buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Ész és szív összhangzása


2007.03.29

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„Lassabban kellene élni” –, kezdi a Délután címû versét az ötödik, Elszakadás címû kötetében Végh Attila, egy olyan, a pörgõs korélménynyel szembefeszülõ óhaj megfogalmazásával, ami vélhetõen sokunk vágyával találkozik. Igaz, inkább csak bizonyos életkor elérése után, hiszen egy ifjú, pályája kezdetén álló (alkotó)ember számára a lassítás mint cél ritkán fogalmazódik még meg, kell némi élettapasztalat az effajta felismerésekhez. Az elmúlt évek verseskötetei alapján úgy látom, hogy költõk esetében elõször a negyvenes korosztály tagjainál, az ötödik-hatodik kötetükhöz eljutó alkotóknál fedezhetõ ez fel, mindenféle bölcseleti és poétikai konzekvenciáikkal egyetemben.

A tavaly negyvenedik életévét elérõ Jász Attila egyenesen a Fékezés címet adta hatodik kötetének. Hogy a korral kapcsolatos teóriám mennyire kikezdhetõ, azt sajnos jelzi, hogy a vers szíve címû versében õ azt írja: „nem futkosunk már a dolgok után / harminc felett / az ember elég bölcs / megvárja míg tesznek egy kört // úgyis visszajönnek érte”, ráadásul ez a vers már az elõzõ, a szökés gyakorlása címû 2004-es kötetében is szerepelt. De az is lehet, hogy õ egy kicsit koraérett volt, most öt-hat másik versét is újraközli az elõzõ kötetbõl, újratördelve, javítgatva, át-, újra- és hozzáírva, felülcímezve. Köztük, az itt nehéz fények címmel szereplõt, amelyben „elkésett Daidaloszként reméli / jón s rosszon túl van”, de az újabbak között is található olyan, ami hasonló életérzésnek ad hangot: „elfogadni / amit az élet rád hagy / menni csak / kabát gallérját felhajtva” Szép Ernõként (kabát gallérját felhajtva). Mindenesetre érdemes volt felülírnia néhány verset, mert határozottan hasznukra vált még az új kötet formavilága is. Az elõzõ köteteiben gyakorta prózaversekbe futó szabad versformáit a szökés gyakorlásában Jász fegyelmezettebb, általában négysoros, helyenként rímes strófákkal váltotta fel (nem is szólva a ciklusnyitó szonettekrõl), de az idõnként funkciótlanul merevnek látszó strófaszerkezetek értelmét maga is megkérdõjelezte egy-egy jól sikerült enjambement-nal. A versmondattant azonban igazán ebben az új kötetben szabadította fel, bár a négysoros szerkezeteket látszólag még következetesebben alkalmazza, valójában feloldja azokat is a rendre széttördelt, rövidebb-hosszabb sorokban, strofikus tagolástól függetlenül haladó gondolati-nyelvi-ritmikai lüktetésben, amit az interpunkció sem korlátoz, szabályoz már. A gyakorta a címektõl induló áthajlások és/vagy törések, egy-két szavas kiugratások, váratlan rímhelyzetek, összecsendülések és elmaradások a versek jelentésvilágát, hangsúlyvilágát játékosan és számottevõen és/de elbizonytalanítóan többértelmûen gazdagítják, miközben megteremtik a folyamatos fékezésnek, a meg-megállásnak, a pillanatok kimerevítésének adekvát formavilágát, az egymást szabályosan váltogató rövidebb és (a mindig négy részbõl álló) hosszabb versekben egyaránt. Bizonyára ezen szerencsésen megtalált formarend (ami azért jár némi egyhangúsággal) hatására érzem azt, hogy a szerzõ még az elõzõ köteténél is eredményesebben, sikeresebben folytatta „a nehezen mondható dolgok / halk dicséretét?”, ahogy a kötet élére helyezett (szintén újratördelt), kurziválással is kiemelt A teljességrõl suttog címû/kezdetû versben kérdez rá a feladatra.

Végh Attila szerint „A Mondhatatlant már nem érdekli, hogy a / szomszéd felesége megszült”, és „Régen õriz már, ezerévek óta / él a vers bennünk, de a metrum elhalt. / S mert a teljesség odalett, a nyelvben / hízik a romlás. // Persze teljesség soha nincs, nem is volt, / puszta emlékszó, hol a fájdalom jár” –, állítja A jóslat címû versében, szapphói strófákat és mítoszt („hallgatásból font menedék”-et) újrateremtve mégis. Nem valamiféle neoromantikus költészetet mûvel Jász és Végh, de mindkettõjüknél fontos szerepet kap az egykori teljességre emlékeztetõ mitikus és a lényeg megismerésére vágyó filozofikus gondolkodásmód. Ezen túlmenõen is – már a fentiekbõl is látható talán –, meghökkentõen sok a találkozási pont verseikben, miközben költõi világuk abszolút szuverén, s lehet, hogy nem is ismerik egymást vagy egymás költészetét. Jásznál a daidaloszi sors kerül elõ ismét (ezzel is folytonosságot teremtve korábbi kötetei világával, egészen az elsõig, a Daidaloszi naplóig visszamenõen), Véghnél pedig az orpheuszi magatartás kísért, többek között.

Jász ugyanakkor már távolodóban van az antik mítoszok világától, egyre inkább az angyalt középpontba állító (külön elemzést érdemlõ) magánmitológiát teremtve, de az antik mítoszi alakok mellett az angyal Végh költészetében is meghatározó „toposz”, Hermész-utód: szellemével képek, versek lelkében tengõdõ „szárnyas hírhozó”, aki azért jön, hogy megértesse a lét vándorával, a lényeget keresõvel: „egyedül vagy. / Az utak csak otthonod õrzik. / Ember vagy.” (A közvetítõ). Az csak természetes, ezek után, hogy Rilke és Weöres Sándor szellemujja is szemmel láthatóan nyomot hagyott mindkettejük költészetén. Jász Attila kötetének egyébként minden második verse (a hosszabbak), a már említetteken túl, valamely magyar (Ady, Kosztolányi, József Attila, Petri György) vagy világirodalmi nagyság (Fernando Pessoa, Ricardo Reis, Paul Auster, Alain Robbe-Grillet), képzõmûvész (barát – Minyó Szert Károly, Molnár Péter, Tóth Menyhért) alkotói világába helyezkedve, vagy annak megvallottan vállalt ihletése nyomán született. Másképpen fogalmazva: a posztmodern irodalom intertextuális nyitottsággal, nyelvi megelõzöttséggel, én-disszeminációval kapcsolatos alaptételeit eredeti módon alkalmazva hozza létre a költõ izgalmas portré- és szerepverseit. A szavak születése címûben pedig az alkotás hol ösztönös, hol tudatos folyamatáról és az énsokszorozás õszinte átéltségérõl is vall az indító Pessoa sort továbbírva és újra- és újravariálva: „bensõmben sokan élnek / nem tudom kik õk az ének / helyettem gondolkodik és érez / valaki ha rólam szól az ének”. Hasonló élményeket formál verssé a kötet talán legszebb és legsúlyosabb hosszúéneke, az eltûnés nehézségei avagy az Elveszett Hang keresése címû is.

Az én, az én-ek és az ének összefüggései, az önismeret és a létismeret összefüggései az alkotással Végh Attila új kötetében is szerepelnek, bár a Stille macht („Elég volt már, csendes én, szentséges én”) mintha épp arról tanúskodna, hogy szeretné már a költõ meghaladni ezt a problematikát. Talán azért is, mert már az elõzõ, a Tiltott építkezés (2003) címû kötetében is körbejárta, s ott, a negyvenévesen írt Akmé címû versben, szépen össze is foglalta. Az új kötetben az énrõl át is kerül a hangsúly inkább az alkotással, az írással kapcsolatos kérdésekre, kételyekre, amik szintén nem újak, hiszen már az elõzõ kötet Másrészt címû versét is ezzel a paradoxonnal kezdte: „Az ember verset ír mindenkinek / de az emberek nem olvasnak verseket.” Az új kötetben a Legtávolabb címû vers indul hasonlóképpen, ha más szavakkal is: „Na, a verssel semmire nem megyünk, / menni megyünk, de ahová, az a semmi”. „Semmibe a semmibõl / erre zeng a metrum” – állítja a Csendélet címû vers is. Pedig az Írni, írni címû végén megtörténik a csoda, „a semmi átfordult és fajokat nevel, / a kivágott erdõ boldogan bólint, / tögyfa íróasztalomba a papír gyökeret ereszt, / a vers ujjaim között kihajt”, igaz, „ágaira halott madarak szállnak” itt is. A kötetcímadó Elszakadás címû vers is paradox módon beszél a szó varázserejérõl, arról, hogy „Amirõl beszélünk, rögtön elõáll, / mondok valamit, és már mindenem / benne mászkál, álomerdõ, mondom / és már szöszmötöl, csörtet az élet”. Végh Attila alkotói magatartása maga is paradox, egész kötete „az idõk elõtti elszakadásból” meszszire jutott emberi lény kiábrándító helyzetét, „középpont nélküli élet”-ét körvonalazza, fokozhatatlan illúziótlansággal, de mégis, a visszatalálás érdekében. Lehetne-e azonban más magatartása egy olyan alkotónak, aki tisztában van azzal, hogy „Aki írni kezd, számûzött mind, / rendjébõl kitaszította az élmény” (Írni, írni), s „Még néz a nép, de látja eltökélten / nem Heine kell; a költõ szóbolond” (Népi szonett).

Jász Attila sem kevésbé illúziótlan a költészet esélyeit illetõen (sem), õ is azt írja, „a költõ egy kicsit mindig lökött”, az Elveszett Hang keresése végén azért mégis is úgy érzi, ha nem is „semmibõl valamit” csinálni, de „Semmirõl Valamit” csak sikerült mondani. És azért õ bízik a jövõ olvasójában is, „ha szkepszisünkkel nem riasztjuk el / túl messzire a versektõl” (Mindig a jelen), talán ezért is oldottabb, felszabadultabb, az ironikus hangnemben, a nyelvben rejlõ játékos lehetõségeket nagymértékben kiaknázó az õ mostani versvilága. Végh Attila ebben a kötetében már kevesebbet játszik, ritkán, szinte csak A jóslat címû ciklus néhány versében él hasonló eszközökkel. Vasadi Péter a kötet fülszövegében „jellemzõen baljós, melankolikus” iróniát emleget, de melankolikusnak, baljósnak én inkább a szerzõ jelen- és jövõképét látom, a verseiben az iróniának a szarkasztikusabb, gyilkosabb változatával találkozhatunk. Hangnemét tekintve pedig e kötetben meghatározóbb a létezéssel szembenézõ ember pátoszmentes tragikuma, ami azért nem feltétlenül riasztó, inkább elgondolkodásra és az olvasót is szembesülésre késztetõ. Jász Attila nyelvi, költõi játékai sem öncélúak azonban, éppúgy a lényegre koncentrál, mint Végh, még akkor is, amikor látszólag csak a felszínt borzolja vagy elvész a részletekben. Bizonyára nem véletlenül közli újra a Mindig a jelen címû/kezdetû verset sem, de a benne megfogalmazott korábbi felismeréséhez, miszerint „mára egyértelmûen kiderült / az irodalom nem a nyelv / hanem a szív kutatási területe”, hozzáteszi a „hoppá ugye?” sort. S ebben a szemtelenül felszabadító kérdésben benne van mindaz (érzelmileg, gondolatilag, hangulatilag, stilisztikailag), amivel a két kötet között gazdagodott Jász Attila költészete. S az eddigiek után talán már nem is meglepõ, hogy a szív motívumának Végh Attila versvilágában is fontos szerepe van, például a Csendélet végén szokatlan módon a szív jut el a nyílig, a Lebeszélõ költeményben pedig az út (Végh talán legfontosabb motívuma), „az út szívedre csavarodik”.

Alaposabb motívumelemzés során lehetne még további közös pontokat találni, például ilyen a tükör is, de az eddigiekbõl is látható talán, hogy ha más-más módon is, de mindkét költõi világ az ész, az értelem és a szív, az érzelem, a test és a lélek, a fogalmi és a látványvilág összhangzásának megteremtésével kísérletezve tud érvényesen és átélhetõen szólni hozzánk létezésünk lényegérõl és aktualitásairól.

Végh Attila: Elszakadás
Írott Szó ALapítvány, 2006
71 oldal, 945 Ft

Jász Attila: Fékezés
Pécsi Direkt Kft., 2006
103 oldal, 2499 Ft

 
 
 

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu