buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 18, vasárnap
Ilona napja





















Évfordulók:
1850: Honoré de Balzac halála (Párizs)
1977: Déry Tibor halála (Budapest)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A történelem örökmécse


2007.09.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A Kilencek mint irodalomtörténeti megnevezés olykor zavaró lehet: szerencsétlenül elfedi azokat a különbségeket, amelyek az évtizedek múltával mind nyilvánvalóbbá váltak az Elérhetetlen föld címû antológiában együtt induló költõk között. A kezdetben leginkább az illyési szemléletes tárgyiassággal rokonított költõk különbözõ utakat jártak be. Néhányuk, fõként Rózsa Endre és Kiss Benedek, Nagy László közvetítésével a József Attila-i poétikát gondolták tovább, megint mások viszont, elsõsorban Péntek Imre és részben Mezey Katalin, a kassáki avantgárd felé tájékozódtak. Utassy József pedig egyszerre volt képes integrálni Kosztolányi, József Attila vagy Weöres Sándor poétikájának bizonyos eredményeit, megújítva a dal ódivatúnak, kiüresedettnek hitt hagyományát. S a pálya további fordulatai újabb és újabb utakat jelöltek ki, az induláskor alapjellemzõnek tartott tárgyias gondolatiság például Mezey Katalinnál a transzcendencia versbe emelésével, Oláh Jánosnál a meta-forikusan megteremtett látvány szigorú kohéziójával, festõi plasztikumával egészült ki. A legsajátabb utat azonban talán Kovács István járta be.

Nem elsõsorban az életmû több mûfajra tagolódására gondolok, hisz ez szembetûnõ a prózát és drámát is író Mezey Katalinnál vagy Oláh Jánosnál is. Inkább arra, hogy az életmû alakulását talán Kovács István esetében befolyásolta leginkább az életút. Egyrészt az a körülmény, hogy a költõ érdeklõdése legalább olyan erõsen fordult a történelem, mint az irodalom felé; másrészt az a sorsszerû véletlen, hogy korán megismerkedett a lengyel kultúrával, s a rendszerváltozás után diplomáciai pályán is hasznosíthatta ezt a tudását. Hogy mi köze ennek életmûvéhez? Nyilván nem szabad túlbecsülni az élet fordulatainak hatását; a kultúrák (fõként persze a lengyel és magyar) között közvetítõ diplomata szerepe azonban valószínûleg a pálya alakulását is befolyásolta. A lengyel történelem és kultúra iránti érdeklõdés persze már korábban mûvek sorát eredményezte: 1983-ból Így élt Bem József, 1989-bõl A magyarországi lengyel légióról írott könyve tanúság erre. Aztán külön esszékötetet szentelt a lengyel filmnek (Robogás a nyárba, 1990), monográfiát írt a lengyelek szerepérõl a magyar szabadságharcban („Mindvégig veletek voltunk”, 1998), interjúkötetet szentelt a remek publicistának, Kapusciñskinak (Világok töréspontján, 1998), összefoglalót írt a 20. századi lengyel történelemrõl (Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél, 2006). (Ezekbõl több lengyelül is megjelent.) S csak bonyolítja a képet, hogy Kovács István írta meg az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar regényét, egy kisfiú emlékeit az ötvenes évek és ’56 kulisszái között, A gyermekkor tündöklete címmel (1998, 2006). Ehhez a tekintélyes prózai életmûhöz viszonyítva mennyiségében szinte eltörpül Kovács István költõi mûve. Ezért is fontos új kötete, amely – Ekler Andrea válogatásában – költészetének keresztmetszetét rajzolja ki.

Gondolkodói alkatát, világértelmezésének összetevõit tekintve egyedülálló út a Kovács Istváné a magyar irodalomban. Ontológiai elmélyülés és történelmi szemlélet – mint erre legavatottabb méltatója, Vasy Géza is rámutatott – senki költõi látásmódjában nem szervesült ily magától értetõdõen. Létértelmezése így a teljesség igézetével hat, hisz verseit olvasva bármily evidenciának tûnik, hogy a lét titkai nem függetlenek a történelmi fordulópontoktól és mozgásoktól, a 20. századi gondolkodók alig némelyike szolgálhatott ehhez mintául. A magyar irodalom hagyománya sokkal inkább; Kovács István azonban annyiban ettõl is eltér, hogy a történelmet nem egyszerûen eseménytörténetként fogja fel, s ezzel párhuzamosan az irodalom legszorosabb „társszerzõjeként”, hanem mint a lét sajátos mozgását láttatja. A történelem az õ verseiben a lét par excellence létmódja, legfõbb megnyilvánulási terepe; nem csupán keret tehát, hanem a létezés legsûrûbb anyaga, amelyben az individuum úgy elkeveredik, amelybe az egyes ember úgy beledolgozódik, hogy képtelen a történelemtõl függetlenül artikulálódni: a történelmi idõ mutatói „Keresztüldöfik a pille-embert”.

A Kovács István-i tájak is történelmi rekvizitumok, a történelem emlékezetének helyei. A „kardhegyen megfagyott Világtájak” minden látvány-elemét áthatja az emberi társadalom véres-heroikus munkálkodása, a történelem: „A Holdra hat világrész, óriási katonai térkép feszül”; „az ébredõ nap / lándzsaszúrás-sebhely”. A történelem fatalizmusa löki ide-oda az emberi sorsokat; az ember tehetetlen játékszere ennek a kiszámíthatatlan lüktetésnek. Ennek a fatalizmusnak a felismerése illúziótlan emberképet hív elõ: „Egy mozdulattal kivívtuk így / az öngyilkosok szabadságát.” Hamlet királyfinak „benzinnel töltve koponyája”.

A történelem kérlelhetetlenül rideg munkálkodása az alaphang – csak ritkán váltja fel a személyes érintettség heve, indulata; ilyenkor nõ a gondolatiság fölé a látomásosság. A Segesvári éjszaka mintha Petõfi (és a magyarság) mellett az édesapa siratója is volna: „Arrébb, / a városnak csapódó síkon / mint óriási, / megtébolyodott / szentjánosbogarak / ragyogtak / a sírásók fáklyái”. Kovács Istvánnál – Utassyval, Bella Istvánnal ellentétben – nemigen olvasható ki a versekbõl az életrajzi tény, hogy õ is második világháborús hadiárva. Csak az intenzitás fölerõsödése, a látvány látomássá növekedése utal erre. Az ismeretlen katonák sem egyéni, hanem közös sorsot idéz meg: „Az idõ foszlányain át / fekete lovak vágtatnak / a vasúti sorompóig: // várják a távozó vagonokat. // Szügyükben sírok mécsese piroslik.” Ugyanígy az ebbe az élménykörbe tartozó Hõsi halált halt, Katonák, Amíg a hó elolvad címû versekben: a „félig még hõsök félig már holtak” arctalanul, de a közös fátumtól sújtott szívvel, a soha nem szûnõ fájdalom evidenciájával vannak jelen Kovács István költészetében. És mártírsorsuk meghosszabbodik ’56 megtorlásában. A kádári Kultusz-évek természetét hajszálpontosan rögzíti a költõ: „Mert ott ahol a gondolatnak / süllyesztõi az égig érnek / jelszavak abroncsa marad csak / hogy karikázzon a kísértet”.

Vannak enigmatikusan tárgyias, szinte kõbe vésett versei, mint A kéz, a Virrasztás egy altemplomban; van ennek a verstípusnak egy személyesebb, lüktetõbb változata, mint a Tükrözõdés, A tér töredékei vagy a Magyarkút; egy másik, jelentõs vonulatot képeznek meditatív-ontologikus-historikus félhosszú versei, mint a Szonáták festõje, Sted, Kézmozdulat a szürkületben, Az idõ torkában – hogy csak az újabbakat soroljam; egyik legizgalmasabb verstípusa azonban a prózavers. Olyanok a mondatai, mint a megfeszített íj: szinte rezeg a húr a visszatartottság feszültségében, s amikor elengedi a kéz, mégis mintha zajtalanul repülne a nyíl. Vagyis kimérten visszafogott, de energiadús mondatokból épülnek fel ezek a versek, a szívverés ritmusához igazítottan pontos mondatokból, melyek még a szemléletesebb vagy szenvedélyt rejtõ helyeken is szenvtelennek hatnak; s természetesnek érezzük, hogy ez a visszafojtott energia szinte észrevétlenül sistereg szét a zárlatban. Köznapian magától értetõdõnek mutatja magát a Sors tanulsága is: „Mert annak, akinek élete mindennapi példává válik, már azért is bûnhõdnie kell, ha példája követhetetlen.” Olvassuk végig az Üvöltés szaggatottan rövid mondatait, s megértjük, hogy lehet „éltetõ a menhely”. Az Emlékek bolhapiaca, A szelíd herceg szobra, az Öncsendéletrajz: megint más változatai a prózaversnek. A Sorsban poézissé emelt epikum itt törmelékekké zúzva, a lírába rejtetten csillan csak meg. De esztétikumuk ugyanúgy a prózavers legfõbb sajátságából származik: a mondatok ritmus-játékából, a retorika – nem hivalgó, majdnem észrevétlen – mûködésébõl.

Kovács István verseiben a magyar történelem hullámzása magától értetõdõ természetességgel vegyül egybe Közép-Európáéval. Ehhez persze a legfõbb sorsmodell a magyar és a lengyel történelem, de példájuk európai, egyetemes. És más nemzetek sorsában is tükrözõdik. Mint a bosnyákokéban a Hajnali idill, 1994-ben: „Elhagyott fejfák. / És megannyi névtelen / vakondtúrás-turbán / a hantoktól varas / anyaföldön.” Vagy a litvánokéban: „Csecsemõ és gyermek, fiatal és felnõtt / keresztjét cipelve a föld dombbá görnyedt” (A Keresztek dombja Litvániában). Mert minden út az „otthonosságából / könnyen kiforgatott világba” (Az idõ torkában) visz.

A személyesebb szférát is áthatja a történelmi tudatból eredõ rezignáció; a szerelmes- vagy a kislánya értelmének nyiladozását megcsodáló verseket éppúgy, mint a költõtársaknak címzett üzeneteket. Lehet hiányolni Kovács István verseibõl az önfeledt játékosságot, a könnyedséget, a felhõtlen örömöt. Fontosabb volna azonban számot vetni halk szavú és ritkán szóló (Az idõ torkában a hatodik verseskötete), ám hamisíthatatlanul egyedi, minden ízében magyar és elegánsan (közép-)európai költészetével, legalább azért, hogy jobban megértsük közös sorsunkat, és e sors sodrásában ki-ki egy kicsit saját magát is.

Kovács István: Az idõ torkában
Magyar Napló Kiadó, 2007
235 oldal, 2415 Ft

 
 
 

Nagy Gábor

Magyar Napló Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu