Szentendre felé a HÉV-en a minap leült velem szemben két tini, egy fiú meg egy lány. Szotyolát majszoltak elmélyülten, közben a lány – nem lehetett több 12–13 évesnél – felháborodott tirádákat zengett valamelyik barátnôjérôl, aki nyilvánosan megszégyenítette azzal, hogy közölte vele: nála mindig a nôi nemiszerv fog fölülkerekedni. A lány a Római és a Lenfonógyár között legalább hússzor mondta ki a vagina trágár köznyelvi megfelelôjét, saját magára vonatkoztatva. Nem mint káromkodást, hanem mint az egész személyiséget adekvátan leíró karakterjegyet. Hangosan, fesztelenül, sokunk fülehallatára. A fiú meg, szenvtelen szotyolamajszolás közben, megértôen bólogatva hallgatott.

A lány közvetlenül szemben ült velem, aki már utazott HÉV-en, az tudja, hogy az igen szűkre szabott üléseknek köszönhetôen benne voltunk egymás privát aurájában a javából. Hamarosan azon vettem észre magam, hogy feszengeni kezdek, és nem tudok a lányra nézni. Kényszeresen elfordítottam a fejem és kibámultam a túloldali ablakon. Már épp azon voltam, hogy odébbülök, amikor a fiú leszállt, így a trágár tiráda abbamaradt. Majd hívás érkezett a lány mobiljára. Az addig erôltetett felnôttséggel elôadott, nemiszervekre egyszerűsített személyiségelemzés fontoskodó hangját bájos, kislányos csicsergés váltotta föl, ahogy beleszólt a mobilba: „Szia apu, mindjárt otthon leszek!”

Megkönnyebbültem, amikor leszállt.

De miért feszengtem egyáltalán? Nyilván, mert nyugtalanító diszkrepanciát éreztem a lány kora és kifejezésmódja között. Mert egy „gyerek” szájából az ilyesfajta beszéd nem helyénvaló, nem illendô, alapvetôen sérti – mit is? –, nos hát a gyermeklétrôl kialakult, rögzült elképzeléseinket. De gyerek volt-e még az a lány?

David Buckingham könyve, A gyermekkor halála után ezeknek a rögzült elképzeléseknek a fölülvizsgálatára késztet bennünket. Arra, hogy vegyük észre: gyereknek lenni koronként és társadalmanként mindig mást és mást jelentett, a „gyerekség” kategóriáját az adott társadalom felnôtt részre konstituálja, hozza létre. Hogy mit jelent gyereknek lenni, hogy mi a „menô” gyerek viselkedés, azt manapság persze egyre inkább a média illetve a hozzá kialakított viszony határozza meg. Buckingham is elsôsorban a média hatásával foglalkozik, de közben nem gyôzi hangsúlyozni, hogy úgyszólván semmi nem varrható kizárólag a média nyakába, mindig a teljes, komplex, felnôtt társadalmi közegrôl van szó – ennek vannak kitéve a gyerekek, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Mondhatni, minden társadalomnak olyan gyermekei vannak, amilyeneket megérdemel.

A „valóság- és kibeszélôshow-k” alpári közönségessége bizonyára ösztönzôleg hathat a HÉV-beli lány viselkedésére, már amennyiben egyáltalán nézi ezeket a műsorokat, csakhogy ki tudja, még hányféle hatás éri: otthon hogy beszélnek egymással a szülei, milyen filmeket néz, milyen könyveket olvas, pont csak a fiú elôtt akart fölvágni, „belevalónak” tűnni, ki tudja?

Buckingham elsôsorban angliai adatokra, fölmérésekre és saját vizsgálatokra támaszkodva minél több tényezôt igyekszik szemügyre venni a modern média gyerekekre gyakorolt hatásából, így aztán nem csoda, ha a könyv elolvastával nagyjából ugyanolyan bizonytalanságban maradunk a lehetséges okokat és összefüggéseket illetôen, mint elôtte. A szerzô, komoly tudóshoz méltóan, zsigerbôl tagad minden túlságos leegyszerűsítést, rövidre zárást, így aztán se azoknak a szülôknek nem tud igazat – s muníciót – adni, akik megpróbálják gyermekeiket minél tovább s minél teljesebben elzárni a „romlott” média hatásától (mondván, hogy ha a gyerek igazán erôsen hozzá akar jutni valamihez, akkor úgyis hozzá fog jutni elôbb-utóbb, a tiltás, az elzárás csak fokozhatja erre irányuló vágyát), sem pedig azoknak, akik teljesen szabadjára engedik gyerekeiket a kábelcsatornák, az Internet, a videók és konzolos játékok birodalmában.

A szerzô amellett érvel, hogy akkor járunk el a legbölcsebben, mi felnôttek, ha minél sokoldalúbb módon próbáljuk fölkészíteni gyermekeinket a mi világunkra, ami persze megszületésüktôl fogva az ô világuk is, ha nem letagadni, elzárni próbáljuk e világ jelenségeit, hanem minél emberibb módon megértetni velük a rájuk leselkedô potenciális veszélyek és a rájuk váró örömök természetét is. Magyarán, leginkább azzal segíthetünk gyermekeinknek, ha a mi felnôtt világunkat minél élhetôbbé és barátságosabbá tesszük a magunk számára és az ô számukra is, s ha minél több dologban meghallgatjuk ôket, kikérjük a véleményüket. Ha szeretjük ôket.

A könyv számomra legizgalmasabb részei éppen ezért a gyermeki jogokról szóló fejtegetések. Buckinghamnek igaza van, amikor minél több területen szorgalmazza a gyermeki jogok törvénybe iktatását, hiszen a méltányos, megértô bánásmód mindig több sikerrel kecsegtethet, mint a lekezelés, lesajnálás, durva parancsolgatás.

A gyerekeket természetesen megilleti a gondoskodás és a védelem. Ezekrôl a típusú jogokról sok szó is esik. Ehhez képest viszont ritkán említik a gyerekek részvételi jogait. Ezt az ambivalenciát tükrözi például A gyermekek és a televzió nevű, 1995-ös ausztráliai találkozón megszövegezett alapokmány a gyermektelevíziózásról. A szöveg különbözô nézeteket, szükségleteket és érdekeket tulajdonít a gyerekeknek, miközben megfogalmazása elôtt semmiféle olyan párbeszédre nem került sor, melynek során a gyerekek is kifejezésre juttathatták volna véleményüket. Az okmány egyik döntô jelentôségű bekezdése azonban annak megerôsítésére bíztatja a médiaszolgáltatókat, cégeket és kormányzatokat, hogy „a gyerekek hallhassák, láthassák és fejezhessék ki magukat”. A kifejezés jogáról van itt szó, ami állampolgári jogon kell, hogy megillesse a gyerekeket.

De persze, a méltányos kifejezés joga. Ha a közeg méltánytalan, durva, alpári, ha nincs számottevô társadalmi elvárás a minôségi élet, a minôségi beszédmód iránt, ha a csalás, a korrupció, a kurvaság a divat, ha a szülôk nem is élnek együtt, nemhogy megbecsüléssel szólnának egymáshoz, akkor nehéz a gyerekektôl ennél ideálisabb viselkedést elvárni.

Akkor feszenghetek én a HÉV-en.

A pénz, a vaginamonológ beszél. A többi nem számít.

D. Buckingham A gyermekkor halála után
Helikon Kiadó
372 oldal, 1800 Ft

Orosz István

Helikon Kiadó

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!