buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Elfogadós mesék


2007.10.04

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A gyerekirodalmi mûvek tematikai skálája folyamatosan szélesedik, így ezekben közvetlenül a gyerekolvasóknak címezve olyan problémák is megfogalmazódhatnak, amelyek nemcsak egyetemes érvényûek, de az aktuális társadalmi, szociális témákat, trendeket is közvetítik. Manapság az értékszférák különbözõségének nemcsak megtûrése, de pozitív elõjelû elfogadása, egyáltalán a másság személyes és szociális integrálása az egyik legtöbbet hangsúlyozott kérdés. E témában két olyan szépirodalmi sikerkönyvet is üdvözölhetünk végre német és angol nyelvbõl magyarra fordítva, melyek nem ismeretterjesztõ könyvek, nem illusztrált lexikonok, „csak” simán képeskönyvként tudnak a legkisebbeknek is mesélni egymás elfogadásáról. Arról, hogy ezt a képességünket igenis tanulni kell. Meg arról, hogy a másság jó, mert – ahogy látjuk, itt majd szó szerint – színesebbé lesz tõle a világ.
 

Tomi Ungerer mára már klaszszikus története, a Nem puszilom meg a mamát 1974-ben jelent meg elõször németül. Magyar kiadása zsebkönyvnyi méretû, könnyen olvasható nagybetûs, szellõsre tördelt oldalakkal, fekete-fehér rajzokkal. (Ha már a hátsó borító egyik ajánlásában említették, Maurice Sendak Ahol a vad dolgok történnek címû könyvét is szívesen látnánk fordításban!) Bár gyerekregényekben Astrid Lindgren Harisnyás Pippi (1945) könyvének megjelenése óta állandósult az antiautoriter tematika, képeskönyvekben tematikai rokona, elõzménye nemigen van a magyar nyelvû gyermekirodalomban. Amolyan pedagógiai tartalmú képeskönyvként valamikor magyarul is megjelent a Struw-welpeter (Heinrich Hoffmann, 1845), de ez az egykori képeskönyv jó kis horrorisztikus rajzaival éppen arról szólt, hogyan kell megnevelni egy komisz kölyköt. Aztán a Max und Moritz (Wilhelm Busch, 1865) gonoszkodó gyerekcsínyei, mint a pedagógiai példabeszédek paródiái szintén olvashatók magyarul is.

Ungerer könyve radikálisan szembehelyezkedik a gyerekirodalom pedagógiai célzatosságával és szakít a negédes, bûbájos gagyogással. Amit (sajnos) jól ismerünk, és amivel még mindig tömve vannak a boltok, azok a lapos történeteknek álcázott példabeszédek, esetleg éppen hercegnõkkel vagy Micimackóval a fõszerepben, gyönyörû képekkel, aranyos, értelmes, ártatlan vagy éppen bûnbánó fõhõsökkel, gyerekekkel – hát ez nem az a könyv. Itt már a címlapon ronda, utálatos kis gyerekkel/kandúrral találkozunk. Emlékszünk még Art Spiegelman Maus címû fekete-fehér képregény-könyvére, mennyire kifejezõen és találóan lehet emberekrõl, zsidókról és németekrõl beszélni egerekkel és macskákkal? Ungerernél mindenki macska, miközben elsõsorban érzõn emberi.

Mégsem csupán állatszereplõkkel elmondott tanítómese ez, vagyis mégis: példabeszéd arról, milyen egy nem tanítómese. Fõhõsünk ellenszenves és tenyérbe mászóan pimasz kis pofával duzzog az asztalnál. Sunyi és alattomos, semmi szeretnivaló vonás nincsen benne. És még az anyukáját sem akarja megpuszilni. Persze nem „jól megjárja a végén” (az iskolai bunyóban félig leszakadt fül nem egyenes ágú okozata az anyával szembeni ronda viselkedésnek), és igazából nem is fenekeli el alaposan egy sétabottal a papája (pedig az egyik képen éppen ezt látjuk – ezek szerint elõ-elõfordul, de ez csak visszaemlékezés/emlékeztetés). Hanem kiderül, hogy mégiscsak „van benne jóérzés”, és a végén minden jó lesz, mert anya is hajlandónak mutatkozik leválni a fiacskájáról, és engedi végre felnõni egyetlen „mézes csiguciját”. Szóval öntörvényû, komisz kandúrunk, Mancs Misi kb. alsó tagozatos lehet (mert még csak egy tanító nénije van, és még képes éjszaka szétszerelni az ébresztõóráját azért, hogy megnézze benne a másodperceket, a perceket és az órákat, hiszen hallja, ahogy tiktakolnak benne), amúgy „helyén van az esze”. Ismerõs módon elblicceli a fogmosást, dugiban képregényeket olvas, az iskolában meg õ az ügyeletes bajkeverõ – de alapjában véve rendes gyerek, csak UTÁLJA, ha puszilgatják, és elege van anyja „giccses becézgetésébõl”.

Három fejezetben bomlik ki Ungerer kis története „a túláradó szeretetrõl és a szeretethiányról”, ahogyan az alcím is jelzi: a szokásos otthoni reggeli családi „idill”, majd az iskolai események után anya és fia végre meghallják egymást. Ehhez persze kell egy olyan apa, akit „nem lehet egykönnyen átverni”, meg kell hozzá a nyilvánosan megszégyenülõ anya által lekevert pofon is. Mégiscsak nevelési könyv ez, de nem Mancs Misié, õ konstans módon komisz, hanem anyáé: õ az, aki lép és enged: „NINCS PUSZI MISINEK. NINCS PUSZI A MAMÁNAK.” Az alapvetõen illusztrátor, karikaturista szerzõ rajzai döbbenetesek, naturalizmus és paródia furcsa keverékei; néhol a már említett Struwwelpeter képi világához hasonlóan abszurd módon horrorba hajlóak. A reggelire készülõ éppen ledarálódó egér, a patkányszalámigyár gépsoraiból kilógó, éppen megõrlõdõ patkányfarkak, vagy az iskolai nõvér szadista fülvisszavarrása, az apai eltángálás, a síró anya utcai pofonja (nota bene: a járókelõk között, a háttérben földig érõ egyenruhás, karszalagos, kefebajszos katonatiszt is látható – mégiscsak a Maus világában vagyunk?) expresszív erõvel bírnak, gyermeki borzalmak kicsiny képtára ez.

Valahogyan mégis vicces az egész. És jó olvasni: gyereknek azért, mert felszabadító, ha kimond helyettük olyasmiket, amik nálunk még nagyon is tabunak számítanak. Felnõttként meg azért jó, mert röhögve, de nagyon is határozottan szembesít saját defektusainkkal.

David Mckee Elmere, a Paul Klee szín- és formavilágából ismerõs, színes folton-folt elefánt már 1989-es elsõ, angol nyelvû megjelenése óta világsztár: ragyogóan színpompás, kedves és bumfordi, különbözõ jellegû kiadványok tucatjaiban hódít. Elmer tehát színes, így nagyon más, mint a többi szürke elefánt. És szeret mókázni, megnevettetni a társait, így megint csak nagyon más, mint a többi „komoly” elefánt. Ám egy napon ráébred, hogy õ nem boldog, és a többiek biztosan azért nevetnek mindig, mert õ másmilyen. (Ezt a történetben ugyan semmi nem indokolja, de hát Elmer csordában él, annak pedig szelleme van.) Így szürkére festi magát, majd rájön, hogy komoly szürkének lenni még rosszabb, és ebbõl lesz a legnagyobb nevetés, és errõl ezentúl évente meg is emlékeznek majd az elefántok: színesre festik magukat, és együtt parádéznak. Mckee Elmer nevû elefántja világszerte éppen attól sikeres, hogy egyszerû vonalvezetésû, ám káprázatosan színes könyvekben éli meg különös ön- és másság-ismereti kalandjait. S a nyitott, gyermekien derûs Elmerrel mindig humoros dolgok történnek.

Mckee nagyon kevés szöveggel, egyszerû szerkezetû cselekményvezetéssel tesz fel olyan kérdéseket, és kérdez rá olyan problémákra, amelyek alapvetõk egy (kis)-gyerek életében. Számos továbbgondolható, vitára okot adó, nézetkülönbségek ütköztetésére lehetõséget adó kérdés fogalmazódhat meg és tovább egy-egy Elmer-könyv története kapcsán: Miért nem volt boldog Elmer? Miért akart szürke lenni? Mit remélt ettõl a változástól? Jól döntött? Hogyan érezte magát, mikor a többiek már nem ismerték fel? Vajon milyen érzés volt egyformának lenni? Mit akart a kiáltásával elérni? Miért nevettek akkorát az elefántok a végén? Vajon Elmer másképpen viselkedett ezek után?

Elmer elefánt bemutatkozó kötete lehet egy remekbe sikerült tréfa története, vagy éppen az önmegvalósítás sikertörténete, de akárhogyan olvassuk, olyan beszélgetést, gondolatfolyamot indíthat el, amely jó esetben túlmutat a szokásos szövegértéses kérdés-feleleteken, és egyéni, közösségi útkeresésekre is rávilágít.

Errõl szól az elsõ, 1989-ben kiadott angol nyelvû szöveg. Ehhez képest a 2007-es – és a magyar fordítás alapjául szolgáló 1994-es – változat némileg módosított, sokkal bõvebben elbeszélt, pregnánsabb pedagógiai konzekvenciákkal. Ez egy egészen más történetet mond el, mely az eredetihez képest túlírt, minden alaposan el van magyarázva benne. Mindjárt a legelején kiderül, hogy „Elmer más volt.”, majd ahelyett, hogy arra derülne fény, hogy „De Elmer maga nem volt boldog”, azt az információt kapjuk, hogy „egy éjjel Elmer nem tudott aludni, mert gondolkozott, és a gondolat, ami neki gondot okozott, az volt, hogy megunta a különbözõséget”. Aztán az unalomból (sic!) szürkére változott Elmer minden állatra rámosolyog, „és boldog volt, hogy nem ismerték fel.” És a mese vége nem az, hogy a csorda örül neki, és azt mondják „Mihez kezdenénk nélküled?”, hanem felmondva szépen az olvasónak a megtanulandó leckét: „Nem sokáig tudtad elrejteni az igazi önmagad.” Elmer történetébõl így nem egy kétségeivel megbírkózni kész elefántot ismerünk meg, hanem tanítómesét kapunk, állatszereplõkkel eljátszatva, kényelmes és készen tálalt kis tanulsággal. Ezzel pedig a könyv egészének funkciója alapjában változik meg. Az olvasó/hallgató gyereknek itt nem kell gondolkodnia Elmer boldogtalanságának okán, töprengenie a különbözõség kérdésein, egyetlen lehetséges válaszra van szûkítve a magyarázat. A magyar fordítás hûen követi az átírt, kiegészített szöveget, így ez is kissé döcögõsen magyarázó. (Az ötödik színes lapon olvasható „Elmer foltvarrás volt” fordítás viszont egyszerûen riasztó. A patchwork szót valóban leginkább egy kézmûves technika jelölésére, magyarul foltvarrásként használjuk, de egészen biztos, hogy Elmert nem „varrták” foltokból). Elmer elefánt példája annak, hogy nem szabad a korszellemhez igazítani, társadalompedagógiailag aktualizálni az eredendõen erõs, irodalmi szöveget.

Szóval Elmer amúgy nemzetközileg imádnivaló, és Ungerer Mancs Misijéhez hasonlóan hiánypótló a kiadása – csak sajnáljuk, hogy nem az elsõ, stilisztikai és eszmei értelemben is tisztább szövegváltozat fordítását kaptuk kézhez. Ám az egyéniség és a derû dicséreteként olvasott Elmer mindenképpen új szín a hazai gyerekkönyvkiadás palettáján. A folytatást, az Elmer a hóbant ennek megfelelõen, kérem, olvassák úgy, ahogyan önöknek és gyerekeiknek tetszik, szem elõtt tartva, hogy nem kell, mi több, nem szabad mindent megmagyarázni.

Tomi Ungerer: Nem puszilom meg a mamát! Kis történet a túláradó szeretetrõl és a szeretethiányról,
Ford. Haynal Katalin
Helikon Kiadó, 2007
56 oldal, 1690 Ft

David Mckee: Elmer
Ford.: Arató Dániel
Könyvmolyképzõ Kiadó, Szeged, 2006
36 oldal, 1999 Ft

David Mckee: Elmer a hóban
Ford.: Arató Dániel
Könyvmolyképzõ Kiadó, Szeged, 2007
30 oldal, 1999 Ft

 
 
 

Lovász Andrea

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu