buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 8, vasárnap
Mária napja





















Évfordulók:
Kr.e. 65: Quintus Horatius Flaccus születése (Venusia, ma Venusa)
1832: Bjørnstjerne Bjørnson születése (Kvikne)
1842: Csiky Gergely születése (Pankota)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Elsõ könyv: az Óhaza


2007.09.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor a tizenkilencedik század utolsó harmadában élt egy jobbágy fiából lett parasztember, aki elhatározta, hogy modernizálja a gazdaságát, és ezzel viszonylagos jólétet teremt a családjának. A szántáshoz használt ökröket eladta, a pénzen lovat vett, a háromnyomásos rendszerrõl áttért a sokkal jobban jövedelmezõ kétnyomásosra, miközben feleségül vette a falu legszebb lányát, akitõl tizenöt gyermeke született. A nehezen összerakott vagyon az öröklések során szétaprózódott, elértéktelenedett, ezért a legnagyobb fiú, aki elsõként kényszerült elhagyni a családi házat, a szegénység elõl családostól Amerikába indul, hogy majd az ott keresett pénzbõl földet vehessen szeretett falujában.

Nagyjából ez a története Oravecz Imre közel négyszáz oldalas regényének, melyre legalább tizenöt éve vártak olvasói. Merthogy Oravecz nagyjából a kilencvenes évek eleje óta beszélt arról, hogy szeretné megírni a magyar faluregényt, konkrétan saját szülõfalujának, a Heves megyei Szajlának és lakóinak történetét. Az 1998-ban megjelent Halá-szóember címû, méltán nagysikerû verseskönyve a sokat sejtetõ Töredékek egy faluregényhez alcímet viselte, de voltaképp már az 1979-es verseskötetének címadó verse, az Egy hely növénytakarójának változása is egy Szajla melletti domb szõlõültetvényének pusztulását írta le. Minderre azért is fontos emlékeznünk, mert Oravecz Imrét mindeddig olyan íróként – vagyis inkább költõként – tartottuk számon, aki könyvrõl könyvre új, sokszor egymással alig összeférõ beszédmódokkal kísérletezik, most azonban azt kell látnunk, életmûvében minden mindennel összefügg, és végsõ soron efelé a regény felé tart. Az Odrok gödre persze legalább annyira lett család-, apa- és fejlõdésregény, mint faluregény, az évtizedes várakozásoknak azonban minden elemében megfelelõ, a magyar irodalomban alighanem páratlan, apró következetlenségei ellenére is nagyszerû mûvé lett.

A parasztság életérõl a legtöbben csak Móricz vagy Jókai munkáiból, illetve a Puszták népébõl tudunk valamennyit, nem csoda, ha ez a tudásunk felületes, közhelyekre épülõ. Oravecz részben ezekkel a közhelyekkel megy szembe, amikor saját vízióját regényesíti. Megnyerõ a felkészültsége, mellyel a legapróbb részletekig leírja az akkori falvakban élõk hétköznapi életét, környezetét, eszközeit, gondjait. Nagyszüleink történetei, illetve a harmincas évek szociográfiái ugyan mintha az Oravecz által ábrázoltnál keményebb, anyagiakban és érzelmekben is szegényesebb világról szólnának, de azért a regény sem festi idillire ezt a bizony kiszolgáltatott, természeti csapásokkal, járványokkal és gyerekhalálokkal megkeserített életet. Van azonban egy gyanakvásra okot adó játék a szövegben. A regénybeli alapítóatya, idõsebb Árvai János egy alkalommal álmot lát, melyben a huszonegyedik század eleji, az álmodó számára elkeserítõ képet mutató Szajla jelenik meg, miközben a regény alcíme egy „álom anyagára” céloz, mely talán azt jelzi, az elbeszélõ a tizenkilencedik századi, természetközeli õsboldogságba vágyik vissza. Kicsit furcsa ez a nosztalgikus, melankolikus, a jelent pokolinak, a múltat eszményinek láttató attitûd, különösen a regény azon jeleneteinek fényében, melyek a régen elmúlt világ sokszor igen kegyetlen megpróbáltatásait írják le.

A 48. fejezetbõl a fülszövegre kimetszett rész például épp azt mondja, hogy a paraszti létbõl csak kifelé vezetett az út, hogy paraszttá lenni senki sem akart, gyakran még a parasztok gyerekei sem. Ennek egyik oka épp a regény egyik kulcsa, a rendszerbe kódolt szegénység volt: bármennyi vagyont is halmozott fel valaki, a magas gyerekszám miatt – melynek, paradox módon, a gyakori gyerekhalál volt a legfontosabb oka – az örökség sosem volt elég a biztonságot adó új élet kezdetére. Oravecz a roppant szemléletes „szétöröklés” szót használja ennek a jelenségnek a megnevezésére, mely tehát elzárta méltó élethez vezetõ utakat. Tehát a falu zárt közössége, a hagyományok irányította élet, a rend és a kiszámíthatóság, illetve a természet közelsége talán tényleg ébreszthet némi nosztalgiát az elveszett Éden iránt, de félek, ez csak a fûtött szoba kényelmébõl fogalmazható meg ilyenformán. Aki valaha is benne élt ebben a világban, nem vágyik vissza oda.

Van azonban egy ennél talán érdekesebb problémája is a regénynek, mely az emlékezés lehetõségével függ össze. A regénybõl is tudhatjuk ugyanis, hogy a parasztságon belül a családi emlékezet mindig nagyon rövid, sokszor csak két generációra visszanyúló volt, azaz a gyerekek alig tudtak valamit a dédszüleik életérõl, sõt sokszor a nagyszüleikérõl is csak akkor, ha volt szerencséjük együtt élni velük. Ez pedig azt jelenti, hogy Oravecz sem hagyatkozhatott saját családjának átörökölt történeteire, azaz nem elégedhetett meg az emlékek összegyûjtésével, összefûzésével, ami a hasonló típusú munkáknál oly gyakori, hanem úgyszólván õ maga volt kénytelen megteremteni azokat. Azaz nem megõrizni kívánja az emlékezetet, hanem létrehozni, nem lejegyezni, amit az öregebbektõl hallott, hanem kitalálni, vagy finomabban fogalmazva, kikövetkezteti a múltat, hogy egyáltalán legyen mire emlékezni. Mindezek fényében szinte kötelezõ a regényvégi apró betûs mondat, miszerint a könyv a képzelet szülötte, és mindennemû egyezés a valósággal stb., mely végsõ soron értelmetlenné is teszi az elõzõ bekezdéseimben érintett történeti-szociológiai kérdések felvetését. Oravecz ugyanis regényt írt, melynek csak kerete és nem célja a múlt valóságának való megfelelés.

Ha viszont ezt elfogadjuk, már nem kérdés, hogy vajon minden a regényben megírtnak megfelelõen történt-e, és nem is olyan zavaró, hogy a történet vágyott múltban élt szereplõi kivétel nélkül eszményiek: mindnyájan rendszeretõk, dolgosak, hûségesek, a földjükért és a családjukért rajongóak. Az olvasót ezzel együtt is magával ragadja ez a ma már egzotikusnak látszó világ, az akkori hétköznapjainak különös ritmusa, a kapcsolatok merev törvényszerûsége és persze az elbeszélõ rajongó tisztelete mindezek iránt. Oravecz afféle dokumentarista nyelvet használ, leíró, száraz tõmondatokat, melyeket egészen addig könnyû olvasni, míg redukáltságukkal át nem billennek egy másik, önismétlésekkel és redundanciákkal terhelt minõségbe. Hogy csak egy példát hozzak: „Az meg, hogy nem tudott magán mindig uralkodni, azt eredményezte, hogy néha elvesztette a fejét, és olyat is tett vagy mondott, amit nem akart” (23.). Mert olyan ez, mintha valami fontosat tudnánk meg a bemutatott szereplõrõl, holott csak egy hármas tautológiával találkozunk. Hiszen az „elveszti a fejét” kifejezés semmi mást nem jelent, mint azt, hogy ’olyat tesz vagy mond, amit nem akar’, más szóval azt, hogy ’nem tud magán uralkodni’. Az író mentsége legfeljebb az lehet, hogy az ábrázolt világgal egylényegû nyelvet próbál kidolgozni, azaz valahogy úgy beszélni, ahogy hõsei beszélnek. Ennek fontos része egyébként a régies kifejezések („oldalvást feküdt”, „csend honolt”) és tájszavak („szuszék”, „cepe”) használata, melyeket az olvasók nagy része ugyan nem ért, de legalább érezheti általuk, hogy ebben a könyvben a nyelvet is a múlt uralja.

De a regény igazi sodrását az adja, hogy az ötvenhét rövid fejezet nagy precizitással, átgondoltan van egymásra építve. A fõszereplõk által átélt traumák például, melyek afféle katartikus pillanatai a szövegnek, követhetõ retorikai rendben következnek egymásra. Ilyen a még gyerek István megrázkódtatása a halállal való elsõ találkozáskor, egy kisborjú pusztulásakor a 12. fejezetben, aztán elõbb egy visszataszító férfi (25.), majd a tisztálkodó anya meztelen testének megpillantása (27.), illetve a hatalommal való találkozás eseménye egy dzsentritõl kapott pofon során (38.) és végül a nemiség tapasztalata (47.). Ezeken a pontokon keresztül érlelõdik meg Árvai Istvánban a nagyon is megindokolt döntés, hogy nekivág Amerikának.

Azt hiszem, az írónak ez nem volt szándéka, a helyzet mégis nagyon áthallásos a mai helyzetre, amikor is százezer-szám kelnek útra tanulni és dolgozni vágyó kelet-európaiak, többségükben azzal a céllal, hogy elõbb vagy utóbb hazatérjenek. A történetnek a második, az Újvilágban játszódó részét az ígért második kötet meséli majd el, de Oravecz nyilatkozatiból és korábbi, hasonló tárgyú írásaiból arra lehet következtetni, hogy erre a visszatérésre nem kerül majd sor: az újhaza a vendégmunkásként odaérkezõt saját polgárává asszimilálja, hogy annak unokái, vagy még inkább azok gyerekei már egy szót se beszéljenek magyarul. Lám, a regény István és Anna utazásával ér véget, de az író mûvét bizonyos Steve és Anne emlékének ajánlja. Végsõ soron ezzel a gesztussal búcsúzik tehát a számára a felülstilizált múlt legtisztább kincsét jelentõ paraszti kultúrától. A búcsúnak azonban még nincs vége: a második könyv komoly meglepetéseket tartogathat.

Oravecz Imre: Ondrok gödre
Jelenkor Kiadó, 2007
384 oldal, 2800 Ft

 
 
 

Bedecs László

Jelenkor Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu