövõre is, csak éppen a jelen marad ki mindkét hivatkozásból. Mintha egyszerre élnénk a múltban és a jövõben, csak éppen a jelenben nem – mert azt, amiben most élünk, nehezebb tudomásul vennünk, mint a megszépített múltat vagy a képzeletünkben élõ és szépnek elképzelt jövõt. Az elkövetkezõ jövõ nem tagadni fogja a magunk jelenét, hanem ennek lesz a folytatása, tehát, ahogy mondani szokták, a jövõ már elkezdõdött, s talán ezért mondhatom a jelenünkrõl, hogy az a jövõ – amelyben élünk, még akkor is, ha pillanatnyilag a jelenünkben sem akarunk élni. Ezzel a múltra és jövõre való együttes hivatkozással ugyanis az a legnagyobb baj, hogy a jelenünket fokozzuk le általa: a jelenünkkel együtt pedig mintha az életünkkel is ugyanezt tennénk, merthogy az, ami most van, csupán átmenet, s így szükségképpen elegyes és bizonytalan, s csak az a biztos, ami volt, és ami lesz. Beláthatatlan következményei lehetnek annak, ha a magunk életidejének és cselekvéseinek nem adjuk meg a kellõ megbecsülést, ha a múltra és jövõre hivatkozva kiszakadunk a saját idõnkbõl, s annak is, ha egy illuzórikus jövõképet dédelgetünk magunkban. Tudatosítanunk kell, hogy a rendszerváltás pillanatában, amikor elszakadtunk a ránk erõltetett, s ugyancsak illuzórikus, a keletkezõ társadalmi-gazdasági feszültségek feloldására képtelen modelltõl, tulajdonképpen választottunk is, legalábbis a meghatározó irányt tekintve…

A jelenbõl kinövõ jövõ megértésének szándéka jellemzi Pogátsa Zoltán és Stanislaw Lem könyvét is, ezért állíthatók egymás mellé ebben a rövid ismertetõ írásban. Irányuk, módszereik, kiinduló pontjaik és természetük lényege szerint ezek a könyvek természetesen különböznek egymástól, talán ezért egészítik ki egymást jobban, mintha ugyanaz a szándék hívta volna életre õket… Együttes olvasásuk ugyanakkor feszültséget is teremt: Pogátsa Zoltán arra a kérdésre keresi a választ, hogy „a rendszerváltás óta elmúlt másfél évtized fejleményei alapján milyen jövõ vár a magyar társadalomra és gazdaságra a globalizáció körülményei között”, Lem viszont arról értekezik, rendkívül szabadon és hatalmas felkészültséggel, hogy a globális kapitalizmus szükségszerûen csõdbe juttatja az emberiséget. Sajátos perspektívából látjuk tehát azt a célt, melynek kedvéért a magunk életének önmagában szemlélésérõl is lemondunk.

Pogátsa Zoltán könyve a legjobb közgazdasági szakmunka, amelyet a rendszerváltástól eltelt idõszak magyar gazdasági történéseirõl írtak. Szakmunka, de nem egy szakkérdést állít vizsgálódásának középpontjába, hanem a szinte mindenkit érintõ egyetlen kérdést, azt, hogy milyen kondíciókkal rendelkezett a magyar gazdaság a rendszerváltás idõszakában, miképpen lett a rendszerváltó országok éltanulója, hogyan vesztette el ezt a szerepét, s mit kell tennie az országnak ahhoz, hogy hatékonyan tudjon bekapcsolódni a globális kapitalizmusba. Mindenkit foglalkoztató kérdést tesz tehát fel, s érzõdik, nagyon vigyáz arra, hogy a maga számára kijelölt utat végig is járja, közben azonban egy pillanatra sem lép ki tudósi szerepébõl, így a gyorsan kínálkozó politikai hangoltsággal bíró válaszok helyett empirikusan igazolható válaszokat ad. Mintha egy nagy logikai kirakójátékkal találnak magunkat szemben, mindig új kérdések születnek, a szerzõ pedig a kérdéseket követve mindig megtalálja az adott szaktudomány szakterületének a szabályait, azt, hogy miképpen lehet megfogalmazni a kérdéseket, ezt követõen pedig a tudomány törvényei szerint válaszolja meg azokat. Nem apolitikus, nem szenvtelen, nem egyszerûen tárgyilagos, hanem inkább logikus az, amit mond, hatalmas zárt rendszerbe illeszkedik mindaz, amit elmond. Nem tagadja a változásokat: „Mintegy tizenöt évvel ezelõtt Magyarország összeomló félben levõ tervutasításos gazdaság volt, a keleti blokk része, ahol alig volt magántulajdon, a külkereskedelem többsége pedig a Szovjetunióval és a többi szocialista állammal zajlott. Ma Magyarország fejlett piacgazdaság, ahol a magántulajdon mértéke sok hagyományos tõkés országnál nagyobb mértékben határozza meg teljesítményét” – így kezdi a könyvet, ám azt sem tagadja, hogy az ország, s benne a gazdaság nem teljesített úgy, ahogy az elvárható lett volna, s különösen pesszimista képet fogalmaz meg a belátható idõben ránk váró jövõrõl. Ennek kapcsán már végleg nem a gazdaságról beszél, hanem a társadalomról, a társadalom értékrendjérõl, mint a jövõt meghatározó legfontosabb jelenségrõl, talán ennek tudható be, hogy a könyvet azzal az izgalommal olvastam, mint a társadalom valós helyzetét tárgyaló, a Kádár-korszakban megjelent írásokat, munkákat. Mivelhogy a tárgyilagosság és a pontosság ma is leginkább hiánycikként mutatja meg magát…

Pogátsa Zoltán sok mindent elmond a magyar gazdaság elmúlt két évtizedes történetérõl, arról, hogy mi történt, ami történt, az pedig miért történt, s arról is beszél, hogy mi nem történt – a legfontosabbnak azonban azt tartja, nem alapbajnak, hanem alapjelenségnek, hogy a kapitalizmus nálunk nem szervesen nõtt ki a társadalom életébõl, hanem „építjük” – talán nem úgy, mint egykor a szocializmust –, az építése során pedig a magyar társadalom megkerülte az alapkérdések következetes megválaszolását. Így azt sem döntötte el a társadalom, hogy milyen kapitalizmust akar építeni. Ennek kapcsán érdemes idézni egyik gondolatmenetét: „Ha visszaemlékezünk, a rendszerváltás környékén szinte egyáltalán nem volt kérdéses, hogy az államszocializmusnak meg voltak a maga helyi változatai (pl. a magyar rendszer jellegzetességei meghatározóan mások voltak, mint mondjuk a románé). Ugyanígy az általánosságban piacgazdaságnak nevezett rendszernek is meg voltak és vannak az egymástól jelentõs mértékben eltérõ helyi variánsai. Akkora volt a két alapvetõ társadalmi modell közötti szakadék, hogy még a nyugati szakértõk is késztetést éreztek (és éreznek ma is) arra, hogy absztrakt módon a ’kapitalizmusról’ vagy a ’piacgazdasági modellrõl’ értekezzenek. Mindez annak ellenére van így, hogy kialakult irodalma van ma már a kapitalizmus különbözõ helyi formáinak. Ezek a könyvek azt elemzik, hogy a helyi kulturális minták és társadalmi értékrend milyen hatással volt a kapitalizmus változatainak kialakulására, miként formálták a különbözõ országok a maguk mintájára a piaci modellt. Jelenlegi világunkban is egészen eltérõ formái léteznek egymás mellett az egységes elnevezéssel illetett piaci rendszernek. Magyarországon a gazdasági átmenet során soha nem sikerült meghatározni, hogy milyen típusú kapitalizmust is szeretne az ország. Ennek egyik oka, hogy sokszor ténylegesen kényszerpályákon haladtunk, vagy legalábbis úgy éreztük. Másrészrõl azonban soha nem indult be igazából az a vitafolyamat, amely segített volna megérteni a polgárok nagy részének, hogy mik is a legfontosabb eldöntendõ kérdések, milyen szempontok alapján kellene meghatározni saját jövõjüket. Pedig a lehetõségek széles tárháza volt nyitva elõttünk.”

Az átmenet tehát spontánul, az éppen divatozó közgazdasági szisztémákhoz igazodva ment végbe, a neoliberalizmus piacelvûségét középpontba állítva, társadalmi viták nélkül, hatalmas tömegeket és területeket kizárva az átalakulás folyamatából. A külföldi tõkére épülõ privatizáció megfelelt az államadósságot csökkenteni akaró kényszernek is, ám az ország csak addig tetszeleghetett az „éltanuló” szerepében, amíg mások is nem léptek erre az útra. „Éltanulóságunk” helyzeti-idõbeli elõnyünkbõl származott, mire ez eltûnt, eltûnt az átalakuló országok közötti vezetõ pozíciónk is. A privatizáció befejezése és a világgazdaság növekedésének csökkenése, vele együtt pedig a mûködõ tõke beáramlásának csökkenése aztán megkérdõjelezte ezt a modellt, ráadásul számos mutató szerint a társadalom is képtelen volt megújulni, s a szükséges módon válaszolni a gazdaság változásaira. Pogátsa Zoltán adatai alapján pár ezzel kapcsolatos tényezõre utalok:

· Magyarországon 2004-ben a 10 millió lakosból 3, 94 millió dolgozott, 1 foglalkoztatottra 1,59 eltartott jutott, az EU15-öknél 1,25, Csehorságban 1,17 fõ
· A magyar lakosság idõs, s gyors tempóban öregszik tovább
· Magyarországon az egyik legmagasabb a rákkal kapcsolatos halálozási mutató
· Az öngyilkossági ráta (tudjuk, tradicionálisan) magas, az egyik legmagasabb, az EU-átlag háromszorosa
· Rendkívül magas az alkoholisták száma: 800. 000 fõ (!)
· Alacsony az egészséggel és az életstílussal kapcsolatos tudatosság színvonala, ennek tudható be a magyar lakosság egészségügyi helyzetének tragikus volta

A megújulás feltételeként említett elemeknél is rossz mutatókat találunk, Pogátsa Zoltán az oktatás, a nyelvismeret, az internethasználat mutatóit elemzi, s mindegyik mutatót problematikusnak találja. Érthetetlennek tartja a felsõfokú oktatás középpontba helyezését, már csak azért is, mert az oktatás színvonala csökkent, maga a terület pedig eltömegesedett. Ezzel szemben a középfokú oktatásra a korábbinál kevesebb pénz jutott: „A közoktatás finanszírozása 1995 és 1999 között 16%-kal csökkent. Ez egyértelmûen azt mutatja, hogy a kormányzat figyelmen kívül hagyta ezt a szektort, valószínûleg nem tartva azt túlságosan fontosnak.” Ez azért is problematikus, mert a gazdaság fejlõdéséhez általában a középfokú oktatásban résztvevõk számának és az oktatás színvonalának az emelkedésére van szükség. Alapvetõen a fejlõdés felgyorsulása, a versenybe való bekapcsolódás ellen hat a szegénység. „Egyszerûen és minden szépítés nélkül fogalmazva: a magyar társadalom tagjainak többsége szegény. Megélhetési gondjaik vannak, és ezért folyamatosan az ennek megfelelõ életstílusra és életstratégiákra kényszerülnek. Bár ezt az egyszerû tényt elvont szinten mindannyian tudjuk, még sem gondolunk bele abba, hogy ennek milyen lecsapódása van a hétköznapi életben. … Az egyes emberek jövedelmi helyzete behatárolja saját egyéni növekedési lehetõségeiket. Addig nyújtózkodhatunk, amíg a takaró ér. A magyar társadalom versenyképessége pedig az egyének versenyképességébõl áll össze. Minél képzettebbek, egészségesebbek, fiatalabbak az egyes egyének, minél többen beszélnek közöttük nyelveket és minél többen használják az internetet, annál valószínûbb, hogy a magyar gazdaságban létrejönnek az áhított magasabb hozzáadott értékû munkahelyek. Ha ehelyett az emberek alulfizetettek, ha nincs pénzük fejlõdni és gyermeket vállalni, ha a puszta megélhetés is gondot okoz nekik, akkor az óhatatlanul bekövetkezõ reálbér-emelkedés ellenére nem sikerül majd növelni a magas hozzáadott értékû munkahelyek számát.”

A tényszerû adatok ugyanazt mondják, mint amire Pogátsa Zoltán a társadalmi értékrendszer elemzése során jut (ennek során a hit hiányát, a közösség hiányát, az együttmûködés hiányát említi): a magyar társadalomban kevés tartalékolt hit, energia van „a megújhodásra, a fokozatos fejlõdésre a globalizáció nehéz körülményei között”. A magunk társadalmi tapasztalata sem mond mást, mint amit Pogátsa Zoltán elemzés-sorozata.

Stanislaw Lem könyve esszék gyûjteménye – tág határok között a tudományos-fantasztikus könyvek szerzõjeként ismert tudós gondolkodó életének az utolsó évtizedében irodalmi eszközökkel megírt esszéit tartalmazza az emberiség egyik legnagyobb kihívás-sorozatát hozó huszonegyedik századról. Irodalmi esszék – hihetetlen belsõ szabadsággal megírt gondolatsorok, Borges, Határ Gyõzõ, Tandori idõ- és nyelvkezelésének a metszõpontjában. Hasonló tematikus összefoglalást adni ezekrõl az esszékrõl, mint amilyenre Pogátsa Zoltán könyve kapcsán kísérletet tettem, lehetetlen. Gondolatvillódzások, mindig ugyanazon témák körül: népességrobbanás, felgyorsult fejlõdés, a globalizáció kritikája. Lem álláspontja régóta ismert: „egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el” – mondta, ezt a véleményét pedig a Monory M. Andrással és Tillmann J. A.-val folytatott beszélgetésében így részletezte: „A Summa technologiea-ben írtam arról, hogy az eljövendõ korszakban az emberiség minden olyan technikát plagizálni fog, amelyeket a természet az életfolyamatok formájában létrehozott. Természetesen akkoriban, amikor ezt írtam, kinevettek. Méghozzá komolyan veendõ filozófusok mondták értelmetlenségnek, olyan mesének, amelyben az utópikus elemek keverednek az új eredményekkel. Most azonban egyszercsak valamiképpen felfedeztek, mint mindezeknek a kérdéseknek az elõfutárát.”

Lem sokat foglalkozik a népesedés kérdésével (innét ered a címmé emelt SEX WARS metaforája is), különösen hatékony akkor, amikor statikus nézõpontot alkalmaz, eszerint a mai növekedési ütemet tartva 2100-ban ötvenmilliárd, 2200-ban pedig 500 milliárd ember élne a Földön. A népesség növekedése mellett beszél arról is, hogy felgyorsultak a „természeti, illetve az emberi tevékenység által teremtett mesterséges környezetben zajló kedvezõtlen változások”, s ír a klímaváltozásról, az atmoszféra öszszetételének változásáról, az óceánok vízének megváltozásáról, a szárazföld felszínének változásáról, a növénytakaró változásáról, az új betegségekrõl, a környezetszenynyezésekrõl, s így tovább… Az, amit ír, igaz, sõt azt is mondhatni rettenetes – ám Lem nem ír arról, hogy az a mai nézõpontunkból rettenetes, s ha nem is lesz olyan új berendezkedés, amelyik képes lesz kezelni a felsorolt problémákat, olyan azért lehet, amelyik tompíthatja azoknak a jelentkezéseit és hatásait. (Itt csak arra utalok, hogy aligha volt száz évvel ezelõtt olyan ember, aki még csak akár sejtette is volna, hogy az utódai mostanság hogyan fognak élni.) Ezzel csak azt mondom, hogy csupán az egyik oldal változásait ismerve nehéz az egész változásáról beszélnünk, hozzátéve, hogy elismerem, soha nem tapasztalt súlyú és nehézségû problémákkal kell az emberiségnek szembenéznie, s egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy képes lesz az emberiség ezekkel a problémákkal szembenézni.

Mindennél azonban közelibb és gyakorlatibb jelentõségû kérdéseket rejteget az, hogy Lem szerint, s hát a magunk tapasztalatai szerint is – ahogyan már idéztem –, az a globális kapitalizmus, amelyikbe a leegyszerûsítve mondom: volt szocialista országok most igyekeznek belépni, a maga szûk idõszakra terjedõ figyelmével, teljesítmény- és fejlõdéskényszerével képtelen kezelni a jelzett problémákat. Mi tegyünk, milyen utat válasszunk hát? A kérdés Lemnél is elõkerül, nála természetesen Lengyelország kapcsán, magam pedig arra utalok, hogy ez a kérdés az elmaradásokat õrzõ Kelet-és Közép-Európában általában százévente felmerül, s most csak jelzésszerûen említem Ady „kétmeggyõzõdésû” gondolkodását éppen száz évvel ez elõttrõl. Nyilvánvaló, hogy az adott keretek között bármilyen véglegesnek és érvényesnek gondolt válasz megfogalmazása felelõtlenségnek bizonyulna. Ezért csak azt mondom, hogy a fejlõdés követésének a szándékát feladni nem lehet, a társadalmi-gazdasági versenyre szükség van, a mi térségünkben, ahol afféle „félrehúzódásra” egyébként sincs mód, végképpen nem lehet elfordulni a világtól, az viszont már rajtunk múlik, hogy akár a technológiai színvonal kiválasztása terén, akár az adott fejlõdési vonulaton, lehetõségen belül milyen típust választunk magunknak. A tudatosságot és a biztonsági elemeket egyaránt be kell építeni a jövõre irányuló gondolkodásba. Már a választás is értelmes cselekedet lenne, hát még a választott út végigjárása, mert a tartalmas megvalósítások kapcsán számos káros jelenség hatása is tompítható lenne. Ezzel talán a ma is megkaphatná a régóta megérdemelt figyelmet – hiszen a feltételezett jövõ nem a ma tagadása lenne, hanem annak természetes következménye.

Pogátsa Zoltán: Éltanuló válságban
Állam és piac a rendszerváltás utáni Magyarországon – Hankiss Elemér elõszavával
Figyelõ, 2007
216 oldal, 2500 Ft

Stanislaw Lem: Sex wars
Ford.: Mihályi Zsuzsa
Typotex Kiadó, 2007
202 oldal, 2300 Ft

 
 
 

Füzi László

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu