buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ki (a) költõ?


2007.11.29

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Három prózaíró (Szabó Magda, Bodor Pál, Beke György) után talán helyénvaló is már, hogy egy költõ kapja az irodalmi Simonyi-díjat, amit a költõ Simonyi Imrérõl neveztek el. Még ha kérdés is lehet az, hogy ki „egy költõ” és ki „a költõ”. Költõ-e például 2007-ben az, akinek 1992-ben jelent meg az „utolsó verseskönyve”, ahogyan Szõcs Géza gyûjteményes kötetének, A vendégszeretõ avagy Szindbád Marienbadbannak a borítóján olvasható? Akit épp e kötet megjelenése utáni években már nem csak a romániai, de általában a magyar közéletbõl és a magyar irodalomból is igyekeztek kiiktatni jóakarói.

Azok után, hogy már huszonhat éves korára három verseskönyvvel rendelkezett, nem is akármilyenekkel; a Te mentél át a vízen? (1976), A kilátótorony és környéke (1977), a Párbaj avagy a huszonharmadik hóhullás (1979) címû köteteivel az Erdélyben a hetvenes években induló ún. harmadik Forrás nemzedék jellegadó és meghatározó alkotójává vált. A korabeli neoavantgárd kísérletekkel rokon költészete irodalmi és közéleti konvenciókat rombolt, a klasszikus formakultúra bravúros kezelésérõl is tanúskodott, de új költõi eszközöket, versbeszédet is teremtett.

Ez a rendkívül összetett (különbözõ hangnemeket, stílusokat, nyelvi rétegeket, látványt és látomást, jelent és elmúlt vagy sosem volt korok idõsíkjait ötvözõ), többszólamú és nyitott versformákat alkalmazó, elõbb mítoszkutató majd demitizáló, depoetizáló, illetve egyéni mitológiát teremtõ, kezdettõl a szabadság nyelvtanát keresõ, a személyiség autonómiáját és szabadságvágyát kifejezõ költészet méltán keltett figyelmet az egész magyar nyelvterületen. Egy idõ után azonban már nemcsak az irodalomkedvelõk körében, hanem – a szerzõ radikális költõi és közéleti magatartása következtében – az „elmebûnt” elkövetõket szemmel tartó titkosrendõrség körében is. Igaz, a nyolcvanas évek elejétõl már az Ellenpontok címû szamizdat kiadvány egyik szerkesztõjeként, a romániai magyar ellenzék szervezõjeként és a kisebbségi, illetve az általános emberi jogok védelmezõjeként Szõcs nemzetközi fórumokhoz fordulva a nyílt politikai ellenállás útjára lépett. Nem is maradt el a tettleges és súlyos atrocitásokkal járó rendõri fellépés vele szemben, melynek következtében svájci emigrációba kényszerült. A nyolcvanas években Romániában már könyvei sem jelenhettek meg, összegyûjtött és új verseinek kötetét, A szélnek eresztett bábut (1986), majd A sirálybõr cipõt (1989) Budapesten, Az uniformis látogatását (1986) pedig Amerikában adták ki. Az ezekben az években született versei miközben megõrzik a korábban kimunkált univerzális jellegû versbeszéd és versformálás vívmányait, a költõi nyelv páratlanul gazdag asszociációs gazdagságát, játékosságát, a korábbiaknál közvetlenebbül adnak helyet az egyéni megpróbáltatások keserû tapasztala-tainak és a közösségi sorsélményeknek, sõt konkrét politikai tartalmaknak is.

A „szabadság nyelvtana” immár egyidejûleg ad lehetõséget az individuális és a nemzeti kérdések megfogalmazására, az anyanyelv és a haza szabadságának hirdetésére. 1990-ben térhetett csak haza a költõ Erdélybe, hogy rövid idõre az RMDSZ fõtitkáraként, majd alelnökeként, szenátoraként, a magyar nyelvû könyvkiadás és sajtónyilvánosság fellendítõjeként járuljon hozzá a demokratikus jogviszonyok megteremtéséhez.

Szõcs Géza sokoldalú költõi univerzuma szinte kezdettõl magában hordozott olyan szemléleti elemeket, alakváltoztató, szerepkeresõ magatartásokat és konkrét narrációs eljárásokat, prózaverseket, dialogikus szövegformálásokat, amelyek a prózai és drámai mûnem felé való nyitottságáról árulkodtak. A pálya alakulástörténetében el is következett elõbb a drámaírói hajlam kiteljesedése a kilencvenes években, majd az elmúlt években már a prózaírói is bizonyította kvalitásait. A „drámás történeteket” összefoglaló a Magyar ember és a zombi (2003) címû vaskos gyûjtemény, a Liberté 1956 (2006) címû, a Liberté címû drámát és hozzákapcsolódó prózai szövegeket tartalmazó könyv és a Limpopó (2007) címû regény, miközben szükségszerûen új formai sajátosságokkal gazdagítja az életmûvet, nemcsak a költõi világban már benne rejlõ ironikus, komikus, tragikomikus, parodiszti-kus, groteszk, abszurd és nonszensz esztétikai minõségek fölerõsödésére ad lehetõséget, hanem számos korábbi szemléleti, formai és gondolati elem további kibontakoztatására is.

Olyanokra gondolok, mint például: a magyar és egyetemes kultúrkincs, benne az irodalmi hagyományvilág felszabadult és már-már mértéktelen, asszociatív kiaknázása, a vendégszövegek iránti páratlan nyitottság, a nyelvi játékosság, a poétikai összetettség, eklektikusság, sokszólamúság, a filozofikus gazdagság, az egyéni és közösségi identitás kérdéseinek, a nemzeti lét alapkérdéseinek hangsúlyos jelenléte, az emlékezetvesztéssel szemben az emlékeztetés, az értékvesztéssel szemben az értékállítás – a morál, a szeretet és a szabadság, általában az emberi létezés alapkérdéseivel összefüggésben. De nem folytatom, mert nem egy ilyen laudáció feladata az életmû minden részletre kiterjedõ jellemzése. Még akkor sem, ha Szõcs Géza kortárs drámairodalmunkban rendhagyó munkássága – benne például a diktatúra utolsó éveire viszszatekintõ Kisbereki böszörményekkel, a nyelv-és önazonosságvesztés, a kollektív önmegsemmisítés harsány bohózatával, vagy a tíz évvel ezelõtt született, de ma talán még aktuálisabb, Ki cserélte le a népet? ezeréves magyar történelmünkön átívelõ tragikomikus jelenetsorával – sem színpadjainktól, sem irodalomtörténészeinktõl nem kapta meg eddig a méltó figyelmet. Nem mintha az 1956-os forradalom valóságos történelmi eseményeit, az ötvenhatos és a több évszázadból való olvasmányélményeket Szõcs saját fantáziájával megtermékenyítõ, és posztmodern módon hatásos egésszé gyúró Liberté, vagy – s 2007 véleményem szerinti meglepetéskönyve – a Limpopó, egy strucckisasszonynak és társainak az elmúlt évtizedek térségünkbeli változásait sajátos módon feldolgozó – a szerzõ már ismert mondandóinak, nyelvi és szellemi kreativitásának, játékosságának újszerû epikus mozgósításával elõadott – parabolisztikus története megkapta volna már, de ezeknek, fõként az utóbbinak még jó esélye van rá.

A jelen összefüggésben inkább azt hangsúlyozom, hogy Szõcs mind drámás történetei, mind a Liberté és a Limpopó írása közben megmaradt költõnek (is), függetlenül attól, hogy a költõi szó és tett méltóságának újabb keletû devalválódása láttán mintha tudatosan igyekezett volna szakítani a költõszereppel (lásd, „utolsó verseskönyve”!). Nem elsõsorban azért maradt meg költõnek, mert telis-tele tûzdelte mûveit versekkel, versszerû szövegekkel, vagy mert a drámai és a prózai mûvektõl függetlenül, azokkal egyidejûleg is születtek remek versei tucatjával, melyek egy részét Orbán János Dénes gyûjtötte össze és jelentette meg Al-legóriás ember címmel 2003-ban. A költõt nem a költemény teszi, olvashatjuk Szõcs egyik mesterénél, Hamvas Bélánál is, s nem is a verseskötet („mintha nem láttuk volna százszor, hogy mint válnak szerzõk kötetrõl kötetre ismeretlenebbé” – mondja egy interjúban maga a költõ). Leginkább azért maradt meg költõnek, mert ahogy többnyire a drámás történetek, úgy a Liberté és a Limpopó is Szõcs teremtõ költõi fantáziájának és költõi látásmódjának a termékei. Nagy ívû, végtelenül összetett, sokféle hagyományból táplálkozó és sokféle irányba távlatot nyitó, egyetemes emberi, nemzeti és individuális léttapasztalatokat sûrítõ és léttartalmakat eredeti módon kifejezõ, egyszerre kiábrándító és felemelõ, illúziótlan költõi látomások.
Szõcs Gézáról szólva – szerteágazó alkotói és közéleti tevékenysége miatt – gyakorta megfogalmazódik a kérdés: Ki Szõcs Géza?

Az én válaszom erre az: költõ; a prózaíró, a drámaíró Szõcs Géza (a politikussal és a közíróval ezúttal nincs dolgom) is költõ. „Szópjuter, csöndpjuter, saspjuter” – struccpjuter. A szavak eredeti, õsi jelentését keresõ, azokra képekben rákérdezõ, repülni vágyó ember. És az is marad, még akkor is, amikor már nem ír sem verseket, sem mást („… a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is / AZUTÁN is”). Kívánom mindannyiunknak, hogy ez az idõ (is) minél késõbb következzék el, hogy sokáig, a továbbélõ „országrontók” és „akkor megint az országépítõk” mai és elkövetkezõ évtizedeiben is lehessünk még hallgatói és tanúi versben, prózában, drámában „a költõ / ének- / ének”.

(Elhangzott Gyulán a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban 2007. október 19-én a Simonyi Imre Versmondó Verseny országos döntõje elõestéjén rendezett irodalmi esten a Simonyi-díj átadása alkalmából.)

 
 
 

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu