buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 21, szerda
Sámuel és Hajna napja





















Évfordulók:
1918: Lengyel Balázs születése (Budapest)
1943: Henrik Pontoppidan halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Gauguinnel Görögországban


2003.06.12

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„»A munkásokról már sokat beszéltek mindenféle szónoklatokon, fórumon és gyűlésen. de még senki sem próbált meg velük beszélni. Majd én megteszem. Felkeresem őket a műhelyekben, a házukban, és ha kell, a kocsmában is. És ott, a nyomorúságuk közepette vázolom fel a sorsukat, és akaratuk ellenére kikényszerítem őket abból a rettenetes nyomorból, amely lealacsonyítja és elpusztítja őket. És ráveszem őket., hogy fogjanak össze velünk, asszonyokkal. És harcoljanak.«
Meg is tetted, Florita. A szíved mellett rejtőző pisztolygolyó, a rosszulléteid, a fáradtság és a makacs betegség ellenére, amely aláásta az erődet, mert kevés volt az erőfeszítés, a meggyőződés, a hősiesség vagy az idealizmus. Azért nem mentek jobban, mert ebben az életben a dolgok sosem mennek olyan jól, mint az álmainkba. Nagy kár, Florita.”

Flora Tristan, a harcos feminizmus egyik korai előfutára, és – egyáltalán nem mellesleg – Paul Gauguin nagyanyja, 1844. november 14-dikén halt meg, életének krónikása, Mario Vargas Llosa szerint negyvenegy éves „töpörödött anyókaként”. Ugyanez a krónikás Florita unokájáról a következő, regény befejező mondatokat jegyezte föl számunkra: „Nem látta, nem hallotta és nem tudta, hogy egyetlen sírfelirata az a levél volt, amelyet Hiva Oa püspöke írt a feletteseinek, és amelyet évek múltán, amikor Koke már híres, elismert és sokat tanulmányozott művész, a képei pedig világszerte a műgyűjtők és a múzeumok féltett kincsei voltak, minden életrajzírója idézett annak jelképeként, milyen igazságtalan is a sors a művészekkel, akik a édenkertet keresik ebben a földi siralomvölgyben: »Az utóbbi időben az egyetlen említésre méltó esemény ezen a szigeten annak a Paul Gauguin nevű embernek a váratlan halála volt, aki neves művész, de Isten és minden tisztességes dolog ellensége volt.«”

Hiva Oa szigetéről van szó, a Marquises-szigetek egyikéről, amelyik még Tahitinél is távolabb fekszik csábosan, akárha az Édenkert ölén. Vagy mégsem?

Llosa könyvét a krétai Ierapetrával szemközt, délre fekvő Chrisi szigeten olvastam, éppen száz esztendővel Gauguin halála után. Chrisi szigete (az Arany-sziget) öt kilométer hosszú és alig másfél széles, pálmafák, bokrok, mindösszesen két pici kőépület, meg egy hevenyészett móló a Krétáról illetve a Líbiai tengerről ideérkező hajócskák számára. Nyaranta nudista paradicsom. De a szezon elején, mintha a madár se járna arra.

Lehetne akár az Édenkert öle is. vagy mégsem?

Gauguin élete utolsó éveiben, a csendes-óceán kellős közepén, Európától távol, amilyen távol fizikailag egyáltalán lehet az ember, Telemachost olvasott és a maori illetve ősi görög kultúra párhuzamosságain töprengett.

Gauguin azért ment Tahiira, majd még tovább, a Marquises-szigetekre, amiért sok mai európai például Krétára jár. Érintkezést keres valami „ősivel”, valami „eredetivel”, valami „igazival”, valami „civilizáció.-mentessel”. De amit talált, nem elégítette ki. Amit talált, nem volt elég ősi, elég eredeti, elég igazi, elég civilizáció.-mentes. Kereste a maori kultúrának a fejében kialakult ideáját, de csak hús-vér embereket talált, akiket már akkor is – már akkor is! – idestova száz esztendeje, úgymond „megfertőzött” a civilizáció. A transzcendencia emberét kereste, aki a földi érzékiségben gyönyörűségesen istenül, de rájött, hogy ezeket az embereket, ezt kultúrát, ezt a transzcendenciát sok tekintetben neki kell megalkotnia; „mert az életben a dolgok sohasem mennek olyan jól, mint az álmainkban”. Megfestette tehát álmai szigetét, a földi paradicsom ideáját, miközben annak valóságába nyomorúságosan, dicstelenül, megvakulva, emberi méltóságától megfosztva lassan belehalt.

Akárcsak nagyanyja, Florita.

Gauguin élete utolsó éveiben hirtelen a maoriak jogainak szenvedélyes képviselője lett, harcias pamfletekben védte őket az európai civilizáció áldásai ellen, akárcsak Flora Tristan védte a munkások és a nők jogait félévszázaddal korábban. Mondjuk, hogy hiábavalóan?

A pogány Gauguin, a perui vadember – ahogyan hívni szerette magát –, minden ateizmusa ellenére mélyen vallásos alkat volt, aki semmire nem vágyott jobban, mint a transzcendenciában megnemesült, megnyugodott érzéki szeretetre. Ezt hajszolta vadul egész életében, ezért járta be a föld minden zugát, hajózta körül a földet fiatal matrózként többször is, nyughatatlan lélek, s mint ilyen, megnyugvást kívül nem is találhatott. Csak a festményeiben. Azokat – kivált a késői képeket – valóban belengi a derű. A görögök derűje.

A harcos ateista Flora Tristan is mélyen vallásos alkat volt, aki szenvedélyesen hitt az utópiákban, az égi paradicsom elvilágiasításának lehetőségében, de ezt valahogy az érzékek, a szenvedélyek kikapcsolásával vélte megvalósíthatónak, szenvedélyesen küzdött a szenvedélyek hatalma ellen, de persze hiábavalóan. Vagy mégsem?

Mari Vargas Llosa, a perui, olyan szeretettel beszéli el földijei párhuzamos történetét, ami csak a görögök sztoikus derűjéből fakad. Ezt az állapotot azonban nem kínálják tálcán, keményen meg kell küzdeni érte, ilyen küzdelmekkel vannak teli Llosa regényei. De tudjuk: nem ezekbe a külső küzdelmekbe halunk bele. Ha van édenkert, akkor az csak belül lehet. A sarkon túl.

Miközben ezt írom, adja hírül a The Times, hogy már tudományos bizonyítékokkal is igazolható. a buddhisták tényleg boldogok. A Wisconsin-Madison Egyetem tudósai kísérletekben vizsgálták tapasztalt, gyakorló buddhisták agyműködését, és azt találták, hogy a szerzetesek agyának az a része, amely a derű és az öröm érzésének/hangulatának kiváltásáért felelős, egyfolytában rendkívül aktív, míg agyuknak az a része, amely a félelmet illetve agresszivitást termeli, az átlagosnál jóval passzívabb állapotban van. A távolságtartás, az elfogadás, a szenvedélyek kordában tartása a pillanat szépségének szemlélő értékelése azok a lelki erények – a „négy nemes igazság” –, amelyek sikeres szellemi-lelki gyakorlása eljuttathatja az embert a derűs boldogság állapotába. A sztoikus görögök bizonnyal nem voltak buddhisták, ám lényegében hasonló értékek mentén, szintén alapos ismeretségbe kerültek a derűvel.

És a modern ember?

Örökre megfosztva a derűtől? Ez lenne a paradicsomi kiűzetés igazi értelme?
Llosa perui ugyan, de nyelve európai, és legnagyobb sikereit az európai kultúrán belül aratja. Akkor tehát lehet, hogy mégis van remény.

Mindenesetre, emberek, főleg európaiak tízezrei zarándokolnak el minden évben például a görög szigetekre, hogy megleljék ott – ha csak pillanatokra is – a maguk derűjét. És ki tudja, sokuknak ez talán sikerül, még akkor is, ha nem buddhisták. csak van náluk egy jó könyv. Mint az Édenkert a sarkon túl is.

Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl. Európa Könyvkiadó, 524 oldal, 2500 Ft

Orosz István

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu