buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A néző magyar


2003.02.16

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az áttekinthetetlenül gazdag könyvkínálat, amelyben négy évtized adósságait dolgozza le a magyar könyvkiadás, sokszor elfed alapvetô hiányokat is. Sokszor mintha a hazai klasszikusok kerülnének hátrányba, alkalmasint olyan szövegek közreadása sem kap kellô figyelmet, melyek évtizedeken át éppúgy a hivatalosan nem létezô tiltó listákon voltak, mint a nélkülözhetetlen nyugati szakirodalom. Pedig az, hogy mindenki a maga anyanyelvi kultúrájában nô fel, s szellemi értelemben is azon szocializálódik, ebben a mai, globalizálódónak nevezett világban sem változik meg.

Az új eszközök világuralma sokak elôl elfedni látszik, hogy amit kínál, nem feltétlenül új. Nem beszélünk róla sokat, de a kultúra, térben és idôben, mindig is folyamatos és a maga változó módján egyetemes. Amit ma multikultúra néven ismerünk, az emberi kultúrával egyidôs jelenség – jól lehet, korábban más körülmények között, más tempójú információáramlás közepette működött. Minden igazán nagy kultúra összetett, átfogó, más kultúrák kincseit továbbvivô, szintetizáló jellegű, közös alkotás. Így volt ez talán már a prehistorikus múltban, de – szűkebb világunknál maradva – a klasszikus korban is, amikor mediterrán világ sokszínűsége, közeli és távoli, korábbi és korabeli kultúrák olvadtak egybe, és a keresztény Európa századaiban, amikor a nemzeti keretekben és azok fölött helyi és egyetemes értékek küszködtek egymással és nôttek össze. Mindez még a 20. század kezdetén is működött, egészen az I. világháborúig, hogy aztán a század második felében egy sohasem volt szembenállás alakuljon ki, amelyben még az emléke is elhomályosult az egykori sokszínűségnek és természetes átjárhatóságnak.

Látszólag ezek a (talán közhelyes) fejtegetések távol esnek a Kortárs Kiadó és a Természet és Társadalombarát Fejlôdésért Közalapítvány közös vállalkozásától, a Magyar Nézô címmel közreadott sorozat köteteitôl. Ez a gyanúnk, ha csak az eddig megjelent kötetek listáját nézzük, az elsô pillanatban még erôsödhet is. Az 1868-as nemzetiségi törvény országgyűlési vitájának anyagából készült válogatás, Mikszáth Kálmán keservesen derűs karcai kora közéletérôl, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Zoltán vívódásai a nemzeti sorskérdésekkel, mintha túlságosan is a magyar glóbusz problémáira irányulnának. Aki azonban valamelyest is ismeri a kötetek szerzôinek gondolkodásmódját, problematikájuk összetettségét és távlatosságát, az rögvest tudja, hogy éppen a nyitottság, világ változásaira való fogékonyság, az érdeklôdés egyetemessége jellemzi ôket.

Erre utal a sorozat címe is. Bessenyei György valahai Magyar Nézôje éppen annak fölismerésében jeleskedett, hogy a nemzet gondjait csak európai szintre emelkedve lehet megoldani. És azt is jelentette, hogy a magyarság kérdése a magyarság számára nem magyar kérdés, hanem annál jóval több és más is. Bármennyire is képessé kell lennünk arra, hogy tudjuk magunkat kívülállóként, elfogulatlanul, az egyetemesség felôl nézni, mégsem gondolkodhatunk úgy, mintha nem rólunk lenne szó. Nemcsak hűségbôl: a köteles felelôsség okán, tehát éppen az egyetemes látásmódból következôen sem. Bessenyei annak idején így vágott bele szellemi megújító törekvéseibe: Magyar Nézôje ugyanannak az ihletnek a kifejezôje, amely Németh László Tanúját mozgatta: a „szorongó tájékozatlanság” áll mögötte – ami azonban rendkívüli tájékozottság és a szorongáson túlmutató hit nélkül elképzelhetetlen.

Cs. Szabó László, aki maga is a legeurópaibb magyarok egyike volt, 1939-ben adott közre kötetet Magyar Nézô címen. (csöppet sem mellesleg Illyés Gyulának ajánlotta). A sorozat Szabó Zoltán-válogatásában ott van az e könyvrôl akkor készült írás. A hangja: a baráté, mintha az a sejtelem hatná át, hogy nem szűk tíz év múlva már emigránskén, együtt írhatják leveleiket a száműzetésbôl. Szabó Zoltán Cs. Szabót e kötete alapján (is) úgy jellemzi, hogy olyan író, „aki Európát igyekezett besöpörni a magyar udvarra, és ott biztonságba helyezni belôle azt, amit lehet.” A magyar nézô tehát európai nézô.

A tervezett kötetek életmű-keresztmetszeteket, vitákat, dokumentumokat akarnak a közönség számára hozzáférhetôbbé tenni. A sorozat egészével, múltunk, gondolkodásunk színességének, gazdagságának, nyitottságának felmutatásával is üzenni akar. A legáltalánosabb értelemben arról, hogy mi a magyar, hogy létezik a magyar közéleti, politikai gondolkodásnak egy olyan, lazán öszszefüggô, mégis koherens vonulata, amelyben a magunkra irányuló figyelem egyúttal a legnyitottabb világra figyelés is. Ennek értelmében az egyetemes tájékozódás is a magunk mentése - ahogyan annyian megfogalmazták már zivataros századainkban. A kötetek ezen keresztül arról szólnak, hogy - szellemi értelemben – hol élünk. És miként. És hogy kik és mik vagyunk. Ezért tárgyuktól függetlenül ugyanazokra a kérdésekre keresnek választ. A távoli hangok így rólunk és nekünk szólnak. Igazolva azt a kicsit közhelyes (tehát bizonyítottan valós) állítást, hogy az igazán nagy művek mindig aktuálisak.

„A nemzet közös ihlet” – írta József Attila, s azt láthatjuk: ha ez a nemzet a magyar, akkor közös neurózis. Németh László „morbus minoritatis”-ról beszél, s megkerülhetetlen számára az a tény, hogy a török hódítás elôtt a magyarság lélekszáma annyi volt, mint az angoloké. Ugyanez az adat elôbukkan az Illyés Gyula írásait idézô kötetben is. Mindkét helyen azzal összefüggésben, hogy a török birodalom megjelenése okozta az addig dinamikusan fejlôdô, regionális nagyhatalommá fejlôdött magyar állam demográfiai megroppanását. Amirôl Mikszáth Kálmán már elôttük (korántsem elsôként a sorban!) leszögezte: „a török által birtokolt országrészek visszafoglalása után számtalan idegen ember telepedett le kisebb-nagyobb földbirtokot szerezve (...), s a családok is gyorsan annyira beleolvadtak a magyar középosztályba, hogy attól sem érzésben, sem tettekben nem különböztek”. Középosztályon ô persze nem polgárságot, hanem a középbirtokos nemességet érti, s hogy az ô asszimilációjuk mit jelentett, arról is írt éppen eleget.

Mikszáth elképzelései egy ideális liberalizmus alapjára épültek. Fogarasi képviselôként kikérte magának, hogy lekicsinyelljék szavazóit: „Isten tudja, hogy lesz, mint lesz – de úgy sohase legyen, hogy minket az oláh ellenségnek tartson, s hogy mi az oláhot szégyeneljük.” És azt is írta, hogy sehol „nem mélyednek el az emberek oly nagy elôszeretettel a múltba, mint Erdélyben. ... Ösztönszerűleg sejtik talán, hogy Erdélynek már csak múltja van.” Irtózatos félelmek ezek: hogy aztán kevés évtized múltán próféciának lássuk ôket. S ha hozzájuk olvassuk a nemzetiségi törvény vitáját, vagy száz évvel késôbbrôl Illyés Gyula fejtegetéseit az erdélyi-romániai jogtiprásról, a történelmi végzet fagyának érzésétôl nem menekülhetünk.

Ne higyjük azonban azt, hogy az eddigi kötetek valamiféle redukált, magyarológiai szöveggyűjtemény darabjai volnának, jóllehet anyaguk szerint lehetnének. A szövegek azonban messzebbre mutatnak. Naprakészen európaiak, úgy, ahogyan azt Európa sem sokszor élhette meg. A virtuális Magyarország kapcsolódik bennük a virtuális Európához. Aktuálisan szinte minden szövegben kifejezôdô álláspont besorolható: lehet konzervatív vagy liberális, hirdethet harmadik utat vagy oldalt, lehet baloldali, szocialista, népi, többféle módon nemzeti: fontosabb azonban humánuma, egyetemes felelôsségérzete. Ez egyként jellemzi Mikszáthot és Németh Lászlót, Illyést és Szabó Zoltánt, s alapjában véve még az 1868-as vitázókat is.

Az utóbbiak felszólalásaiból készült kötetrôl érdemes külön is szólni, mert talán a legmegrendítôbben fejezi ki a magyar élet antinómiáit. Ott és akkor feloldhatatlan volt az ellentét a szembenállók között (minek elemzése önálló tanulmányt követelne). Érdemes azonban két felszólalásra utalni. Az egyik Bartal Györgyé, aki a magyar nyelv prioritásában, az állam egységének megôrzésében, a politikai nemzet egységében – e célok biztosítása érdekében készült a törvény – nem homogenizációt látott, hanem a szabadságok biztosítását, az európai egyensúly megôrzésének feltételét, mintegy az orosz terjeszkedés elleni közös védelem garanciáját. (Ne feledjük: csak két évtizeddel voltunk az elsô nagy orosz bevonulás és öt évvel a lengyelek aktuális felkelésének szokásosan brutális leverése után!) Ebben az összefüggésben Magyarország, mint közös haza, nemzetiségeinek is egyfajta védôernyôt szeretett volna kínálni. Amit azok önállóságuk legdurvább fenyegetésének éreztek (hogy ebben mennyire volt jelen az orosz diverzió, mely, magyar szemmel nézve, a bécsi udvar 1848-49-es hasonló manôvereivel ijesztôen közeli tipológiai rokonságban állt, az más kérdés...). Az önállóságukat növelni akaró nemzetiségi képviselôket magyar társaik a balti kis népek és Lengyelország elrettentô példájával akarta meggyôzni - sikertelenül. Sôt, Miletics Szvetozár nem habozott kimondani: „Hogyha Magyarország a viszálkodás miatti elvesztének következménye a mi nemzetiségünk elveszte is volna ... akkor jobb lenne elsüllyedni valami nagy nemzetben, melynek világtörténeti missziója van.”

Miletics nem tudhatta, hogy miként valósul meg ez a „misszió” a 20. században - de mi már tudhatjuk. Tudjuk azt is, hogy ez a fajta a nemzethalál sajátos változatát is elfogadó nemzeti túlfűtöttség milyen katasztrófákhoz vezetett. (Száz évvel késôbb Illyés Gyula Nietzsche nagyjából a vitával egyidejű gondolatát idézi: a 20. század a nemzeti háborúk százada lesz.) Tudjuk, hogy az elmélyülten gondolkozó, méltóság- és felelôsségteljesen fogalmazó honatyák reménytelen feladat megoldására vállalkoztak. A kérdés, a benne közvetlenül és áttételesen megjelenô problémák nem voltak megoldhatók. Innen pedig egyenes volt az út a Monarchia s azon belül a történelmi Magyarország likvidálása felé. Az újonnan létrejött nemzetállamok arányaikban és tömegükben nem kevesebb, hanem több polgárukat szorították kisebbségi sorsba. Ami a pusztító nacionalizmus diadalát és újabb tragédiák megalapozását jelentette, magyar szempontból még azzal is tetézve, hogy az új határok kijelölésében nem a ráció, az igazságkeresés volt a meghatározó, hanem a szerzés- és bosszúvágy.

S folytatódott a történet, lidércnyomássá vált a történelem. A „múlt az, ami el nem múlik” – sűrítette aforizmává Szabó Zoltán a nemzeti tapasztalatot. Nyugaton élve közvetlen tanúja lehetett a nyelvi erôtér változásainak, s össze is foglalta, hogy milyen jelentést kapott a 20. század második felében a nacionalizmus kifejezés, s hogy ezért miért nem alkalmas nemzeti gondjaink megjelölésére: mert óhatatlanul a nemzetiszocialzmus képzetét hívja elô. Ugyanerre az ismeretre épül Illyés Gyula nevezetes tétele, mely szerint a nacionalista jogot sért, a patrióta jogot véd. S ezt egészíti ki az a tapasztalat, hogy a magyarság vagy a nemzet szavak szinte azonnali felhorkanást váltanak ki, s aki mégis megkockáztatja használatukat, rögvest magyarázkodni is kényszerül. Vagy elébe megy ennek, mint Illyés, vagy annak teszi ki magát, mint Németh László, akinek költôi lendületű, nemes veretű, elképesztô problémaérzékenységrôl tanúskodó szövegei szörnyű vádakat szabadítanak magukra.

Kiderül ezekbôl a fejtegetésekbôl más is: bár eddig ugyan a legtöbbet nemzetrôl beszéltünk – van valami, ami éppen ennyire fontos: hogy a nemzet emberekbôl áll. Ezt mondja Mikszáth és Németh László, Illyés és Szabó Zoltán. Ezt látja, aki a dualista ország lassú agóniájának idején él, ezt, aki a Trianon utáni világ töredezettsége, kilátástalansága tanúja, s az is aki emigrációjából nézi ‘56-ot, majd a kinti magyarokkal disputál. S ezzel megint visszajutunk a nemzeti és egyetemes gondok, a közösségi és az egyéni, a magyar és európai gondok összefüggéseihez, szétválaszthatatlan egységéhez. Ahhoz a tényezôhöz, amirôl nem tudjuk (nem is akarjuk) eldönteni, hogy az itt fölvillantott kötetek legkisebb közös többszöröse vagy legnagyobb közös osztója. A lényeg az, hogy ez a fajta történelmi realizmus köti össze a politikust és a mesélôt, a közírót és a tervhalmozót, a költôt és a seregtelen vezért, a számadót és a teoretikust, az elefántcsont-tornyok és a hétköznapi tollcsaták hôseit. És itt nemcsak a megjelent, hanem a reményeink szerint a jövôben elkészülô kötetek szerzôire is gondolok.

Ajánlanom kellene ezeket a műveket, s szívbôl kívánom, hogy megismerkedjenek velük. De, jeleznem kell: nem biztos, hogy csupa öröm lesz ez. Lehet, hogy csak a télvégi, ólmos sötétség teszi, de komoly lelki teher az eddigi kötetek olvasása. Emelkedett szellemű, éles szemű, felelôsségérzettôl áthatott, eszményeik és nemzetük iránt elkötelezett emberek szólnak sok-sok száz oldalakon gondjaikról. Nemcsak saját népükre figyelnek, hanem a régióban élô társnemzetekre is, mert tudják, egymás ellenére nem boldogulhatunk. Azt gondolhatnánk, ha mindez így van (és vitathatatlanul így van), akkor örülhetnénk, mennyi érték halmozódott itt fel, s hogy ez a legfôbb feltétele annak, hogy a sorskérdések megoldódjanak. A gyötrelem forrása az, hogy mindez nem volt elég. A gondok nem oldódtak meg (legfeljebb mások fedik el ôket), a fölvetett alternatívák közül tendenciaszerűen a legrosszabbak valósultak meg.

Milyen más lenne könnyebb szívvel olvasni ezeket az auktorokat! Álmélkodni stílusuk hajlékonyságán, beleborzongani éleslátásukba, elismerôen csettinteni egy-egy bravúros gondolatmenetüket csodálva, olykor hevülni, máskor mosolyogni velük, s általában meghajolni műveltségük fénye, gondolkodásuk nemessége elôtt. De nem lehet: minden értékük valahol belénk hasít, eleven sebet bolygat. Persze, bárki megvonhatja a vállát: mi közünk már mindehhez? A globalizáció korában minek foglalkozni a történelmi létezés nemzeti dimenziójával? És valóban: számít-e még a kultúrák keveredése idején valamit a múlt, számít-e, hogy a világon valaha ezek a maguk önálló életét élték, nem kapcsolódtak össze egységesülô, egyetemes világhálóvá, s fontosak voltak önmaguk számára?

És mi van, ha azt mondjuk, mindez már valóban nem számít? Ha a nemzeti múltak helyét bepingáljuk fehérrel, hogy valami mást írjunk a helyükre?

A kérdés értelmetlen: nem tehetjük meg. Magunktól talán elfelejthetnénk, mik voltunk, akár annak az árán is, hogy akkor azok már nem mi lennénk. De mások ebbe nem nyugodhatnának bele, mert az ilyesféle kivonulás helyén támadó űrt hitelesen csak azzal tudnák betölteni, ami ott eredetileg volt. És éppen az a világtendencia, minden valamirevaló kutatás éppen arra irányul, hogy az ilyen fehér foltok eltűnjenek. És helyükre az kerüljön, ami eredetileg is volt. És óriási erôfeszítések irányulnak arra, hogy a valahai képekben óhatatlanul megjelenô fehér foltokat utólag próbálja meg az emberiség fölszámolni.

Mindez azt jelenti: amit oly könnyedén lehet meghaladottnak, elfelejtendônek titulálni, az valójában nélkülözhetetlen. Nem tudhatjuk, min múlik a jövônk: ha kétségbeesünk, hogy hány óránként tűnik el egy-egy faj az esôerdôkben, akkor azt sem felejthetjük el, hogy – valamivel lassúbb tempóban, de súlyosabb végzetszerűséggel – hány nyelv, s velük együtt hány kultúra vész el korunkban. És minden veszteség mindnyájunk vesztesége. Ezért aztán amennyire kétségbeeshetünk klasszikusaink elemzéseit, múltunk kritikus pillanatainak dokumentumait olvasva, úgy örvendezhetünk is. Mert nemzeti kríziseink lázlapjait, százados kétségbeeséseink krónikáját újraolvasva mégiscsak azt érezhetjük, hogy vagyunk.

A Magyar Nézô sorozat eddig megjelent kötetei: A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája - 1868, Vál. szerk. elôszó: Schlett István; Mikszáth Kálmán: Fény és árnyképek, Vál. szerk. elôszó: Alexa Károly; Illyés Gyula: Az író hűsége, Vál. szerk. elôszó: Domokos Mátyás; Szabó Zoltán: A magyarság Európában, Európa a magyarságban, Vál. szerk. elôszó: Sándor András; Németh László: A magyar élet antinómiái, Vál. szerk. elôszó: Monostori Imre.

Gróh Gáspár

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu