buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. június 20, csütörtök
Rafael napja





















Évfordulók:
1921: Fáy Ferenc születése (Pécel)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Az értékteremtô magány áldott emlékű klasszikusai


2002.09.15

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az utóbbi években több kiadónál is megjelentek a magyar irodalom jeles alakjait idézô és értékelô antológiaszerű kötetek, emlékkönyvek, amelyek – esetenként a legújabb kutatási eredményeket is kamatoztatva – formálhatták és gazdagíthatták a bemutatott szerzôkrôl alkotott képünket. Irodalomtörténeti jelentôsége miatt feltétlenül ki kell emelnünk a Nap Kiadó két igényes sorozatát (Emlékezet, In memoriam) már csak azért is, mert a kánonképzés aktuálisan fontos kérdéseirôl tudósító, az eligazodást és értékelést megkönnyítô kiadványokról van szó. Tanáremberként is tapasztalom, hogy milyen hasznos és gondolatébresztô lehet, ha szükség esetén kéznél van például a Kálnoky Lászlóról szóló Menekülô szív (szerk. Alföldy Jenô), a Nagy Lászlót idézô Havon delelô szivárvány (szerk. Görömbei András), vagy éppenséggel a Pilinszky Jánosra emlékezô Senkiföldjén (szerk. Hafner Zoltán).
 

Az Emlékezet sorozat egyik legújabb, Pomogáts Béla által szerkesztett kötete a helikoni triász költôjét, Áprily Lajost, az In memoriam sorozat Lator László által szerkesztett újdonsága pedig a Nyugat harmadik nemzedékének képviselôjét, Jékely Zoltánt mutatja be – mindkét esetben a művészi-emberi portré minél teljesebb megrajzolására törekedve. A két könyv együttes recenzióját nemcsak az életművek mély erkölcsi-eszmei rokonsága, valamint az értékjelképekben is nem egyszer megnyilvánuló értékpozíció érintkezése indokolja, de legalább ilyen mértékben az is, hogy Áprily és Jékely esetében apáról és fiúról van szó. Mindkettejük gyökértudata és hagyományvilága Erdélyhez, ezen belül leginkább a parajdi, nagyenyedi és kolozsvári élményekhez kapcsolódik.

A megkerülhetetlen monografikus munkák (Gyôri János, Vita Zsigmond, Csép Ibolya) nyomán jelent meg a Áprily-képünket teljesebbé tevô összeállítás, amely a költô egyik legszebb vallomásának címét (A kor falára) hirdeti a kötet borítóján. A szerkesztô (Pomogáts Béla) szándékairól, az életút és életmű kölcsönös feltételezettségérôl vallott koncepciójáról sokat elárul az emlékkönyv elején hangsúlyosan elkülönített, afféle ajánlásként szereplô három írás: a költô már említett emblematikus verse, a hetvenéves Áprily reflexív visszatekintése pályájára (Szerettem az embert), illetve az egykori tanítvány, a késôbbi pályatárs Nemes Nagy Ágnes szeretetteljes ecsetvonásokkal megrajzolt, lényeglátó portréja (Áprily), amely egyfelôl a „viszszahúzódó, szűkszavú, rejtôzködô” költôrôl beszél, másfelôl a példaszerű emberi helytállást emeli ki: „De mást sem lehet elfelejteni, róla szólván. A válltartását nehéz idôkben. Hiszen megért két világháborút, erdélyi otthona elvesztését, fiatal szeretteinek halálát, az irodalomból való kiszorítását az ötvenes években – és mindeközben olyan egyenes maradt, mint kedves, ezüstös bükkfái a visegrádi erdôkben. Talán csakugyan fává változott.”

Az Áprily-írások címével (Álom a vár alatt, Tetôn, A láthatatlan írás, Ábel füstje, Akarsz-e fényt?) öt egységre tagolt antológiában – ahogy az gyűjteményes, szerkesztett anyagoknál szokásos – műfajilag igen sokféle írás szerepel. Ezt a breviáriumszerű összeállítást mindenekelôtt a szerzôtôl való emlékezések, esszék, levelek, vallomások és kiváltképp versek teszik élményszerűvé, elevenné. Áprily itt olvasható prózai művei közül különösen emlékezetes az apáról, a gyöngykagylóról és a virtuális könyvtárról szóló írás (Álom egy könyvtárról). A költôi termésbôl beválogatott atmoszférikusan jelentéses versek a klasszikus eszményekért lelkesedô, kivételes formakultúrájú, felfokozott zeneiségű, természetközeli költô arcélét asszociálják az életműben kevéssé jártas olvasónak is.

Az Áprily Lajosról alkotott kép – részben a bemutatott szerzô sokoldalúsága miatt – több, egymásnak is ellentmondó mozaikból áll össze. Akik közelrôl ismerhették ôt (Kuncz Aladár, Kós Károly, Berde Mária, Sôni Pál, Hunyady Sándor, Vita Zsigmond, Nemes Nagy Ágnes) emberi és művészi kvalitásainak, erényeinek és esendôségeinek megítélésében valamelyest talán illetékesebbek. Közülük most Hunyady Sándort idézem: „Áprily Lajosnál jobb szívet és finomabb értelmet sehol sem találhattam volna. (...) Tiszta, mint a kristály, mint egy pohár friss forrásvíz.” Ezt a jellemzést tovább árnyalja, gazdagítja Nemes Nagy Ágnes emlékezése: „Ámulva figyeltem ezt a szakadás nélküli életet, amely kerek volt és egyenes. (...) Hogy milyen tanár volt? Jó. Egyszerű, természetes. Póztalanul is hatásos. (...) Archaikusabb volt mindnyájunknál. (...) Mi volt a költôi alaprétege? Talán a melankóliája. Erdélyisége úgy ült rajta, mint a lelkifordulás. (...) Nem a kifejezôk közé tartozott, hanem a kifejezéssel eltitkolók közé.”

Nem kevésbé fontos persze azok Áprily-élménye sem, akik irodalom-történészként, kritikusként (Tüskés Tibor, Baránszky-Jób László, Czine Mihály, Imre László, Görömbei András, Láng Gusztáv) némileg nagyobb distanciával, ám megfelelô alázattal szemlélik ezt az életművet. Kivétel nélkül úgy tartják, hogy Áprily emelkedett érzelemvilága és klasszicizáló ízlése nagy forma-fegyelemmel bíró, zeneileg szuggesztív alakzatokban fejezôdik ki. Különösen pontos és találó az a látlelet, amit Láng Gusztáv Áprily-problémák című tanulmányában olvashatunk: „Áprily versei nem hangulatvilágot fejeznek ki, hanem világhangulatot. Ez a világhangulat alapvetôen tragikumra hangolt. (…) A tiszta, harmonikus forma, a világ szépséggé szublimálása nélkül Áprily számára nincs költészet. (…) A táj, a leírt természeti jelenség mindig jelentés- és közérzethordozó jelkép az Áprily-versben. (…) Mind e jelképek és vallomások a költô – és a költészet – magányáról vallanak.” Ez a magány azonban – tehetjük hozzá a Áprily szektájához tartozók csöndes örömével – Istentôl áldott, értékteremtô magány. A fényhozó-fényadó Áprilyt méltató Imre László is ezt a kagylótürelembôl fakadó értékképzô mozzanatot hangsúlyozza: „Nemcsak Ábel áldozatát fogadta el az ég, minden szeretet és jó szándék találkozik. (...) Áprily áldozatát, életművét is elfogadta az ég és a föld. Életét, költészetét és ôt magát, mint igaz embert.” És ezen értékelés érvényességén az sem változtat érdemben, hogy Áprily lírájában nem annyira a létezés öröme, mint inkább a létezés fájdalma zenél.

Ahogyan Áprily Lajos sokak számára mindenekelôtt Az irisórai szarvas, a Tavasz a házsongárdi temetôben, a Március és a Tetôn költôje, akként Jékely Zoltán is a leginkább emblematikus verseivel (A marosszentimrei templomban, Pisztráng-balett, Madár-apokalipszis, Az utolsó szó keresése) él az irodalmi köztudatban. Nagyon sokat kell még tennünk azért, hogy ez a meglehetôsen hiányos és töredékes képünk megbízhatóbb és távlatosabb legyen.

Az In memoriam sorozat nemrég megjelent kötete (Az én országom) hitem szerint igen hatékonyan szolgálja azt, hogy Jékely Zoltánról alkotott képünk teljesebbé és hitelesebbé váljon, az életmű pedig egyszer s mindenkorra az ôt megilletô helyre, a klasszikusok sorába kerüljön. Miként a Jékely-emlékkönyvet jegyzô Lator László írja: egyáltalán nincs könnyű helyzetben az, aki Jékely Zoltán pályáját próbálja megrajzolni. „Már lírája természetét, külsô jegyeit is nagyon nehéz leírni, hát még legbensô lényegét kiszűrni. Minden valamire való versben van egy olyan réteg, amelyet fogalmi eszközeinkkel már nemigen tudunk megközelíteni. Jékely lírájában különösen nagy ez a homályos tartomány.” Ráadásul a másik feladat, nevezetesen a költôi pályaív fölvázolása is komoly fejtörést okozhat, hiszen – megintcsak Lator Lászlót idézve: „Jékely húszéves korában mindent tudott, semmivel sem kevesebbet, mint férfikorában vagy élete végén.”. A par excellence (spontán) költôrôl értekezô Lengyel Balázs is arra a feltűnô jellegzetességre utal, hogy a Nyugat harmadik nemzedékének tagjai közül az egy Weöres kivételével „költôileg ennyire készen, ennyire karaktert hordozón senki sem lépett színre. (...) Az Éjszakában (1936) minden ott van (csaknem minden), ami Jékelyt Jékelyvé teszi.”

A költô elsô kötetérôl szólva Szerb Antal is a nagy költészet (még inkább a nagyköltészet!) jegyeit véli felismerni, majd megjegyzi: „Ez a verskötet oly kész, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jobbat fog írni.” A nemzedéktárs, Weöres Sándor is feltétlenül dicséri Jékely tehetségét: „Jékelyben megvan a legfôbb művészi erény: a legnyűgözô erô. Versei hálátlan anyagnak bizonyulnak a kritikus kezében: kisiklanak belôle, mint legtöbbet emlegetett állata, a hal.” A másik pályatárs, Rónay György meglátása még ezen is túlmutat: „Mindannyiunk között ô volt a legeredetibb.” A kitűnô esszéíró, Halász Gábor véleménye is ezt támasztja alá: „Ha van költô fiataljaink között, akinek a hangját nem lehet félreismerni, Jékely Zoltán az.” Figyelemre méltó az is, hogy az új költôi eszmény képviselôi, azaz a harmadik nemzedék tagjai közül Jékelyt tartja a legjelentôsebbnek. Ezek után Nemes Nagy Ágnes reflexiójában már semmi meglepô sincs: „Mindnyájan tudjuk, ô a költôi költô, a költô archetípusa. (...) Személyének kivételesen erôs volt a stílusfoka. És kivételesen erôs, átható költészetének stílusfoka is. (...) A nagy énekesek aranyhangja az övé, egyszerre áttetszô és testes, fátyolos és édes, mintha északi dallam szólna bariton hangon. (...) Jékely Zoltán költôi aromája hasonlíthatatlan.”

Jékely kortársi és irodalomtörténeti megítélésének minden disszonanciát nélkülözô, egyöntetűen pozitív jellege legalábbis tiszteletet parancsoló, hiszen aki Weöres, Vas István, Radnóti, Kálnoky, Rónay, Zelk Zoltán nemzedékébôl egycsapásra ki tudott emelkedni (és aki képes volt ebbôl a hihetetlenül erôs mezônybôl kiragyogni), az valóban csak egy Rilkéhez mérhetô, orfeuszi típusú, istenáldotta tehetség lehet. Az olvasó és irodalomértô tiszteletének persze egyéb oka is van. Mert jóllehet, hogy Jékely azonnal nagymesterként lépett színre és késôbbi pályáján is „óriásként magasodott a háttérben”, nem mindig kapott méltó figyelmet. Tandorival szólva ugyanis „a divatok hálátlanul bánnak azzal, aki nem divatozik”. És akkor még nem szóltunk apa és fiú ellentmondásos viszonyáról, Áprily és Jékely feszültségeket is magában hordozó, különös kapcsolatáról. Túl azon, hogy kettejük esetében nagyon is különbözô lelki alkatú költôkrôl van szó, a pályakezdô Jékely számára legalább anynyira nyomasztó, mint amennyire inspiráló lehetett Áprily irodalmi súlya és tekintélye. Ô maga mondja egy 1977-es interjúban: „Én már elsô zsengéim óta nehéz helyzetben vagyok emiatt. Néha, tapintatlanul, még most is vetélytársakként akarnak egyesek kezelni kettônket, márpedig ez mindenképpen bántó és erôszakolt dolog. Valószínű, hogy apám nélkül is költôféle lett volna belôlem, de példája és az a tudat, hogy költôként is megbecsülik, bizonyosan hatott rám.” A költôi kifejezés új útjait keresô, a másféle ízlésirány felé tájékozódó Jékely mindenesetre hálás volt Áprilynak a finom és elegáns „kritikáért”: „Párizst kerestem húszéves koromban, / Szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert, / A te zenéd más ritmusokra dobban, / Párizs mást küld neked: Apollinaire-t”. Az apa halála után írott versek (Kalapkorona, Az utolsó sétánk tanújához) a veszteségtudat és hiányérzet nagyságán túl arról is tudósítanak, hogy domináns módon a szeretetteljes, meghitt kapcsolat emléke él tovább.

A „kozmikus döbbenet” és az „érzéki hevület” nagy formátumú költôjérôl életében legendák sora született, hogy aztán halála után a legnagyobbaknak kijáró tisztelettel s már-már szavakat bénító szomorúsággal szóljanak hozzá – oda-átra – az itt maradottak. Az emlékkönyvben szereplô pályatársak (Takáts Gyula, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Kiss Tamás, Kányádi Sándor, Csorba Gyôzô, Kálnoky László, Rába György, Albert Gábor, Ágh István) közül idézem most az utolsóként említett szerzôt: „...alig akad hozzá hasonló végítéletes költô (...) és alig akad hozzá hasonló az élôk és holtak szeretetében. (...) A magyar költészetben ilyen tragikusan derűs, derűsen tragikus költôt nem ismerek.” Jékely Zoltán tüneményes sorait olvasva e sorok írója is teljes mértékben osztja Ágh István igazát: „Legjobban tetszettek nekem / a földön: nôk és templomok, / kikben szökellô láng lobog, / kikben halottas béke zeng”.

In memoriam. Jékely Zoltán: Az én országom
Szerk. Lator László
Nap Kiadó
390 oldal, 1950 Ft

A kor falára. Áprily Lajos emlékezete
Szerk. Pomogáts Béla
Nap Kiadó
306 oldal, 1950 Ft

Ködöböcz Gábor

Nap Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu