buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A két „sziget”: Krím és Szahalin


2003.06.12

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A sziget metaforája általában a zárt, autochton világokra vonatkozik, melyek egyfelől éppen izoláltságuk folytán védelmet és biztonságot nyújthatnak az embernek és a természetnek, másfelől pedig maga az elszigeteltség magányt, bezárkózást és megmerevedést is eredményezhet. Nem véletlen, hogy a sziget a világirodalomban számos utópia és antiutópia színhelye. A két könyv, amelyről most írni fogok a sziget-lét természetrajzát vizsgálja – más-más szemszögből – Oroszországban. Műfajilag merőben különböznek egymástól, az egyik hagyományos regény, melynek helyszíne a Krím-félsziget, a másik – útirajz-szociográfia Szahalin szigetéről.

Dalos György Szahalin. Csehov szigete című könyvében egyenesen kimondja, hogy Szahalin Oroszország kicsinyített mása, miután a szigetet a szárazföld természetes metaforájának tekinti. A tényanyagban gazdag, rendkívül izgalmas útirajz Anton Csehov nyomán vázolja fel Szahalin múltját és jelenét. Szahalin tulajdonképpen a cári Oroszország börtön-szigete volt, 1869-től hivatalosan is a „kátorga”, a száműzetés és a kényszermunka helye. Szahalinon tehát a negatív sziget-utópia szinte tökéletesen megvalósult. Csehov 1890-ben indult Szahalinra, végigjárta a sziget legeldugottabb falvait, elsődleges célja az orosz büntetőrendszer megismerése volt. Összeírást végzett, statisztikát készített, közelről látta nemcsak a fegyencek, száműzöttek és telepesek, hanem az őslakosok, a nyivhek (Csehov giljákoknak nevezte őket) sorsát is. A 300 oldalas Szahalin című Csehov-műről Dalos meggyőzően bizonyítja be, hogy mind a mai napig aktuális, utazása során ez volt „az egyetlen megbízható iránytű a sziget felfedezéséhez”. A Csehov-könyv tényleg iránytű volt Dalos kezében a szó szoros értelmében; hiszen felkereste azokat a helyeket – noha több közülük mára már teljesen eltűnt –, ahol az író járt, számba vette a Csehov-emlékhelyeket, sőt még arra is kiterjedt a figyelme, hogy érdeklődjön a felől, a családokban hogyan őrződött meg Csehov utazásának emléke.

Dalos felvázolja a sziget Csehov utáni történetét is. Az 1904-1905-ös orosz-japán háborúban elszenvedett vereség következményeként Oroszország lemondott Dél-Szahalinról, amely Japán Karafuto kormányzósága lesz. 1906-ban végleg megszűnik a kátorga, és kezdetét veszi a kőolajkincs feltárása. Az 1917-es forradalmat követően Japán megszállja Észak-Szahalint, amely 1925-ben kerül vissza ismét a Szovjetunióhoz. 1930 és 1939 között Észak-Szahalinon éppúgy, mint a szárazföldön tombol a „nagy terror”, tömeges letartóztatások, kivégzések és deportálások folynak, melyek során például a koreaiakat Közép-Ázsiába telepítik ki, helyükre pedig ukrán és fehérorosz „kulákok”, illetve a Krímből kitelepített tatárok és volgai németek érkeznek. A második világháború után Dél-Szahalin és valamennyi Kuril-sziget a Szovjetunióhoz kerül. A háború utáni kitelepítések áldozatai a japánok és a koreaiak, s a betelepítési kampány következtében a sziget lakossága még tarkább etnikai képet mutat. A Brezsnyev-korszak, a „pangás” időszaka tulajdonképpen a sziget „aranykora”, legalábbis 2000-ben így emlékeznek vissza rá a szahaliniak. Vasutat, repülőteret építenek, van munka, biztonság és lakás, noha a szovjet egyen-életszínvonal nem különösebben magas. A Szovjetunió felbomlása után a sziget vezetése a japán gazdasági segítségben reménykedik, külön gazdasági övezetet kívánnak létrehozni, amely Moszkva ellenállásán meghiúsul. 1993-ban a szigetet is eléri a gazdasági regresszió, amely tömeges elszegényedéshez és elvándorláshoz vezet. Azóta Szahalin szinte állandó kliense a moszkvai Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának: 1995 májusában Nyeftyergorszk városát földrengés pusztította el, háromezer ember halt meg, ciklonok és „fűtési válságok”, áramellátási problémák súlyosbítják időről-időre a sziget helyzetét.

Dalos György Dunai Andreával, a Berlinben élő magyar újságíróval, aki egyben a könyv fordítója is (A Szahalini utazás először németül jelent meg Hamburgban, 2001-ben) két hetet töltött Szahalinon 2000 nyarán. „Kalandos” utazásuk aránylag simán zajlott, annak ellenére, hogy hivatalos vendéglátóik szovjet beidegződésből „gyelegacija”-ként szerették volna fogadni őket. Az eléjük táruló kép tragikumát Dalos szenvtelen elemzéssel igyekszik mérsékelni, a hatás azonban így még inkább megdöbbentő. A városok (Juzsno-Szahalinszk, Alekszandrovszk) elszegényedtek, a kikötőkben elhagyott dokkok, műhelyek és irodaépületek, nem fizetik ki a béreket, az „új oroszok” és a lecsúszott „munkásosztály” között hihetetlenül mély társadalmi szakadék tátong. A sziget képtelen kihasználni az olajtermelésből és a páratlan halgazdagságból fakadó előnyeit. Mindenütt a reménytelenség; a látogatók a falvakban is az agóniával szembesülnek: „kiégett erdők, elhagyott szovhozok, félbehagyott házak…” Mikor Duet, Alekszandrovszk elővárosát pillantják meg, mintha Csehov 1890-es utazása óta nem változott volna semmi, az orosz író leírása egy az egyben illik a jelenlegi állapotokra: „A házak felét már elhagyták a lakók, félig romokban hevernek, és a sötét, keret nélküli ablakok olyanok, mint a szemüreg a koponyán”. Az őslakók, a nyivhek teljesen eltűntek, nyelvük és kultúrájuk lassanként kihal, a zsidók és németek kivándoroltak, erdőtüzek pusztítják a tájat. Egyébként Szahalin természeti szépségei, tengerpartja a társadalmi bajokra igen fogékony Dalost is rabul ejtik. Hasonlóan az emberek egyszerű közvetlensége és a néha már túlzásba vitt szíves vendéglátás. Dalos mint tapasztalt Oroszország-utazó és volt szovjet ösztöndíjas jól ismeri az orosz mentalitást és a köznapi életet, könyvének egyik fő érdeme a páratlan adatgazdagság mellett az empátia, a szolidaritás kinyilvánítása a sziget „megalázottjai és megszomorítottjai” sorsa iránt. A régi szahalini mondás – talán ez lehetne a könyv mottója is –, a „Tenger körös-körül – a búbánat belül” ma is aktuális. Az utazás „utóhangja” a 2001-es szahalini választások krónikája. Az áramszünetek és az „alulfűtöttség” miatt a lakosság apátiába süllyedt, a választásokon gyér volt a részvétel, a „szahalini demokrácia” ilyen viszonyok közepette természetes, hogy merő színjátékba fulladt.

A könyv függelékében szerepel egy egzotikus „kelet-európai családtörténet”, melyben a lengyel száműzött család története keveredik a szudétanémet család történetével, főbb helyszínei: Juzsno-Szahalinszk, Harbin, Sanghai, Yokohama, Wroclaw és végállomásként Baden-Württemberg, csomópontjai a huszadik századi történelem nagy vízválasztói. A Rzewuszki-Nürnberger saga megírásra vár – remélhetőleg Dalos György lesz az, aki megírja –, hiszen egy család sorsán keresztül nyer érvényt, emberi hitelességet az amúgy arctalan történelem.

A másik „sziget-könyv” Ljudmila Ulickaja Médea és gyermekei (1996) című regénye családregény, melyből nemcsak az egymást követő nemzedékek sorsa bomlik ki, hanem a Krím-félsziget múlt századi történelme is, amely Szahalinhoz hasonlóan „a szárazföld története dióhéjban”. Ulickaja (1943), aki végzettsége szerint genetikus, manapság az egyik legnépszerűbb író Oroszországban. Az 1980-as évektől kezdve külföldön publikált, csak 1992 óta van jelen az orosz irodalmi életben. A hazájában is egyre erősödő ún. „nőirodalom” képviselőjeként szintén számon tartják világszerte, mivel prózájában különös érzékenységet mutat a családi élet finom és árnyalt, noha gyakran túlságosan részletező ábrázolása iránt. Regényeit több országban kiadták, könyve magyarul most először jelenik meg. Legismertebb művei a Szonyecska című kisregény (1992), a Vidám temetés című kötet (1999) és a Kukockij esete című regény (2002); ez utóbbiért 2001-ben Booker-díjat kapott.

A Médea és gyermekei hősnője egy krími görög asszony, Médea Szinopli, aki névrokonával, a mitológiai Médeiával ellentétben nem elpusztítja, hanem védi és óvja „gyermekeit”, szeretteit. Médeának nincs saját gyermeke, ezért egész életével családját szolgálta. Krími háza igazi otthona nemcsak a Szinopli-dinasztiának, amely szinte Oroszország valamennyi nemzetiségét magában foglalja, hasonlóan az egykor virágzó Krím-félszigethez, hanem az elűzötteknek és otthontalanoknak is. Médea háza sziget, az összetartás szigete. Itt nyaranta mindig van vendég, itt ismerkednek össze egymással a népes család újabb és újabb tagjai. A regény részletesen megismertet a család történetével. Szembetűnő azonban, hogy míg Ulickaja a férfi szereplőket eléggé egysíkúan, már-már sematikusan ábrázolja, addig a női jellemek gazdagon bomlanak ki, erősebbek, jellemesebbek és kitartóbbak a férfiaknál. Médea özvegyasszony. Az ő és a többi asszony emlékezései teszik jelentőssé a halovány férfialakokat, így van ez Médea férje, a zsidó származású fogorvos, Szamuil esetében is. Noha megcsalta húgával – ez csak a férfi halála után derült ki –, megbocsátott neki, és emlékeiben „a férje végül monumentális alakot öltött, olyat, amilyennek életében még csak nyoma sem volt”. Tehát, kissé sarkítva – Ulickaja szerint – a férfi túlságosan esendő, nem alkalmas a család (az ország?) fenntartására.

A fiatal nemzedék nőtagjai közül kiemelt helyet foglal el Mása élettörténete. Ő Médea húgának, a férfifaló Alekszandrának az unokája, szüleit korán, tragikus körülmények között vesztette el. Érzékeny teremtés, művelt asszony, aki ráadásul tehetséges költő. Férje, a sikeres kutató-orvos megértő vele, elviseli furcsaságait. Ő az a szereplők közül, aki a legnehezebben viseli el a szürke szovjet hétköznapokat, nem működik benne az a túlélési energia, amely a család többi tagjának sajátja. A krími nyaralás során ismeri meg a szenvedélyes testi szerelmet, amely végül összezavarja – szerelmi kalandjával párhuzamosan folyik a család készülődése az emigrációba – és a túlérzékeny asszony végül az öngyilkosságba menekül.

A regény epilógusából kiderül, hogy Médea végrendeletében a család számára ismeretlen Ravil Juszupovra hagyta a házát. Ravil a krími tatárok közül való, akit a háború után, 1947-ben szüleivel együtt kitelepítettek a félszigetről. A kitelepítés után gazdaságaikat lerombolták, sőt még a tatárok ültette dióligeteket is kivágták. Médea végrendeletével a maga módján (és mások helyett) igazságot szolgáltat – segíti a tágabb értelemben vett „család” visszatelepülését.

Ulickaja könyve bizonyos – felettébb utópisztikus – értelemben a multikulturalizmus apológiája. Az epilógusban az addig szenvtelennek tűnő elbeszélő közli, hogy ő is távoli ágon Médea családjához tartozik: „Én nagyon örülök, hogy férjemen keresztül közöm lehet ehhez a családhoz, meg hogy a gyermekeimben folyik egy kis görög vér, Médea vére is. Mind a mai napig jönnek a Faluba Médea leszármazottai: oroszok, litvánok, grúzok és koreaiak. Férjem arról álmodozik, hogy jövőre, ha lesz pénzünk, elhozzuk ide kisunokánkat, aki idősebb menyünktől, egy Haitiból való fekete amerikaitól született. Meglepően kellemes érzés Médea családjához tartozni, egy olyan hatalmas családhoz, amelynek még arcról sem ismerem valamennyi tagját, akik elvesznek a múlt, a sohasem-volt és a jövő távlataiban.”

Ulickaja könyve valójában egy új sziget-utópia. Arról az országról, amely mindenkit befogad, óv és véd, nemzetiségre, fajra és nemre való tekintet nélkül. Netán a jövő Oroszországa lenne az? A reális körülményekből kiindulva, erre elég csekély az esély.

Dalos György: Szahalin. Csehov szigete. Ford.: Dunai Andrea. Helikon Kiadó, 225 old., 2000 Ft
Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei. Ford.: V. Gilbert Edit és Goretity József. Magvető Könyvkiadó, 298 oldal, 1990 Ft

Szőke Katalin

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu