buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Egy kis „Cartaphilus”


2002.08.15

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Kiadókat mifelénk semmiképp sem terjedelmi nagyszabásúságok minôsíthetnek, nem lehet mérvadó a támogatottság mérve sem… s így folytathatnánk. Hát akkor mi? Ha egy pillanatra eltántorodunk a NAGYSÁG Weöres Sándor által szellemesen áthúzott fogalmától, amiképpen e nagy költô „Újság”-verse is jóval több, mint napilapjaink sokéves talonja-etalonja (bölcsebb és örökérvényűbb), ha mindez így van (is), azt mondhatjuk, azt muszáj mondanunk: a valamikori „kis” Cartaphilus a hazai könyvkiadói műhelyek egyik legjelentôsebbjévé nôtt.
 

Nôttön nôtt, növekedett „csinálóinak” makacs jóvoltából, minden kényszerű kötöttség (bensôvé ne váljon!) ellenére, kitűnô szabású, nagystílű kiadó lett. Röstellem, hogy mostani kvartettem oly Cartaphilus-kedvenccel kezdôdik, melynek létrejöttében egy régi-régi, még teljes szívű, még 1995-ös londoni utazásom is szerepet játszott: az elegáns ottani cirádás-vas papírkosarak egyikében egy vasárnap délelôtt, szépséges napfényben, leltem egy újságmellékletet. Nem a sport, nem a gazdasági, nem a politikai, nem az utazási, nem a pletykamelléklet volt az, hanem… mondjam-e, a kulturális. (Csak bensônkké ne váljon!) És ott volt egy megemlékezés, pár oldal, szegény Oscar Wilde valami emlékezetes, szomorú évfordulójáról. Hazahoztam, Wilde írói szellemének nyomába kanyarodtam (külsô pályán), és a Cartaphilus régi rokonszenvére bukkantam: ôk a múlt századi brit (ír) szerzô lelkes rajongói, hamarosan kialakult, aztán mostanra mindenféle akadályok kiadói-bölcs leküzdése vagy elhanyagolása ellenére, megjelent a kötet, Oscar Wilde prózatöredékeinek (aforizmáinak, vallomásainak, hangsúlyozom) gyűjteménye, a Sóhaj a mélybôl.

A cím, melyet a kiadó talált, eleinte engem is meghökkentett (a kötet válogatóját és fordítóját, ezért a röstelkedésem), de aztán rájöhettem: hiszen így válogattam, így fordítottam én ezt a szegény jó zseniális mestert, Wilde-ot! nem viccgyűjteménynek, nem bölcsességek kis tárházának, hanem emberi kiáltásnak, melybe a tréfaság visszarezgései ugyanúgy belejátszanak, mint a lelki poklok, tönkremenések, akár istenkeresô remények, istenrôl-lemondások árnyalatai is, és akkor legyen ez a cím. Legyen ily címmel sikeres megint egyszer Wilde, akire nem az a jellemzô elsôsorban, miféle „vonzalmai” voltak – a társaságairól se feledkezzünk meg –, az sem a legfontosabb, hogy végül teljesen elrontotta életét, az sem számít, hogy léhának látszik, hanem az, hogy az emberi gondolkodás és érzésvilág teljes skáláján játszik, akár a mi Kosztolányink, ha terjedelemben nem is oly gazdagon, mert színműveinek nagy része például épp hogy vicc-poros… ezért döntöttünk az aforizmagyűjteménynek nevezhetô vállalkozás mellett, mely azonban, mint mondtam, több, mint bölcsesség-együttes… és így tovább.

Ez Wilde lényege. Van tovább! Van megújulása munkásságának, van megrendítô ereje – eltöprenghetünk, kicsit könnyezhetünk, jókat mulathatunk rajta. Élet és művészet talán alaposabban, még tragikusabban is összefügghet más íróknál, de hogy az élet a művészet elrejtôje… bocsánat, a művészet az életé… bocsánat, mindkettô feltárója mindkettônek… na tessék, ez a betanulhatatlan Oscar Wilde. Korántsem a szellem vízisípályája. Maga a tenger.

A Cartaphilus elkötelezettségeinek egyike Hermann Hesse. A mediterrán-lelkületű, nagy német író (és mai világkedvenc) meséi jelentek meg ezúttal így (A varázsló gyermekkora), és a kötetnek minden esélye megvan rá, hogy hálás könyv legyen. (Kérem közönségünk további, tartós, nem lankadó érdeklôdését. Mert tévhit az, hogy kedvenceinkbôl valaha is, bármi is „sok” lehet, amiképpen az eladott példányszámok mohó fogyás-üteme se mérce. De hagyjuk ezt!) Hesse különleges értékeit, persze, ugyanolyan nehéz lenne feltárni, más „monokróm” (tarkasága ellenére is: egyetlen szín szín árnyalataiban játszó) szerzôként. De ezeknek a különleges értékeknek, ismétlem, a furcsa keverés az egyik alapeleme. Mítosz és mese, legenda és napfényben ragyogó környezet (Dél-Svájc Kis-Itáliája, például), végtelen okosság, és enyhületes szív, kíméletet nem ismerô logika, s közben olvadó romantika… elég legyen ennyi. A mesék az emberiség mindenféle korszakát „felölelik”, s természetesen mindig a jelenre vonatkoznak. Hesse mégis sokkal „húsosabb”, fényesebb anyagú író, mint Kafka vagy Beckett. (A további egy-színt-játszók.) A mese műfaja pedig, és Hesse hű az ígéretéhez, mindig különösen vonzó. Nem elkötelezô erejű, mégis sugallatos mélyű. Bátor, de nem kötekedô. Maga hívja „a lapot”, de nem kihívó. Bölcs, de dimbes-dombos tájakon vezet, nem kell hozzá alpinista képesség és ôrültség.

A mese – mindeközben nem mese Hesse kezén. Nekem fôleg Az európai című eszmefuttatása tetszett. Vegyünk csak egy kiragadott részletet: „Az európai, akinek meglepôen kevés szeretetben volt része, többször is felbosszantotta embertársait kemény, és megvetô bírálatával… Amikor az indián a kék ég magasából leszedte a madarát, a fehér ember megvonta a vállát, és azt állította, húsz gramm dinamittal háromszor ilyen magasra lehet lôni. És amikor felkérték, hogy mutassa ezt be, nem tudta…” A mese. A hessei mese. De nem mindenütt epés. Van, ahol patakként csörgedezik, mindig stilizáltan mulatságos, sosem teher az okossága… Fura mód ötvöz két fontos jegyet.

Egyikük: észrevétlenül lopja be magunkat az eszünkbe. A másik: szívünkbe ugyanígy. Kell ennél több? Meghitt téli estén ugyanolyan jól olvasható, mint kirándulásra igyekezvén a buszban. Hesse elpusztíthatatlan kincse marad… nemcsak az európainak. Akit fájóan, de nem fejcsóválásra késztetô önostorozással mutat be.

Kosztolányi Esti Kornél-szellemében „súlyos” (könnyed, drágalátosan becses, tüneményes) könyv ez a Hesséé, ám egészen másféle, felvállalt (brr, e szó! de itt: helyén) bonyodalmak, nehézségek, irdatlan gondok és gondolatok, elintézhetetlen kérdések tárháza Friedrich Nietzsche igazi óriásműve: A hatalom akarása.

Bocsánat, de nekem az Olvasó szíves figyelmét kell fölhívnom itt műalkotásokra, nélkülözhetetlennek is ítélhetô könyvekre, bocsánat, de ilyeneket mondok (ekképpen): még Kant is lehet nagyon szórakoztató. Eötvös József aforizmáiról nem is szólva. (Kár, hogy egyelôre sehol sem szólhattam már róluk, lekéstem. Említem.) Schopenhauer eltökélt peszszimizmusa (ismétlem: pardon!) magával ragadja az arra hangolt lelket. Fel is üdíti. Hah! Feketére-szürkére még gyötrelem-sötétet? Igen.

Ahogy forróságban sem okvetlenül jéghideg vízzel érdemes zuhanyoznunk.

Hanem Nietzsche… Elsôsorban: Nietzsche nem „szaval”. (Ahogy tévesen hitték prófétás-másik-nagy-műve alig-ismeretében; ma már az is hiteles alakban olvasható.) Nietzsche hullámvasútra teszi olvasóját, és a legbizarrabb ellentétek közt száguldunk, motorkocsivezetônk – a Filozófus – nem ismer irgalmat, de anynyi mentsége azért legyen, hogy rémbarlangjait elôttünk sok tucatszor bejárta maga, s nem pusztult bele. Azaz, a végén, az egészbe, mégis belepusztult.

Nietzsche a mindenkor-élt, bármikor-élt legnagyobbak egyike, dosztojevszkiji kategória, schopenhaueri, mit tudom én, a rendszerbe foglalt tébolyok és éleslátások költôje. (Nem ô ír tébolyodottan, vigyázat.) Nem prófétikus, ugyan, inkább analitikus. Nem „ellenfele” (anti-keresztes-lovagként se) semminek, senkinek. Egyszerűen a nihilizmusra vezeti vissza, onnét vezeti el… utána semmi nem marad épségben, nem marad meg ugyanolyannak, ami volt. A hatalom akarása semmiképp sem a hatalmi akarnokok kézikönyve, nem a tôkefelhalmozó, öncélú üzlet-iparé, nem kiskirályoké és oligarcháké, nem a férfi-nô párharc (jaj, bocsánat megint), nem az önérvényesítô világ-erôké. Igen komoly utazásra hív ez a könyv, iszonyatos érték. Mert az élet, a világ legapróbb mozzanatainak milliónyi (nem túlzok, ha közléseit össze-viszonyítjuk, milliónyi) megközelítési módját, szempontját adja; a rátermett szellem számára több, mint egy filozófiai lexikon. Vagy kettô.

Miért kell olvasni? Mert pótolhatatlan késôbb aztán, írja Nietzsche maga, ha valaki elmulasztott jó iskolába járni. Az év könyvkiadásának egyik telitalálata a mű.

De a Cartaphilus legmeglepôbben, jól-szenzációs kiadványa a Susan Sontag-esszégyűjtemény: A Szaturnusz jegyében. Csak ámultam és bámultam. Bocsánat emez újabb (alkalmasinti, de rendesen meglatolt) közhelyemért itt. A borítón egyébként is egy szem néz ki a rôtes hullámgyűrôzésbôl, anyagmikroszkópiából.

Akiket, s amely dolgokat Sontag itt mikroszkóp alá vesz, rendre elbírálják e vizsgálatot. Szerzônk megôrzi szociológiai, pszichológiai stb. elkötelezôdését, elfogultságát, érdeklôdésének centrikus köreinek rendre ugyanarra a „strófára” járnak. (A szemmel látható világéra, ó, igen.) De Susan Sontag engem még soha meg nem rendített. Okosságát elismertem tán, de nem csodáltam. Most igazi mély eszszéistaként mutatkozik, s kiálthatunk: érdemes volt! na végre! Igaz, a politikum most is túlnyomó egy-egy esszében. A Fülbemászó fasizmus, a Syberberg Hitlere félig-meddig ebben a jegyben remeklés. Derekas, érdekes dolgok. Ám nézzük például a záró írást, Az ész szenvedélye címűt, ahol Elias Canettirôl végelemzésben ez áll: „Canetti olyan teljes szívvel vállalja mások csodálatának kötelességét és gyönyörűségét, olyan kényes az érzéke az írói elhivatottságra, hogy az alázat – és a büszkeség – különleges és jellegzetesen személytelen módon, érintetté teszik. Egészen belemerül abba, hogy olyasvalakivé válik, akit ô maga csodál.” – és így tovább. Kívánnánk magunknak sok Canettit! Vegyük még az (Antonin) Artaud megközelítése gyönyörű futamait, igazságosságát. Sontag az, aki itt Canetti szerepében alakít megrendítôt. (Szóismétlés.) Artaud világadósság. Istenem, mekkora tragikumaink hordozója volt ez a szertelen-szelíd, valóban az ôrület mélyein is bukdosó ember. Sontag megannyi kulturális jelenséget, emberi lehetôségrendszert tár fel hitellel és villámgyorsan. (Szürrealizmus és politikum, világmegváltás és kétségbeesés.) Artaud-ról megállapítja, hogy – az említett kétségbeesésben, melyrôl a mi Pilinszkynk tud sokat legjava helyein, Szép Ernô tud – „halálos küzdelmet folytatott” önmaga helyreállításáért. Búslakodásában. Meg abban a helyzetében, hogy „legföljebb félénken elismerte az irracionalitás létjogosultságát”. Nem idézem tovább, olvasás közben rajzolódnak ki a pontos, érdemleges arányviszonyok. De Sontagnál elfogadható vonalak és körök rajzolódnak ki, nem: ô maga is állandó kísérletet tesz önmaga helyreállítására, és ennek eszközei mi vagyunk, ahogy nyugtalan szívvel folytatjuk tovább a töprengéseket, vívódásokat… és minimum, hogy kevesebb idônk marad félkészre rágott ideológiák, harci indulatok és jelszavak görgetésére, netán tovább-emésztésére.

Azt mondhatom, a prométheuszi tűzlopó ember esszéista-példája itt (a régi alapokat, persze, meg nem tagadható) Susan Sontag.

Tankönyvírónak lehetne áhítanunk ôt.

Hermann Hesse: A varázsló gyermekkora. Mesék. 2600 Ft
Oscar Wilde: Sóhaj a mélyből.. 2000 Ft
Friedrich Nietzsche: A hatalom akarása. 3700 Ft
Susan Sontag: A Saturnus jegyében. 2400 Ft

Tandori Dezső
költő, műfordító

Cartaphilus Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu