buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A végsõ kérdések elsõbbsége
Sándor Iván Kossuth-díjas íróval beszélget Jósvai Lídia


2007.10.04

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Nem vállalkozom arra, hogy összefoglaljam, hogy általában milyen lehetõségei vannak a regénynek. Hála Istennek, a magyar irodalomnak van, nem sok, de néhány igen jelentõs írója. Mindegyikük küszködve-küzdve, és néhányuk eredménnyel keresi meg ezeknek az útját. Hadd gondolkozzam csak a magam útjáról ezzel kapcsolatban.”
 

– Ahogy a beszélgetésre készülve megpróbáltam átgondolni életpályáját, arra a következtetésre jutottam – javítson ki, ha rosszul gondolom –, hogy jóllehet több évtizedes, folyamatos jelenlét jellemzi önt, több mint harminc könyv, regény és esszékötet, valamint publikációk sora és tekintélyes díjlista tanúskodik emellett, mégis talán két kulcsszó köré tömöríthetnénk irodalmi munkásságát: a moralitás és a személyiség kérdésköre.

Nem látja rosszul, de hozzáteszem: ezek is foglalkoztatnak. Az a tapasztalatom, azoknak a történeteit ismerem jól, azoknak a történeteknek voltam a részese, amelyek itt hagyták a hétköznapokban mindazokat a traumákat, amelyeket a huszadik századi ember átélhetett. Habár ezek tipikusan közép-európai és magyar traumák, azonban az elmúlt években, ma már mondanám, hogy az elmúlt két évtizedben úgy látom, hogy ezek – kitekintve a világba – az európai ember, és talán az Európán túli ember traumái is.

– Maradjunk az individuum kérdéskörénél: a felvilágosodás, de különösképp a huszadik század esküdött a személyiségre, hitt a személyiségben. De éppen a huszadik század aknázta alá a személyiség kibontakozásának a lehetõségét, és hihetetlen, szinte megoldhatatlan morális problémák elé állította.

Ennek a – mondjuk így – „leépülés-sornak” az irodalomban valahol Proust, Joyce és Kafka körül kezdõdik a története. Most az egyszerûség kedvéért maradjunk Kafkánál, ahol Josef K. úgy búcsúzik az élettõl, hogy amikor a kést felemelik, mielõtt belészúrnák, azt mondja: mint egy kutyát, és csak a szégyen marad itt bennem. A személyiség útjának és a saját léte követésének, saját emberi kondícióinak a szétesésének-eltiprásának és az efölött érzett szégyenének az érzése még az egyik utolsó maradéka a személyiség tudatának. Hiszen a szégyen afölött, amivé a személyiség lett, pontosabban szólva, amivé a történelem és a történelem erõi tiporják, ez még az öntudatos ember érzése. Innen indul a történeti start és tart mindmáig. Nagyon nehéz nem irodalmi példákkal beszélni errõl a nagy huszadik századi történetrõl, a személyiség leépülésének történetérõl. Ha nem irodalmi példákkal beszélünk, akkor rögtön történelmi figuráknak, vagy a Canetti által már a harmincas években megfogalmazott tömegnek a szerepe jut eszünkbe, esetleg a közgondolkodásban való téveszméknek, hamisságoknak az iszonyú embertipró szerepe jut eszünkbe, és ez olyan hatalmas kérdéskör, amit történetileg, szociológiailag, pszichológiailag lenne illõ megközelíteni – tehát maradjunk inkább az irodalomnál.

– Nem az irodalom adta rá végül is a leghitelesebb választ?

De igen, végül is az irodalom. Itt csak azt a közhelyet lehet összefoglalni, hogy a nagy irodalom mindig a végsõ kérdésekkel foglalkozik. A nagy mûvészet is. A huszadik század nagy irodalma, az elõbb említetteken túl Camus, Broch nevét említhetjük, a magyar irodalomban (hogy csak az elmúlt fél évszázadot nézzük) Ottliktól Mészölyön át Nádasig, Kertészig a nagy irodalom mindig a végsõ kérdésekkel foglalkozik. És a végsõ kérdésekkel való foglalkozásnál beleütközünk abba, amit kérdezett: hogy mivé lett a személyiség a 21. századra. Tekintsünk most el az irodalomtól és nézzük a külvilágot, a társadalmakat európai és világviszonylatban – és akkor körülbelül láthatjuk, hogyan kapcsolódik össze az életben a személyiség leépülése a végsõ kérdésekkel. És végsõ soron az irodalom is ezzel foglalkozik. Valóban engem a néhány alapvetõ, végsõ kérdés közül ez az egyik, ami leginkább foglalkoztat.

– Mit tekint ön végsõ kérdésnek? Élet-halál, az élet élhetõsége-minõsége, vagy annak a moralitása: ez mind-mind alapvetõ lételméleti kérdés.

Valóban ezek a legsúlyosabb végsõ kérdések, de ezer év óta, ha ezt a kérdést felteszi valaki, valamennyi felelõs gondolkodó ember ezt a választ adja rá, amiket most maga adott akár helyettem is. Én azt hiszem, vagy inkább mondjuk úgy: én abban látom a magam lehetõségeit, szenvedélyeit, és ezt próbálom regényeimben, esszéimben kifejezni, hogy melyek az újabb végsõ kérdések. Miközben az alapjaik természetesen ezek. Kettõt említenék közülük. Végsõ kérdése az ezredforduló emberének, és ez megjelenik a regényeimben is, szándékaim szerint legalábbis, és meditálok rajta az esszéimben, hogy ami tulajdonképpen van, vagyis a valóságos emberi helyzet, a valóságos dilemmasorozat, a történelem valósága miként válik álvalósággá, hamis valósággá, manipulált valósággá, az ember hogyan lesz álarcossá, hogyan takarja el önmagát, hogyan mutatkozik ez meg a legprivátabb magánélettõl a hatalom rendszerének formáiig. Ma ez a legizgalmasabb kérdés számomra. A másik, amiben összekötöm az alapkérdéseket ezzel a szimulációs alaphelyzettel – nevezzük így –, amelyben élünk, a következõ: vajon (és ezt én a magam számára folyamatos kérdésként teszem fel) nem szorul-e mélyebb felülvizsgálatra a két és félezer éves, görögöknél indult kultúra-fogalom, létfogalom? Azok az alapvetõ értékek, amelyekrõl most beszélünk, az idõszámítás elõtti negyedik-ötödik században a filozófiában és az irodalomban, mindenekelõtt a nagy drámairodalomban már megjelennek, ezeket már akkor is megfogalmazták. De mondjuk Szophoklésznél a felismerés, a szembenézés, a katarzis, vajon már akkor is mennyire tartoztak az illúzió birodalmába? Hiszen a kiváló filológusoktól, történettudósoktól tudjuk azt, és ennek hatalmas irodalma van, hogy például amikor Szophoklész megírta az Oidipuszt, Athén már régen nem az az Athén volt, ahol úgy történhettek a dolgok, ahogyan azt a mítosz feldolgozta, és ahogy Szophoklész is feldolgozta. Vér, hazugság, csalás, álarcosság volt már az akkori Athén. Az foglalkoztat tehát, hogy ebbõl a szempontból nem hív-e elõ a 21. század igénye egy olyan gondolkodásmódot, amelyben az a fajta álarcosság, a dolgok valóságának eltakarása, amirõl az imént próbáltam említést tenni a 21. század valóságával kapcsolatban, valójában már sokkal korábbról indul – mármint ez az erkölcsöt is aláaknázó folyamat. Még egy példával próbálom meg világosabbá tenni ezt a bennem is gomolygó gondolatsort! Gondoljuk végig: vajon Oidipuszt azért éri-e utol a végzete, mert gyilkolt? Vagy pedig azért, mert valaki olyat gyilkolt meg, akirõl õ nem is tudta, hogy az apja? Hát nem azért éri utol a végzete, mert gyilkolt, nem! Hanem azért, mert õ tudtán kívül a saját apját gyilkolta meg. Másik vétke, hogy Iokasztéval, aki az anyja, tudtán kívül vérfertõzõ viszonyt folytatott. Vajon tényleg az igazi emberi bûnök és értékek estek-e valóságos megítélés alá az ókori mítoszokban? Nem inkább a nem tudottért ítélték meg, mert a kor és az akkori elvek ezt így kívánták? És akkor így most összekapcsolódik az alapvetõ évezredes értékek ingatagsága, illetve a 21. századi álarcosságok. Ez engem erõsen foglalkoztat abban az új regényben is, amelyen most dolgozom.

– Készülõ regényrõl nem illik faggatni az írót, viszont a két utoljára megjelent regénye, a Követés és a Drága Liv a magyar történelem szempontjából két igen fontos és sorsfordító idõszakban játszódik, pontosabban szólva, az képezi a történet felfejtésének magját: 1944 és 1956. Miért volt szüksége ehhez a két történelmi dátumhoz és eseményhez, hogy e végsõ kérdéseket vizsgálhassa? Ilyen kiélezett szituációban hamarabb tetten érhetõek az álságosságok?

Igen, igen. Nézze, mint az eddigiekbõl is kitûnhetett, engem foglalkoztat az emlékezés, a felejtés, pontosabban szólva…

– ...és a nyomozás.

És a nyomozás is, de várjon! A kérdés: miként formálódik át a múlt valósága, hogyan hamisítódik meg, hogy fojtódik el, hogy kerül letagadásra. Másrészt: ha az én figuráim például szeretnék megismerni a saját mindennapi életük körülményrendszerét, azt, hogy honnan jöttünk, hová megyünk, miben élünk, akkor elkerülhetetlenül szembekerülnek azzal, hogy nem találják meg még a családjukban sem azokat az üzeneteket, támpontokat, vallomásokat, eseménysorozatokat, amelyek alapján megérthetik a saját életüket-sorsukat. Ugyanis saját jelen sorsunkat, köztudottan, nem érthetjük meg igazán, ha az elõzményeinket, a múltunkat nem ismerjük. Ez általánosságban a családtörténetekben, a szerelmi történetekben, a párkapcsolatokban, a gyerekekhez való viszonyban kapja meg a valóságos formáját. Mindkét említett regényben valóban egyfajta nyomozás folyik. Persze nem detektív-nyomozásról van szó, a Követésben ezt inkább lét-nyomozásnak nevezhetném. Ugyanakkor a Drága Livben is azért kerül a fõhõs érzelmi-érzéki kapcsolatba Gáborral, aki 56’-os párizsi emigráns, mert Liv egy Franciaországban élõ lány, akinek magyar szülei vannak, és akik sosem beszéltek neki a múltjukról – az anyja megjárta Auschwitz táborát, az apja meg a sztálini-rákosi börtönöket. Liv szeretné megtudni, honnan indul az õ élete, ki õ maga, és azért kerül kapcsolatba a két magyar fiúval, mert úgy érzi, hogy e két személy, a saját élettapasztalata alapján köti õt ahhoz a talányhoz és rejtélyhez, amely a családja folytán az övé is, és amely alapján õ megismerhet valamit az õt foglalkoztató kérdésekbõl. A „nyomozás” aztán visszamegy a második világháborúig, mert én mindenhol próbálom regényesíteni, sorstörténetesíteni azt az alapvetõ látásmódomat az emberi sorsról, hogy itt, Magyarországon minden, mában élõ fiatal lánynak, fiúnak, embernek a sorsába akkor is belejátszik az ötven, hatvan, hetven éves múlt, ha nem tud róla, hogy belejátszik. A Követésben olyan módon indul meg a letagadott, meghamisított, eltemetett múlt utáni nyomozati munka, hogy ott a fókuszba a magyar történelem huszadik századi történetének legsötétebb pontja, a Szálasi-korszak kerül.

– Eddig a regényekrõl beszélgettünk, de ne felejtsük el az esszéírót sem, hisz ha nem is párhuzamosan, de egy-egy regény megjelenését esszékötet követi. Önt már korábban is gyakran foglalkoztatták a regény mûfaji kérdései, márpedig a regény a szubjektum mûfaja, és születése is nagyjából egybeesik a modern értelemben vett személyiség megszületésével. Visszautalva a beszélgetésünk elejére: milyen lehetõségei vannak ma a regénynek, milyen szubjektumai lehetnek ma, a „roncsolt” személyiségek korszakában a regénynek?

Nem vállalkozom arra, hogy összefoglaljam, hogy általában milyen lehetõségei vannak a regénynek. Hála Istennek, a magyar irodalomnak van, nem sok, de néhány igen jelentõs írója. Mindegyikük küszködve-küzdve, és néhányuk eredménnyel keresi meg ezeknek az útját. Hadd gondolkozzam csak a magam útjáról ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor értem, miért tette föl ezt a kérdést. Valóban volt a pályámnak egy olyan korszaka, a 90-es évek leginkább, amikor engem esszében igen jelentõsen foglalkoztattak a regény lehetõségei. És ha két mondatban akarom összefoglalni, hogy mi foglalkoztatott leginkább, akkor az, hogy mi a modernitás regénypoétikája és az utána belépõ posztmodern regénypoétika, mennyiben képes, vagy nem képes uralni az új próza terepét. Nekem az volt a meggyõzõdésem már tíz-húsz évvel ezelõtt is, hogy a regénykorszakok átfolynak egymásba, nincsenek éles cezúrák. Az volt és maradt a meggyõzõdésem, hogy a modernitás poétikai elvei és a posztmodernitás poétikai elvei nem egymással ellentétben, hanem a kettõjük teljes arzenáljából építik ki azt a regényírói korszakot, amelyet én már a 90-es évek közepén az „új utániság” korszakának neveztem. A modernitás és a posztmodernitás számomra leginkább érvényes, prózát formáló poétikai elveit együttesen próbálom felhasználni.

– Igazából most a Drága Liv német kiadása ürügyén beszélgetünk. A könyv egy éve jelent meg az igen rangos és ismert dtv-kiadónál, Tankó Tímea fordításában. A német nyelvû kiadást természetesen több németországi felolvasóest követte. Azok a kérdések, amelyekrõl eddig beszélgettünk, és amelyekrõl azt mondhatnánk, hogy nemcsak magyar, hanem közép-kelet-európai sorskérdések, mennyire érvényesek Nyugaton? Mennyire módosul a személyiség lehetõségeinek skálája a más történelmi tapasztalatból? De kérdezhetem úgy is: mennyire értik ott a mi kérdésfelvetéseinket?

Négy elõadóestem volt a Livbõl, ez sok ugyan, de nem volt alkalmas arra, hogy én erre a kérdésre egyetemes érvényû válaszokat tudjak adni. Impresszióim, benyomásaim voltak. Hozzátenném még, hogy a dtv valóban az egyik legminõségibb kiadó, tehát miközben õk is csak a piacról élnek, mégis nagy súlyt helyeznek arra, hogy a minõségi irodalmat, az egész világirodalom tekintetében támogassák.

– A világirodalom legrangosabb alkotóit szinte kivétel nélkül megtaláljuk a dtv kínálatában.

És ezen felül van egy ún. prémium-sorozatuk: hosszú évtizedek kiadói hagyományára támaszkodva, piaci szempontokat mellõzve, a számukra fontos minõségi irodalom sorozata ez. Szerencsémre a Drága Livet is ebben a sorozatban adták ki, tehát így én errõl a kiadói küzdelemrõl tudnék információkat adni. Mintha nagyon is hasonló lenne annak a néhány magyar minõségi kiadónak a küzdelme, amelyek õrzik a nemes irodalom kiadásának a hagyományát, csak persze ott azért sokkal több a pénz ahhoz, hogy ez ne legyen annyira küzdelmes, mint nálunk.

– Az olvasók száma is összehasonlíthatatlanul nagyobb…

Természetesen, körülbelül hétszeres az olvasótábor a magyarországihoz képest. Az volt a benyomásom, hogy azért a terjesztõ ott is nagyon nagy úr, a piac nagyon befolyásol. Én a volt Nyugat-Németország területén jártam, és úgy tûnt, hogy a saját történelmükhöz és a saját múltjukhoz való viszonyulásuk, beleértve persze a második világháborús múltjukhoz való viszonyukat is, ami már közismert, sokkal tisztább, sokkal mélyebben átgondolt. Már nem is lehet az önkritika fogalmát használni erre, mert az önkritika a 60-as, 70-es években végbement, most már az újabb nemzedékek a múlttal való leszámolás világában élnek. Mivel én 2006 októberében-novemberében jártam kint: a legképtelenebbnek azt érezték, ami akkor itt nálunk folyt. Nem értették, sok kérdést kaptam, próbáltam, ameny-nyire tudtam elmagyarázni. A német, és ezen át ahogy érzékelhettem, a nyugat-európai irodalom sincs most a legjobb szakmai-mûvészi kondíciójában, kevés a nagy mû, egy-két nagy író van, de azok is inkább mint pl. Günter Grass, a legújabb reklám-botránykönyve alapján van jelen az irodalmi köztudatban. Úgy látszik, hogy az új regénynek ebben az egy-két évben inkább apálya van ott is, amiként nálunk is. Vannak jelentõs írók, a közönség, az olvasók egy rétege erõsen érdeklõdik a jó irodalom iránt, és van egy nagyon biztos szponzori hálózata a nagy kiadóknak, ezek biztosítják azt, hogy küzdelmesen, de fenntarthatják azokat a kiadói elveket, amelyekért nálunk olyan nagy küzdelem folyik.

 
 
 

Jósvai Lídia

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu