buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Hogy mondja a német?


2007.01.25

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Hogy mondják a németek és hogyan mondja egy német? – semmi sem kedvezett az utóbbi idõben annak, hogy errõl bármifajta konkrét tudásunk lehessen. Mert még a hazai könyvkiadás erre szakosodott, évtizedekig élenjáró fordítói mûhelyei, kiadói is mintha kissé hanyagolták volna a világlíra nyomonkövetésé-nek, új költõi, mûvészi tendenciák keletkezésének, fejlõdésének friss bemutatását, sok esetben a magyar kultúrára, irodalomra is igen nagy hatással lévõ kortársi olvasásnak a misszióját. Tovább nehezítették mai versfordítások megjelenését a külföldrõl régóta érkezõ aggasztó, elbizonytalanító hírek, melyek hangzatosan a vers halálát zengték (fõleg francia nyelvterületen), majd kissé józanabbul a verskultúra folyamatos háttérbeszorulásáról, válságáról számoltak be mindenfelõl, de általában megegyeztek abban, hogy számos külsõ ok mellett a regénynek, a modernség emblematikus mûfajának a nagyarányú elõretörése vezet(het)ett idõelõtti vers-pangáshoz. A kelet-európai térség utóbbi pár évtizedének sajátos kulturális klímája furcsamód kedvezett és alkalmi nyitottságával markáns esélyt adott a kanonizáció, a természetes szelektivitás irodalomtörténeti modelljeinek mûködésére: vagyis, a bõven bemutatott, néhol túlreprezentált anyagon bátran rostálhatott utóbb az idõ, a félelmetes ítélõbíró – na meg az olvasók emlékezete.

Nem úgy Grünbein és kortársai esetében, akik már a fél- vagy élõ klasszikus státusz, a biztos jelentõsség védettségében jut(hat)nak egyáltalán magyar szóhoz, s még így is meg kell küzdeniük a befogadásnak mindazon nehézségével, jelenkori bonyolultságával, mely mûveiknek immár ösztönös, kiiktathatatlan részévé, tudásává vált. Grünbeinrõl szintén nem mondható el, hogy a legkönnyebb utat választotta, vagy hogy azt jelölte ki számára sorsa: szülõvárosa, a talán legélõbb világháborús sebeket magánviselõ Drezda a német tragédiával való szembenézésre, az elnyomott traumával való fájdalmas kapcsolattartásra szólította, melybõl korai költészetének, saját maga által is pontosan követett fejlõdésének néhány maradandóan teljes és felkavaró darabja született. Késõbb, mikor költõi önszemléletében az elõzõ problémát elfedi a közelebbi múlt megértésének és pontos lejegyzésének látható igénye, magát az egykori NDK elveszett nemzedékének tagjai közé sorozza s választását életmódjával is hitelesíti, hiszen a megosztott Berlin keleti felébe költözik családjával, nyugati felében pedig írószobát tart fenn. 1988-tól folyamatosan megjelenõ köteteiben úgy beszél hazájáról, Németországról és úgy használja anyanyelvét, a németet, hogy a részrehajlás legkisebb jele nélkül, a „posztumusz béke” korába érve, az értelmetlen jelek örököseként valójában kilép a versei elsõdleges tárgyát, témáját adó referenciális értés-háló mögül és a post-histoire elnyújtott, vég nélkülinek tetszõ agóniáját ábrázolja. A válság vízióját, beteljesülését sok esetben konkrét jelzésekkel, politikai hívószavakkal közelítõ végszemléjét összeköti az emberiség megrázkódtatásainak olyan mélyebb, alapvetõ tapasztalataival, szellemi irányzékaival, mint Isten halálának, bukásának bejelentése (Ld. Az üres jelek 16.), mely utóbb a modernség szakadékos önismeretének, hiányra alapított egzisztenciájának lehetséges kezdetét jelentette, s verseiben mindez öszszekapcsolódik a kiûzetés tragikus mítoszának, az emberélet korán elrontott képletének máig ható abszurdumával (Ld. Barázdák és kelepcék). Innen nincs megállás: a descartes-i kartéziánus megértésgyakorlatokban, a ’cogito ergo sum’-ban feltalált újfajta bizonyosság éppúgy az elvesztett én és természetesség doktriner pótléka csupán (Ld. Meditációk Descartes nyomán), mint a természettudományos rend és a világméretû technikai kivitelezés anarchiát elfedõ hazugsága. „A tudattalan Árkádiájába” visszavezetõ nehéz, lehetelen utat pedig – mivel Grünbein végcéljai nem kisebbek – költõként a nyelv segítségével követi végig, az emberi érintkezésnek azon a megszokott, de mindig meglepõ módján, mely e fertõzésként terjedõ, újkori tudatosságban szerinte a társtettes, ha nem a fõbûnös szerepét vállalta magára. A kötet éles metszésû, széles világirodalmi tájékozódásról és magas formaérzékenységrõl árulkodó darabjai a klasszikus szépet, a versmû elveszett idilli állapotát, téves eufóniaként úgy idézik meg, hogy a versformák, témák, mûfaji megjelölések és címjavaslatok, mint megannyi rendelkezésre álló, üzemkész, ámde kiüresedett pátoszformula jelentkeznek, az ember, e „bonyolult állat” jelkészleteként ránkmaradt, csupán relatív értelemmel bíró zoológiai érdekességként. Kevesen számoltak le kíméletlenebbül és a mûveiket is beborító ellenszenv és dagályos pesszimizmus, lemondás veszélyeit is vállalva-belátva a költészet (irodalom) médiumának, a nyelvnek predesztinatív jellegérõl, a költõi mû (avantgárd ellenzékiségeken is túljutott, úgy tûnik, maradandó) modelljének általános kritériumairól, a poézisnek már-már a megértés mindenkori feltételeit ostromló elõzetes antropológiai nézõpontjáról. Mely ép ésszel és ép nyelvvel szinte fel-/befoghatatlan. S újmódi poeta doctus szerepében – ki sugallatait és hasonlatait egy poétikailag alig kihalászott sötét területrõl, a patológia, az állatrendszertan, az evolúciós filozófia és az anatómia bányatavából hozza felszínre –, tervszerû bizonyítása végére érve csak ugyanide érkezik mindig vissza: „Semmi sem fél, sem egész, esetleg tört. (Q. e. d.)” (Obszcén zsömlék)

Jelszavaink és félreértéseink további torlódásának maga próbálja elejét venni, mikor górcsõ alá veszi saját költõi mûködését s önmagát is kisemmizõ mozdulattal lemond a nyelv helyreállításának igényérõl, inkább kedvét lelve abban, hogy a néma, tetszhalott csonkokként meredezõ, vagy jelentést kunyeráló (A németszótárról) üres szavak szigorú ellenõreként lépjen fel. E „pompás végen, hol minden elkezdõdött” (Veneziana) idõzõ, lehorgonyzó nyelv maradék képességeit logikusan az autopsziának/halottszemlének folyamatos indítékul szolgáló morbid témákban kamatoztatja, a létezés kivételes esetei, biológiai, rendszertani mutációi (Ld. a kétéltûség problémáját a Barázdák és kelepcék c. kötet verseiben) és az egyedfejlõdés énszemlélet elõtti-utáni fázisai felé fordul (Pl. In utero), vagy a nagyvárosi, névtelen halál naturalista ábrázolásában (A senkiföldje hangjai), a gyilkos ösztönök veretes drámai monológként való, plasztikus kiélésében keres menedéket (Jelentés arról, hogyan gyilkolta meg Heliogabalust saját testõrsége). Grünbeinnek azonban nincs szüksége a téma sokkoló jellegébõl adódó, állandó eltartásra, idegenkedésre, s így bármennyit köszönhet a Morgue-kötet Gottfried Benn-jének, aki az élõbeszéd formátlanságát az expresszív nyelvi kifejezés ritka tömörségébe szorította, legalább annyira kihallatszik egy-egy verse mögül a nyelv léttörténetéhez tartozó osztatlan emlékezet, a mítoszi történés alapzaja. (Den Teuren Toten címû 1994-es kötetében az epitáfium, sírfelirat archaikus mûfajára felel 33 új változatával az Aiszkhüloszt, Senecát, John Ashberyt, Beckettet és Henri Michaux-t egyaránt fordító Grünbein). Rosszfelé keresnénk tehát, ha esetében, kérdései megítélésében a költõi megszólalás generációs logikájából következõ, egyértelmû láncolatot olvasnánk ki: a sulykolt genealógiából kiszakadva nem a háború utáni német másod- és harmadnemzedék kötelezõ lírai epilógusát folytatja, láthatóan mellõzi azonban az elutasításból kinövõ radikalizmus forma-centrikus törekvéseit is. A magyar kötet ötletesen szerkesztett (Borbély Szilárd munkája) utolsó versében maga kezd elõzékeny (ön)olvasásba, visszamenõleges szövegmagyarázatba, exegézisbe, a vers mivoltára vonatkozó évszázados vagy -ezredes elképzelések és teóriák hierarchizálatlan, szinte tetszõleges felsorolásával („Szótagvarázs, ars magna, stílusjáték, rímzene…” Éjszaka magyarázatokkal). Alig elrejtett utalásai itt elég világosan hordozzák a (német) szó napnyugati eredetének heideggeri-hölderlini hagyományában fellelt, átértelmezett igazságot, felelõsségvállalást. Hogy bár a kor átlagembere, szívós idegene A reggel szürkezónáján, hajnali átmenõsávjain, senkiföldjén halad kersztül nap mint nap, s nagy biztonsággal igazodik el a megszokott pusztulás, a „világkorszak szûkösségének” öntudatlan keretei között, a válság mégis „készenáll”. Akinek viszont a hajnalból éjszakába tartó sötét, a nincs, a hiány rémképeit, a régi világ emlékét hagyja csupán hátra, a napszak egyszeriségét, utólagos apoteózisát, az – még mindig – a Költõ. Mert „ami marad, a vers”, nem több, „egy hang, rángás, csont, kõkemény”, utolsó vészes sûrítések (Dichtung), Koponyaalaptantárgy; van mit tanulnunk.

Durs Grünbein: Koponyaalaptantárgy
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006
144 oldal, 3200 Ft

 
 
 

Tóth Ákos

Jelenkor Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu