buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Múlttörõk


2007.09.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A diktatúrában felcseperedõ, azt túlélni próbáló gyermek a kortárs magyar próza visszatérõ, mitikus alakjának számít. Számos nagy volumenû családregényt, rendszerkritikát, metafizikai pikareszk mûvet pakoltak már vézna vállaira – elég csak Nádas Péter, Márton László, Kertész Imre, vagy pedig Dragomán György nagysikerû regényeire gondolni –, de a kölyök bírta és máig bírja szusszal. Hálás a téma, hisz ha szobája nem is, de gyerekkora azért minden kortárs írónak volt, s az többnyire egy diktatúra intervallumára esett. Érdemes tehát regénnyé, novellafüzérré illesztgetni a háztáji emlékeket, kinek ami jutott: úttörõtábor és Limó pezsgõpor, rosszabb esetben pedig munkaszolgálat, internálás vagy a légópince salétromos falai – peregnek a fakuló, jól-rosszul ragasztott képsorok. Létfontosságú azonban, hogy a gyerek az elbeszélés folyamán is megtartsa önnön mivoltát, hogy léte ne váljon eszközzé – s ez nem annyira az õszinteség, inkább a jó ízlés szempontjából lényeges. Kemény István versébõl tudható, hogy „A gyerekszem ügyetlen szem”, (Hibátlan fényözön). Rejtett helyeken lát csodát, töredékpillanatban teljességet, s a nagynak mondott események felett sokszor éppen csak átsiklik – az aranykort bármi jelentheti számára, társadalmi rendszerektõl, történelmi eseményektõl függetlenül. Ócska irodalmi fogás tehát a gyerek-fõhõst bábbá silányítani, szájából szócsövet tekerni, csak hogy a szerzõ óvodás énje mögé bújva mondhassa ki véleményét politikáról, irodalomról, aztán vígan énekeljen, gügyörésszen tovább.

A közelmúltban ketten is önéletrajzi regénynyel rukkoltak elõ, mintegy igazolva a mítosz halhatatlanságát. A fõleg költõként ismert Lackfi János Halottnézõje a szerzõ kisiskolás éveit eleveníti fel nagyfokú élességgel, Kornis Mihály Egy csecsemõ emlékiratai címû regénye pedig családi fényképekkel illusztrált babamemoár – de tekinthetõ akár átkötõszövegekkel ellátott fotóalbumnak is. A közel azonos tematika ellenére nincs sok hasonlóság a két kötet között – sõt, épphogy ellentéteik mentén mérhetõk össze, hisz a két szerzõ gondolkodás- és beszédmódja, világszemlélete teljesen eltérõ. A Halottnézõ a megörökített színek és szagok, a szinte fizikailag átélhetõ múlt idõ könyve.

Egyéni, ám egyszerre szól minden gyereksorsról – arról a megfoghatatlan létrõl, ami évezredek során sem változik, megmarad, mint futás emléke a lábban, fûszál íze a szájban. Lackfi fõhõse részleteiben ismeri meg az életet, a részleteken keresztül pedig saját magát, Kornisnál viszont ez pont fordítva történik: az Egy csecsemõ emlékiratainak kulcsszava az Én, a statikus középpont, ami körül hirtelen fényeket, hullámokat bontva szélesedik ki az érzékelhetõ világ – a majdani küzdelmek tere.

„Olyan könynyû a mások bõrébe bújni.” – vallja be regényének utolsó fejezetében Lackfi, miután egy utcai jelenet alapján – öregember dob kukába egy kitaposott nõi papucsot – komplett életutat vázol fel; egy papucs röptébõl történet kerekedik, konyhameleg szerelemmel és magánnyal, az öregség bútorokba ivódó szagával – hogy aztán egyszerre csak elüljön, újra semmivé legyen a mese, a mások meséje. Másrészt, az önleleplezés sejteti, mennyire nehéz visszabújni a levedlett saját bõrbe, visszatalálni a gyerekkor idejének szeszélyes mintázatához: be(k)öltözés során itt is-ott is felfeslik az anyag, a voltam és vagyok között feszülõ hártyavékony sáv, s az elbeszélõ egyszer csak „ügyes”szemmel kezd látni, már visszatekint. Természetes, szinte önkéntelen síkváltások ezek, és Lackfi szerencsére meg is õrzi ezt a fajta természetességet; egyetlen hangfekvést, perspektívát sem alkalmaz erõltetett módon, és kerüli a már említett gyerekszáj adta lehetõségeket is. Noha számtalanszor vált nézõpontot, szinte észrevétlenül lépve át a gyermeki és felnõtt nyelv határvonalait, beszédmódja mégis hiteles marad – talán mert mindig alkalmazkodik a történetmondás adta lehetõségekhez. A Halottnézõ a nyolcvanas éveket idézi meg: a bágyadt, szürkés korszakot, mikor Lackfi János (akkoriban inkább csak Jancsi) még általános iskolába járt, s napjait pedig olyan programok töltötték ki, mint bármelyik fiúgyerekét általában. Marhulás a többiekkel, légpuska-lövészet utcai lámpákra, csavargás, zongoraórák, tétova diákszerelem; megszokott történetek, melyeket jórészt az elbeszélés öröme tesz izgalmassá, élõvé.

A feszültség sokáig rejtett, késleltetett marad, s néha már úgy tûnik, hogy a Halottnézõ esetében a stílus érdekesebb lesz, mint maga a felidézett esemény – aztán rövid mesét hallunk egy osztálytársnõ õrületig süllyedõ, butuló alkoholista apjáról, vagy a szomszédban lakó bánatos homokosról, aki (hûtlen párja helyett) délutánonként egy gipszbabát ölelget, és borul a bili, megmutatkozik a kor, a helyi miliõ igazi arca. A csapongó, lényeges momentumokat inkább csak sejtetõ narratíva a legsivárabb nyomorúság feltárásakor is megõriz valami belsõ fényt, nyugalmat. Bár megitattak Jancsival egy nagyfröccsöt, a dombról szállingózó iszákosok azért még nem rossz emberek, és Keceli bácsi is kedves a maga módján – igaz, hogy többször véresre verte már a család kutyáját. „Este jó, este jó, este mindig jó, / apa iszik, anya ver, este még is jó” – énekelték kifordítva iskolámban Zelk Zoltán gyerekversét a Jingle Bells dallamára – hasonlóan hideglelõs derû hatja át Lackfi János regényét, egészen az utolsó pillanatig.

A közelítõ Rossz elõérzete fojtottan, humorral vegyülve, de mindvégig jelen van a Halottnézõben, néha csupán képzelõdés formájában, máskor pedig szinte tapintható alakot öltve. Veszélyt sejtet a környékbeli családapák elzüllése, lemorzsolódása– és kisebb mértékben, de az iskolába látogató KISZ-es srácok feltûnése is, akik a terem ajtaját eltorlaszolva tartanak tréfásnak szánt különórát, mint a hatalom törpe örökösei. Se ki, se be, marad tehát „fakultatív” programként a kedélyes beszélgetés, állam és alattvaló között.

Lackfi (a valóban csattanóval végzõdõ anekdoták mellett) az abszurd, ám a regényhez szervesen illeszkedõ stílusparódiákban is remekel – a regény ezeken a szöveghelyeken sodró lendületûvé, filmszerûvé válik, tökéletesen illusztrálva egy kiskamasz heroikus képzelgéseit. A ponyvairodalom legbejáratottabb kliséi elevenednek meg a szerzõ prezentálásban. Tamás ’bá, a vén munkásõr egy pillanat alatt változik rezzenéstelen arcú Jim kapitánnyá, s oldalán Jancsival buzgón lövi a vérszomjas bennszülötteket, az ének-zene tanárnõ munkásmozgalmi nótái nyomán feltörõ vöröses ködbõl pedig a sebesült Csirev hadnagy lép elõ, s az osztálytermet egyszeriben mahorka és lõpor csípõs illata járja át. Ám a Halottnézõ legszebb részletei a leírások – azt hiszem, kevés olyan író van, aki a Lackfiéhoz hasonló pontossággal tudna formát, helyzetet, mozgást rögzíteni. Zenei asszociációiról így mesél: „tisztán láttam egy patakot (…) felszínének rajzolatát is, ahogy a víz rétegzõdik és gyûrõdik, mint valami lepedõ, ahogy összesimulnak és szétválnak a rostjai, mint a fa erezete: nagyon szerettem fát faragni. Láttam a patak üvegén keresztül a finoman fodrozódó iszapot, meg a mozdulatlan vagy épp komótosan táncoló kisebb-nagyobb kavicsokat a mederben, meg a falomb reszelte táncoló fényt, a nyálkásan lebbenõ moszatszerûséget, a keringõ buborékokat, vibráló halakat, türemkedõ tajtékot…”. Bár a történet szempontjából nem feltétlenül játszanak jelentõs szerepet, az ilyen miniatúrák adják a Halottnézõ legcsiszoltabb, legfinomabb részleteit. A szerzõ egyébként pont itt, a terjedelem kérdésében szokott hibát véteni, szószátyárkodik, túlír egyes jeleneteket. Példa erre az elsõ fejezetben színre lépõ vízvezeték-szerelõ, Szepi bácsi monológja is: Lackfi olyan dagályos nyárspolgári mentalitást éltetõ szónoklatot akaszt az egyébként karakteres szereplõ nyakába, hogy az bárkinek gyanús lenne – egy valódi nyárspolgárnak különösen.

Noran Kiadó, 2007
228 oldal, 1999 Ft

Az Egy csecsemõ emlékiratai esetében a mérték (vagy a hitelesség) kérdése nem merül fel, Kornis Mihály ugyanis vállaltan autoriter módon alkotja újra a gyermekkor terét – elbeszélõje kezdettõl fogva mindent tud, s ezt már a kötet elején igyekszik tisztázni. „Kisasszony, bemutatkozom – vakmerõ leszek – én egy öt éves kisfiú és egy ötezer éves teknõsbéka keveréke vagyok, továbbá kurva és szerzetes, és egy kis hülye is persze, másfelõl, de akinek mégis a birtokában van Buddha homlokszeme. (…) Én vagyok a jókedv, meg a Csakazértis, a nem öregedõ Tudás és a tanulni képtelen Ösztön. Én vagyok.” Kornis belépõje teátrális és meglehetõsen modoros – jellemzõ, hogy az olvasóra elcsábítandó butuska miss-ként tekint, akivel jó alaposan meg szeretné értetni világnézetét – másrészt csak egy ilyen korai markáns megnyilatkozás teszi elfogadhatóvá, elviselhetõvé, hogy elbeszélõként már a második oldalon elégetett rokonokról s az élet teljes értelmetlenségérõl filozofáljon, késõbb pedig kiscsoportos elvtársaknak, vagy – nemes egyszerûséggel – csürhének nevezze óvodástársait.

Kornis különösképp bevezetõjében tombolja ki magát – ebben az etapban még konkrét eseményekhez köthetõ családi fotók sem szerepelnek – vígan kommunistázik, a forradalomról és a MUK-ról, majd a változás reménytelenségérõl ír, és idõrõl idõre visszatér valamiféle behatárolhatatlan gyermeki pozícióba. Hangját kétségbeesés, düh, könnyes indulat hatja át. „Mint az örvény kavarog bennem, minden, ami elmúlt” – jelenti ki maga is. Monológjában ötvözõdik a gyermeki és a felnõtt gondolkodásmód, a csecsemõ és a férfi testisége, s mindezt ráadásul egy kis politikai generálszósszal önti nyakon. Tulajdonképpen csak ez után az egység után következik a nyitány, a Te meg én, Kornis regényének elsõ „igazi” s talán legszebb fejezete. Az omnipotens elbeszélõ, az ötezer éves teknõsbéka, az Egónak ez a pontszerû, mérhetetlen kiterjedése itt ébred rá elõször saját létére – az anya, a Másik feltûnésével. „Nem voltam éhes, amíg nem moccantál, amíg nem adtad tudtomra, hogy más is van a világon – nincs. Ha más is van a világon, akkor engem úgy becsaptál, ahogyan még senki. És többet senki. És ne mozogj. A szemedet se mozdítsd. Azt te nem tudod, mi vész, hogy ha nem engem nézel” – vádol és kérlel az újszülött, hiszen azonnal rettegni kezd haláltól, a figyelem elvesztésével járó megsemmisüléstõl; és ez a regény, de alighanem az emberi élet második legerõsebb axiómája, az istenkeresés mozgatórugója is – a tudat, hogy Te vagy, s én csupán általad vagyok.

Kornis Mihály teljes mértékben kihasználja a szerepkörrel kínálkozó lehetõségeket, nagyfokú intenzitással jelenítve meg az újszülöttet érõ ingerek tömegét. Napfolt-robbanások, érintések tengere, az álom szakadékai felett lebeg a kis lény; várakozik öregszik, tapasztal, s közben gondolkodó emberként reagál az õt érõ hatásokra – látószögének fokozatos tágulásával pedig megismerhetõvé válik a többi családtag, a hervadó szépségû anya, a nagydumás, magabiztos apa, és a szenilis nagyapó is. Ha róluk van szó, Kornis brillírozik: leírásai gyengédek, mégis pontosak, találóak– közöttük az anya, az egykor ünnepelt színésznõ személyiségrajza a legárnyaltabb; akár csak Lackfinál, az apa alakja itt is kissé háttérbe szorul, a nagyapa pedig csak a Seol címû fejezetben kerül elõ, ott viszont fergetegeset alakít.

Kevésbé érdekes, mikor az író vélt vagy valós sebeit nyalogatja és problémáival – csúnyaságával, magányával, dacos büszkeségével – foglalkozik. Saját személyérõl ilyenkor a nárcizmus és a verbális önbüntetés keverékével ír: „Itt állok a tükör elõtt és attól félek, / rossz vagyok. / Azért vagyok csúnya, mert rossz vagyok./ Azért vagyok béka, mert elvarázsolt a boszorkány. Azért olyan béka a fejem. / Zsidó. / Széttaposni.” Hogy Kornis sokkolni, elborzasztani akar saját csúnyaságával, na és az antiszemitizmus állandóan fenyegetõ rémével, nem tudom. Én mindenesetre nem ijedtem meg, az ilyesfajta magamutogatás azonban sokat levon egy regény értékébõl. Hiába nívós a kötet, ha az Egy csecsemõ emlékiratai felesleges szövegrészletekkel, szóburjánzásokkal terhelt – öt, a nõ és fiú szó szinonimáival telezsúfolt oldal például bárkinek sok lenne, nem csak nekem. Igaz, a felsorolást végig lehet hallgatni a könyvhöz mellékelt minidisck segítségével. Kornis Mihály szépen, átéléssel olvas, ha kell, helyettünk is.

Kalligram Kiadó, 2007
260 oldal, 2900 Ft

Koncz Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu