buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„A költészet nincs egyedül”


2007.05.23

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Turczi István József Attila-díjas költõnek az idei Könyvhétre jelenik meg a Palatinus Kiadónál Áthalások címû verseskötete, melyben félszáz magyar klasszikus költõt idéz meg „személyes líratörténetében”. A versekhez Kulcsár Szabó Ernõ írt kísérõ tanulmányt. Ezzel egyidõben lát napvilágot Kabdebó Lóránt esszémonográfiája a Balassi Kiadónál, melyben a szerzõ a „posztmodernen túli világot” felépítõ Turczi István mûveit értékeli, és elsõként helyezi el irodalmunk legújabbkori történetében.
 

– A beszélgetés címe Áthalások címû új köteted egyik mottója, Hölderlin sora. Minden tevékenység, amely a nevedhez kapcsolódik, a költészet közösségi attribútumát hívja életre.Hogy fabatkát sem érne ez az egész, ha magunknak, magunkban írnánk és olvasnánk.

Az író hitele a hite. Ez korántsem szójáték, még kevésbé önfényezõ fontoskodás. Egyszerûen csak arról van szó, hogy „gyárilag” nem tudom elfogadni az irodalom, a szellemi alkotóközösségek, úgymond, haláláról szóló mind gyakoribb sirámokat. Mindenki sír, mint a fürdõs, hogy eddig az volt az irodalom, hogy az írók egymást olvassák, mióta politikai és esztétikai értelemben is kettészakadt az ország, meg már csak az „övéinket” olvassuk. Ha mégis így volna, akkor én vagyok a kakukktojás, vagy nem tudom, micsoda. De nem is érdekel. Tizenöt éve, amióta a Parnasszust csinálom, azokkal foglalkozom, akik utánam jönnek. Most megírtam egy könyvet, amely azoknak állít emléket, akik után mi jöttünk. Rájuk gondolva idézem most egyik kedves tanítómat, Pál apostolt, de minden fölös pátosz és irányzatosság nélkül: „Hinni annyit tesz, mint bízni abban, amit remélünk, de nem láthatunk.”

– A verseskötet utószavában Kulcsár Szabó Ernõ a költészet teremtõ erejének egyediségére hívja fel a figyelmet. „A techné hangja… a sokféleség szólam-gazdag »líratörténetévé« artikulálódik” – írja kötetedrõl. Az alcím szerint pedig „személyes líratörténetet” írtál. Úgy tûnik, tudatosan kapcsolódsz a klasszikus-modern hagyományokhoz.

A megértéshez érdemes tovább idézni Kulcsár Szabó professzor szavait, aki szerint „nagyon is elképzelhetõ, hogy ...éppenséggel az a finoman iskolázott és kimûvelt érzékû költészet iktatja jogaiba önmagát, amelynek pontos tudása van arról, mit kapott örökül, s mivel tartozik az õt is hordozó hagyománynak.” Látleletszerûen pontos megfogalmazás, különösen azzal a gondolattal kiegészítve, amelyben õ Kabdebó Lóránt, mondjuk így, tézisétõl függetlenül utal arra, hogy „a posztmodern kortudaton” kívül is van élet. A megelõzõ esztétikák újrafogalmazása, a hagyományhoz való kötõdés számomra – és ezzel aligha vagyok egyedül – légzõnyílás, amelyen át a forrásvidékek tiszta, oxigéndús levegõjét szívhatom. Talán nem is véletlen, hogy éppen most, ebben a fizikai és szellemi síkon is abnormalizálódott, túlszennyezett, hiszterizált, szívre és észre egyként ártalmas idõszakban kapkodtam friss levegõért, és szenteltem egy egész könyvet az elõdöknek.

– Majdnem ötven, már nem élõ klasszikust idézel meg az Áthalások-ban. Személyes kötõdés vezette-e a választásaidat? Talán bizarr a gondolat, de felvetette-e a kérdést az élõ alkotók közül bárki, hogy róla is fogsz-e majd írni?

Nem ötven külön élmény, hanem egyetlen élménykör félszáz ága-boga ez a könyv. A mûegész befogadásának és talán sikerének kulcsa lehet, hogy van-e magának az „áthaló”-nak, a versben beszélõnek olyan egységes és érvényes világképe, amely a szimpla „kegyeleti” lírán vagy portréköltészeten átemeli e verseket. Minden irodalomtörténeti rangtól-besorolástól független, szabad asszo-ciációjú kalandozás volt ez nem annyira a költõk múltjában, mint – a vers-megmaradás törvénye szerint – költé-szetük befogadásának jelenében, és olvasatuk lehetséges jövõjében is. A kötet szerkesztõje, Tarján Tamás tapintott rá leginkább a lényegre, amikor „az elõdök szövegeit inkább élvezõ, mint tisztelõ” attitûdrõl beszélt a közös szerkesztés számomra élményszerû óráiban. Sok olyan költõ van, akihez barátság, személyes emlékek sora fûz. Ezeket írtam a legnehezebben. De a szellemi kötõdés, „a hasonlóság démona”, ahogyan Stéphane Mallarmé mondaná, szintén nem könnyíti meg az „áthaló” dolgát. Kétirányú folyamat animálója és elszenvedõje voltam egyszerre a versek írásakor: tömör építkezéssel befalazni, kifugázni, a sajátom részévé tenni a kötetben kurzívval szedett gondolataikat, ugyanakkor a megidézett költõk szavait felszabadítani az én verstestemen belül önálló életre. Valaki „leletmentés”-nek nevezte a módszeremet, melynek során az átvett, és versembe épített szövegdarabok nem intarziák, hanem mindig két költõ közt összefeszülõ, erõs érzelmi és poétikai töltésû kvintesszenciák. Nevezhetjük leletmentésnek, de az általam kiemelt „tereptárgyak” nem szorulnak tisztogatásra, ragyognak azok maguktól is. A bizarr felvetéshez máris egy szomorú adalék: a télen Székely Magda, tavaly megjelent Legszebb verseim válogatója kérdezte tõlem félig komolyan, félig nevetve, hogy tudom-e már, kik azok, akikrõl biztosan írnék, ha úgy hozza a sors... Csak õrá nem gondoltam.

– A Könyvhétre megjelenõ Kabdebó Lóránt-esszémonográfia, és az azt megelõzõ számos rólad készült tanulmány, kritika megjelenésébõl lehet-e arra következtetni, hogy magad is valamiféle szintézishez, magassági ponthoz jutottál az alkotói pályán?

Sok mindenre lehet következtetni, de én nem szeretnék. Tíz éve egy interjúban azt feszegették egyik megjelent könyvem kapcsán, hogy miért nem foglalkozik velem érdemben a kritika. Akkor úgy volt, most másként van. Jólesik, hiú az ember, nem vitatom, kell az, hogy néha tutujgassanak, de az sem baj, ha olykor belémpiszkálnak, tapogatják az elevenemet, megkóstolnak. Ez a dolguk. Tegyék, amíg nem rosszindulattal teszik. Annál, hogy írnak rólam, csak az fontosabb: ki írja. Zárt szakma a miénk, tudjuk, kinek mennyit ér a szava, hallgatása... Áttörésként élem meg például, hogy az általam messzirõl mindig nagyra becsült Kulcsár Szabó Ernõ írta verseimhez a kísérõ esszét. És végtelenül megtisztelõ, hogy egy olyan elismert, széles látókörû tanárszemélyiség, mint Kabdebó profeszszor arra vetemedett, hogy egy monografikus szándékú esszékötetben elemezze, értékelje és elhelyezze eddig megírt dolgaimat. Összegzésrõl szerintem csak annyiban beszélhetünk, hogy idén õsszel leszek ötvenéves, és a barátaim, pályatársaim lépten-nyomon emlékeztetnek rá. Úgyhogy ellenségekre már nincs is szükségem. Kell ennél nagyobb szintézis?!

– A monográfiában Kabdebó professzor többször visszatér mûveid „tragikus derûjéhez”. Még a halottakat megidézõ verseken is átcsendül a jellegzetesen „turczis” játékos kedv, nyelvi lelemény. Volt-e olyan pillanat, mikor úgy érezted, elhagy a derû?

Az õ mûvének tézisszerûen megfogalmazott alapgondolata, hogy az Auschwitz óta eltelt fél évszázad globális és nemzeti kataklizmáira az azóta felnövõ nemzedékek különb s különb életstratégia-kísérleteibõl új esztétikák, új poétikák születtek a szörnyûségek árnyékában. W. B. Yeats, a csodálatos ír költõ fogalmazta meg elõször, hogy „láttukra arcunkon mégis tragikus derû” (we that look on but laugh in tragic joy). Gondoljunk csak Weöres Sándor nem is annyira gyermeki derûjére, Kormos István, vagy másfelõl Orbán Ottó és Petri György tehetetlen keserûségen és kiábrándultságon átcsillanó szövegeire, Tandori flagellánsokat megszégyenítõ, következetes költõi attitûdjére. A költõ, aki egyszerre tárgyilagos szemlélõje és szenvedélyes résztvevõje a legújabbkori dúlásnak, a tragikus tudatában tesz kísérletet a trauma-lét lakhatóvá álmodására. Kabdebó kifejezésével: az elégia megújítására. Kabdebó professzor azt mondja, hogy a „posztmodernen túli világ” labirintusában az általa „Turczi-jelenség”-nek titulált életszemléletben és költõi alapállásban jelenik meg a harc az elégiáért. Az én derûm a szabadság derûje. A politikai és pszichológiai identitás-zavaroktól, esztétikai béklyóktól, igazodási kényszerektõl független ember rezignált félmosolya. Önerõbõl verekedtem le magam idáig, és ez már nem is nagyon fog változni, legfeljebb még illúziótlanabb lesz.

– Kabdebó Lóránt szellemesen a „túlélés hiteles gyakorlataként” írja le költészeted és tevékenységed. Ha csupán az idõ szempontjából tekintjük mindazt, amit csinálsz: szerencsés szövetségben állhatsz az órákkal. Mi a titok?

Valamelyik özönvíz elõtti magyar filmvígjáték dialógusában hangzik el: „Roszszul nézel ki, mi a titkod?” Az én válaszom szerintem bõven benne van a mai beszélgetésben: rendszeres, napi szintû olvasás, lehetõleg nem csak magyar nyelven, folyamatos, de levegõs munka, ami az én esetemben az írás mellett a már sokszor elõsorolt „ügyeket” jelenti, azaz lapszerkesztés, a fiatal költõk könyveinek kiadása, szervezkedés, házigazdálkodás különféle irodalmi esteken stb. Aztán eljárok mások estjeire is, mert kíváncsi vagyok, hol tartanak. Vannak az olyan kötelezettségek, amelyeket valamiért elvállaltam, vagy megválasztottak rá: kurátorkodom, az Írószövetség költõi szakosztályát vezetem, vagy inkább próbálom életben tartani, azután a P.E.N. Club egyik alelnökeként és a Költõk Világkongresszusa egyelõre egyetlen magyar tagjaként elég széles a nemzetközi levelezésem is. És ott van még az irodalmon túli világ, a magánszféra, az elmaradhatatlan sportolás, az utazások...

– Tavaly õsszel a Költõk 26. Világkongresszusán Ulánbátorban a Mongol Kulturális és Költészeti Akadémia Aranymedálját vehetted át. Mi irányítja fordítói érdeklõdésed egy-egy nemzet egy-egy költõje felé?

A mûfordítás életfogytig tartó szenvedély. A lehetetlen megkísértése. Egy másik nyelv, másik kultúra szabályainak, öntörvényeinek megközelítése és átörökítési kísérlete a sajátunkéra. Nincs az az addiktológus, aki le tudná szoktatni a fordításról azt, aki egyszer belekóstolt. Persze költõt igazán jól csak költõ tud fordítani. Nem az a döntõ, mennyire ismeri a másik nyelvet, vagy mennyire pontos nyersfordításból dolgozik hanem, hogy mennyire birtokolja az anyanyelvét. Akármerre jártam a világban, elõször mindig az adott ország költõi érdekeltek. Így kezdtem el fordítani mai finn, izraeli, angolszász irodalmakat. Legújabban egy „nemzeti” adósságot szeretnék törleszteni. Él Glasgow külvárosában, egy jól felszerelt szociális otthon „fejedelmi lakosztályában” egy skót bácsi: Edwin Morgan. Két éve meglátogattam õt. Húsz percet kaptam a fõnõvértõl, ezalatt szinte csak a magyar költészetrõl beszélgettünk. Csodálatosan fordította le önálló kötetben József Attilát, és a magyar kortársak közül is sokan neki köszönhetik, hogy Skóciában helyesen ejtik a nevüket szakmai körökben. Õt kezdtem el fordítani. Mongóliáról csak annyit mondhatok, hogy szerencsés embernek érzem magam, amiért a három éve Kínában tett írószövetségi szakmai utamat követõen összehozott a sors a World Congress of Poets nevû UNESCO-világszervezettel. Az õ rendezvényükön vettem részt Ulánbátorban, s készülök idén õsszel Indiába.

– Idén is készültök-e a Parnasszus folyóirattal a hagyományos nyári mûhelytalálkozóra? Jó tapasztalatokkal szervezed-e a fiataloknak?

A megújult külsejû és tematikájú, két új szerkesztõvel és weboldallal bõvült Parnasszus folyóirat idén hatodszor tartja meg Mûhelytalálkozóját. Új helyszínen, Szentendrén a Mûvészetmalomban. A város vezetésének és személy szerint egy nagyra hivatott fiatal kultúrmenedzsernek, Kriaszter Attilának köszönhetõen június 19. és 22. között lesz az idei dzsembori. A fiatal, pályakezdõ költõk úgy kapnak lehetõséget a részvételre, hogy a felhívásomban szereplõ költõi feladatok közül hármat elõzetesen elvégeznek, és a legjobb 20-25 anyag elkövetõje térítésmentesen kap meghívást. A tábor ideje alatt neves irodalomtörténészek, írók tartanak elõadást, a zárónapon pedig átadjuk a Junior Parnaszszus-díjat: egy értékes festményt, egy hosszú hétvégére szóló meghívást Szentendrén, és idén elõször borítékot is. Fontos, hogy a díjat kategóriánkénti titkos szavazással õk maguk döntik el, én csak mosolygok hozzá.

– „Bezárva a nyelv titokzatos poharába / a magyar vers a nyolcadik csoda. / Már ötven éve megmondtad, / csak semmire nem figyelünk oda.” – írod Faludy-versedben. Úgy tûnik, magad a rendszeres figyelmét tudtad meghódítani a közönségnek, kritikusoknak. Talán ez épp a te szakadatlan figyelmedbõl ered – induló fiatalokra és nagy öregekre, nyelvre és a közösségre egyaránt.

Az Áthalások darabjainak írása közben, ahogy sétálgattam egy-egy költõelõd szavai közt, feltöltekeztem a nyelvükkel, egyszercsak azon kaptam magamat, hogy magát az írásfolyamatot is érzékelni vélem. Hogy talán van membránom ahhoz, miként változott, csiszolódott bennük az idõ elõrehaladtával egy-egy metafora, kifejezés értelme, súlya, helyiértéke. Nyomon követni és újrafogalmazni egy alkotói folyamatot végsõ soron ugyanaz, mint az életben a teória és a praxis viszonya: ha nem figyelünk hátra éppúgy mint elõre; ha csak az eget kémleljük, pedig a föld is tartogat csodákat; ha nem értjük meg a kívül és belül, az itt és ott entrópiáját, akkor könnyen elsikkadhat a lényeg. A számunkra rendelt világ minél intenzívebben megélhetõ, általunk teremtett valósága.

 
 
 

Laik Eszter

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu