buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ecotópia


2007.05.23

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

– Saját magát is polihisztornak tartja, ahogyan azok az irodalmi elemzôk, akik Umberto Eco írásait szokták elemezni ?

Európában szerintem mindenki polihisztor. Egyszerre számtalan dolgot csinálunk. Nincsen ebben semmi különös. Az európai értelmiségi nem is számít igazán intellektüellnek, ha nem ért legalább három-négy dologhoz. Vagy ha nem csinál úgy, mintha…

– De azért ez a maga esetében talán mégiscsak szembetûnôbb, hiszen egyszerre történész, szemiotikával foglalkozó nyelvész, kutató, esszéista és szépíró. Hogy lehet mindezt egyszerre csinálni?

Nekem meggyõzõdésem, hogy minden embernek ott lapul a fiókjában, de legalábbis az agyában egy regény.

– Ezt komolyan gondolja?

Hát persze. A világ két részre osztható. Az egyik feléhez azok tartoznak, akik nem jelentetik meg a regényüket, a másikba meg, akik megjelentetik. Az utóbbiak megint csak két részre oszthatóak. Az egyikhez azok tartoznak, akiknek sikeres lesz a kiadott regényük, a másikhoz, akiknek nem lesz sikeres, amit megírnak.

– Maga természetesen abba a csoportba tartozik, akik az egész világon a legsikeresebbek lettek. Hogy lehet, hogy csak 50 éves korában „vette elõ a fiókjából” A rózsa nevét?

A doktori dolgozatomat annak idején a középkorból írtam. A regény, amirõl beszélünk, a középkorban játszódik. A doktori disszertáció témája a középkorban divatos filozófiai elméletekre épült, és a középkorban felmerülõ esztétikai kérdésekre. A regényem anyaga tehát ott gyûlt a fiókomban évtizedeken át, hiszen a dolgozatomhoz összekeresett ezernyi dokumentum, jegyzet és olvasmány mind ugyanarról szólt, mint amirõl A rózsa neve, amelyben ugye nem másról írok, mint középkori filozófiai és esztétikai kérdésekrõl. Vagy például régesrég óta nagyon komolyan érdekelt engem a kommunikáció és az emlékezés egymáshoz való viszonya. A mostani regényem központi témája az emlékezet, illetve annak hiánya. Úgyhogy láthatja, mennyire összefügg minden mindennel az én életemben. Engem egyébként valójában csak nagyon kevés dolog érdekel igazán.

– Mi az ami nem érdekli? Tényleg létezik ilyen?

Oh, rengeteg olyan dolog van, ami iránt a legcsekélyebb érdeklõdést sem érzem. Nem érdekel, milyen pl. a Mont Blanc helikopterrõl nézve, vagy nem foglalkoznék soha a mononukleotidok élettani hatásával, mint ahogy atomfizikával sem, és különösebben nem izgat, hogy milyen történelmi szakaszok követték egymást Kambodzsában. Ezek sajnos mind nem érdekelnek. Higgye el, hogy a világon fellelhetõ dolgok egészen kicsi töredékével akarok csak foglalkozni.

– A könyvei ismeretében ugyanakkor az olvasónak mindannyiszor az az érzete támad, hogy amirõl ír, ami foglalkoztatja, azt olyan alaposan, minden oldalról megvilágítva és megkutatva vizsgálja, hogy az már majdnem lehetetlennek tûnik egy hétköznapi halandó számára. Legyen az A rózsa nevében szereplô középkori környezet, a kódex másolók munkája, vagy a korabeli építészet. Mint ahogyan a Foucault-inga is oly részletességgel foglalkozik a fizika és a filozófia alapkérdéseivel, mintha egy fizikus és filozófus írta volna a könyvet és A tegnap szigete pedig a barokk mûveltségrôl ad mérhetetlenül alapos képet.

Áh, ez nem így van. Egyszerûen csak elég okos vagyok ahhoz, hogy elhitessem magával, milyen alaposan és sokrétûen járom körbe azokat a dolgokat, amelyek bekerülnek a könyveimbe. Úgy tudok csinálni, mintha nagyon sok minden érdekelne. Miközben egyetlen kis központi mag körül forgok és mindent abból az egyetlen nézõpontból vizsgálok.

– Tehát van valami trükkje, amire még nem jöttünk rá?

Pontosan. Úgy tudok játszani az olvasóimmal, hogy ne vegyék észre azt, amit nem tudok, aminek nem néztem utána, mert nem érdekelt eléggé. A többivel, szépen letakarom a lyukakat.

– Mielõtt megjelent volna az elsõ regénye, gondolt valaha arra, hogy szépprózát írjon, vagy netán arra, hogy akár híres író is lehet magából?

Nyolctól tizenegy éves koromig folyamatosan írónak készültem, s ezért megállás nélkül regényt írtam. Csak sajnos azokat a regényeket soha nem fejeztem be. Akkor aztán abbahagytam a prózával való foglalatoskodást, mert mélyen meg voltam gyõzõdve, hogy ez nem az én mûfajom. Késõbb hosszú évtizedeken keresztül óriási távolságot tartottam mindenféle szépírótól, lett légyen az illetõ akár költõ, akár regényíró, vagy novellista. Valamiféle arisztokratikus kívülállással és fensõbbségességgel igyekeztem érzékeltetni, hogy én nem ereszkedem le az írókhoz, hiszen én filozófus vagyok.

– A filozófus mennyivel jobb az írónál?

Általános nézetként elfogadott közhely szerint a filozófusok plátói magaslatokra érkezve az igazság kulcsát tartják a kezükben, míg az írók ott lent folyamatosan hazudnak. Csakhogy teltek az évek, én sem lettem fiatalabb és ezzel talán veszítettem valamit a mérhetetlen önteltségembõl. Aztán egyszer – épp a 48-dik születésnapomon – összetalálkoztam egy kedves hölggyel, egy ismerõs újságíróval, aki elmondta, hogy új állást kapott egy kiadónál, ahol az volt a feladata, hogy olyan értelmiségieket, akik még soha sem írtak prózát – például politikusokat, ügyvédeket, tudósokat, mûvészeket – kérjen fel egy-egy rövid krimi megírására. Néhány ilyen amatõr írás már meg is született, egyik jobb, mint a másik, és hogy én is próbálkozzam – mondta. Nekem semmi kedvem nem volt az ilyen hülye játékokhoz, ráadásul meg voltam gyõzõdve arról, hogy az életben nem lennék képes egy normális dialógust megírni, úgyhogy elutasítottam. illetve azt mondtam neki, hogy az egyetlen amire hajlandó lennék, hogy egy nem rövid, hanem nagyon hoszszú, többszáz oldalas regényt írjak, s ha ragaszkodik hozzá, hogy az krimi legyen, akkor csakis a középkorban, méghozzá egy kolostorban tudnám elképzelni a történetet. Ez az ötlet egyáltalán nem tetszett neki, úgyhogy elbúcsúztunk egymástól. Csakhogy mire hazaértem, már nem tudtam másra gondolni, mint egy középkori krimire. Leültem és elõször leírtam a 12 szerzetes nevét . Aztán szép lassan kezdett kialakulni bennem a regény. Kezdetben csak rajzoltam. Vázlatokat készítettem a kolostor minden kicsi zugáról, a lépcsõkrõl, az ajtókról, a titkos kijáratokról.

– Amikor A rózsa neve készült, érezte, hogy jót ír? Vagy az csak késõbb derült ki, amikor másoknak is tetszett?

Ha az ember nekifog egy mûnek, legyen az szépirodalmi, vagy filozófiai munka, nem tehet másként, minthogy közben Homérosznak, vagy Arisztotelésznek képzeli magát. Ha nem képes erre, akkor a mû soha nem fog elkészülni, így hát hozzá sem szabad fogni. Amikor azután elkészül a mû, akkor már az ember nem olyan biztos a dolgában. Én például nagyon bizonytalan voltam. Elõször egy egészen kis kiadóval akartam tárgyalni, amelyik ugyan gyönyörûen tervezett mûvészkönyvekkel foglalkozott elsõsorban, de mivel ismertük egymást és már jelent is meg nála valamim, azt gondoltam, nem baj, ha elõször csak 500 példányt nyomnak A rózsa nevébõl, majd ha esetleg tetszik, újra nyomják. De aztán egy kicsit felbátorodtam és úgy gondoltam, az az igazi kihívás, ha a jól bejáratott ismerõs kiadó helyett egy nagyobbat keresek, olyat, akik még nem ismernek. Hátha sikerül náluk nagyobb példányszámban kinyomatni a regényemet. Ehhez azonban valami bizonyosságra volt szükségem, ezért a magam zsebébõl jó néhány példányban lemásoltattam A rózsa nevét és odaadtam számtalan barátomnak, hogy teszteljem a visszajelzéseket. De még mielõtt egyáltalán kézbe vehették a barátaim, valahogy eljutott a híre az Emondado-hoz, akkor a legnagyobb kiadóhoz, és azonnal meg akarták venni a jogát. A kiadó igazgatója, miután elolvasta a könyvet, azt mondta, hogy minimum harmincezer példányban kell kiadni. Én persze õrültnek néztem, de õ ragaszkodott a példányszámhoz és még mielõtt elkészült volna a nyomtatás, máris megírta a számlámat errõl a hatalmas mennyiségrõl. Kénytelen voltam egy táskát venni, amibe belefért ez a mérhetetlen mennyiségû pénz, amennyit még sohasem láttam egyszerre. Hát így kezdõdött.

– Most jelent meg magyarul a legújabb regénye, a Loana királynõ titokzatos tüze. Hogy lehet, hogy 25 év írói tevékenység után kezdett csak el önéletrajzi mûvet írni? Ennyi kellett ahhoz, hogy kellõ távolságra kerüljön saját magától?

Azért az eddigi könyveimben is jócskán megtalálhatóak önéletrajzi elemek. Legfeljebb nem raktam õket ilyen tudatos egységbe. Régi közhely, hogy minden író minden könyve valójában nem más, mint a saját életrajza. Csak az egyik nyíltan vállalja, a másik próbálja elrejteni önmagát a szereplõi és történetei mögött. Még akkor is igaz ez a tétel, ha az író egy negatív figurát formáz meg a regényében. Ebben a figurában ugyanis rendszerint a saját rossz tulajdonságait jeleníti meg. Ezzel a regénnyel elsõsorban az akkori fiatal generációnak akartam emléket állítani. Egyébként az itt feldolgozott emlékek nem csak a sajátjaim, hanem a kortársaiméi is Az elsõ szerelem, a nagy találkozások nemcsak rám voltak olyan hatással, ahogy ez a könyvben szerepel, hanem az akkori barátaim és társaim is ugyanazt élték át, mint amit én. Közös visszaidézése ez a második világháború elõtti idõszaknak.

– Fordított Proust történetként aposztrofálták a kritikusai ezt a regényt, Az eltûnt idõ nyomábanra utalva. Valóban hatott a történetre a prousti felejtés-történet?

Az igaz, hogy az én hõsöm nem kívül keresi a múltat, ahogyan Proust fõszereplõje, hanem befelé indul el, a saját belsõ gyökereit keresve próbálja felidézni amit elveszített. De ilyen alapon a Cyranóra is találhatunk analógiát a regényemben és még sok egyéb olvasmányélmény is elõkerül, amikor valaki a kezébe veszi a Loana királynõ titokzatos tüzét. De hiszen a regényírók az évszázadok során már mindent megírtak, következésképpen mindannyian újraírjuk a világirodalmat. Ugyanakkor az én célom elsõsorban az volt, hogy a kortársaim számára megpróbáljam visszaidézni a harmincas, negyvenes évek Olaszországát, az akkori olasz életet, azt a különös, bizonytalan hangulatot, ami bennem olyan mély nyomokat hagyott. Mondtam is a kiadómnak, hogy nem garantált ennek a könyvnek a külföldi sikere, mert annyira olasz. De õ nem hitt nekem és úgy tûnik, neki lett igaza. Talán ahogyan García Márquez is elfogadtatta mindannyiunkkal a korábban sohasem hallott Macondo nevû várost, s ma úgy érezzük, magunk is jártunk ott, elképzelhetõ, hogy nekem is sikerül valami hasonló ezzel a regénnyel. Mindenesetre nagyon jó a külföldi fogadtatása. Remélem, a magyaroknak is tetszeni fog.

 
 
 

Váradi Júlia

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu