buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Valóságelhárítás


2002.08.15

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Esterházy nagyot teljesített. Mondhatnánk, hozta a formáját. De nem mondjuk. Mert a Javított kiadás a formateremtés más szintre kerülésének ígéretét, mi több, elhatározott szándékát is magában hordozza. Jobbat hozott, mint szokásos formáját: megelôlegzett egy másformát.

A szöveg egyhelyütt (127. o.) a „posztmodern diktatúrá”-járól beszél. A régi, frivol-poénos nyelven, vagyis voltaképpen értelmezhetetlenül. Ha akarom, csiki, ha akarom csuki. Ámde az egészben szétszórt megjegyzések mégis följogosítják az olvasót arra, hogy úgy vélje: Esterházy most végre komolyan elhatározta, szembenéz írói művészetének legnagyobb formaproblémájával, a posztmodern duplafenekűséggel.

A Javított kiadás az én szememben a duplafenekű beszédmód kudarcának ôszinte kórképe. S mint ilyen, igazán becsülendô teljesítmény.

Esterházynak ugyanis nem csupán azzal kellett szembenéznie, hogy „a besúgó már a spájzban van” – nem mintha ez önmagában nem lett volna elegendôen súlyos anyag a földolgozásra (de hát teher alatt nô a pálma) –, hanem azt is meg kellett kérdeznie magától: érintetlen maradt-e vajon mindettôl maga a stílus, az író legféltettebb kincse. Ilyeneket ír: „Ügynökünkkel rendkívüli találkozót tartottam. Átadtam a fia részére szóló útlevelet. Szinte fuldoklok, alig kapok levegôt. Úgy mondtuk, úgy tudtuk, hogy azért mehetett egy-egy közölünk, mert a többiek itt maradtak túsznak. Ez azért hôsiesebb változat, mint emez. De hogy az ávó dolgozott a nyelvérzékemen...

Jártam egyet, nem tudtam ülve maradni. Ilyen brutálisan még sosem derült ki, hogy tényleg úgy van, ahogy mondogatni szoktam, hogy tudniillik írás közben tudom meg, mit írok.” (159. o.)

A Javított kiadás formaproblémája megváltozott. Ezúttal a realitás brutalitása arra kényszeríti az írót, hogy mondatait – jelesül az édesapjának emlékművet állító Harmonia caelaestis mondatait, a „szoft” realitást – a talált tárgy, Csanádi ügynöki jelentéseinek mondataival, vagyis valami igazán kôkemény realitással szembesítse. A szembesítés pedig kíméletlenül ôszinte és egyenes. A frivol hangvételt a kétségbeesett, átkozódó döbbenet hangja lemossa a pályáról. „/Megint rálapoztam egy mondatra, amelynek új értelme lett: Édesapám alapjában véve rossz ember volt, egy hitvány tetű, de ez lényegében sose derült ki, nem került rá sor. – De./” (266. o.)

Idôzzünk itt el egy csöppet. A Javított kiadásban úgy is ítélet tétetik, hogy Csanádi-Esterházy ügynöki szövegei és Esterházy-Esterházy Harmoniából idézett szövegei azonos tipográfiai bánásmódban részesülnek, magentával vannak szedve, talán a valósághoz való viszonyuk hasonlóságát jelzendô: igen messze járnak tôle. Persze gyökeresen másféleképpen. A Harmonia mondata tipikus posztmodern megnyilatkozás: úgy állít értéket, hogy azt a tetű létformájába dekonstruálja, majd a puszta véletlenre hárítja a végeredményt, ha elvégezzük a szükséges elôjel átalakításokat és a kínálkozó egyszerűsítéseket, akkor a mondat értelme valami ilyesmi: édesapám valóban kiváló ember volt, de erre azért nem kell annyira fölvágni. A Harmonia mondatai hárítják a valóságot. A Javított kiadásban viszont az író szóhoz kénytelen engedni azt, a maga nyers közvetlenségében, amin már nincs mit dekonstruálni. A valóság csak annyit mond: De. Nem kenyere a szócséplés. És ezzel fenékre ülteti a duplafenekűséget.

Megsavanyodott az irónia.

„Értékelés: A ‘Parnasszus’ fn. kombinációs terv kidolgozásának befejezésével vártunk a jelzett találkozóig (...) Az eredmény alapján tisztázódott, hogy ‘Csanádi’-nak vannak kibontakoztatható lehetôségei ezen irányokban, de az pillanatnyilag nem fogalmazható meg a foglalkoztatási és kombinációs tervben.

Parnasszus – akkor ez nyilván valami művészi tárgyú besúgás lehet. Milyen szerencse, hogy olyan nehézkesen tudtunk egymással beszélgetni, így aztán tôlem nem tudhatott meg semmit. Nem kérdezgetett. Ekkor volt még két hét hátra a Termelési-regény befejezéséig. Repülve dolgoztam. ‘Görcstelenül és derűsen szabad’, írta a regényrôl (a kéziratról) fél évvel késôbb Nádas. Amikor tehát én valóban görcstelenül és derűsen szabadon flangáltam, nem tudtam, hogy egy szál kötélen egyensúlyozom, hatalmas üresség fölött, melyben még vad krokodilok is tátognak milliméterekkel az arcom elôtt. Vagy más képzavar.” (263. o.)

Itt a formaprobléma – a „régi” Esterházy prózájának formaproblémája – bár egyelôre csak képzavarosan, enyhén dekonstruált módon fogalmazva, de mégis határozottan. Jelentôs lépés. Hic Rhodus, hic salta. Kívánhatjuk az írónak.

Mert valóban. Esterházy prózája – minden zsenialitásával, kétségtelen írói nagyságával egyetemben – ellibegett a kádárista világ fölött, akár egy csúfondáros tündér, egy Peter Pan, néha rákoppintott valakinek az orrára, néha elvarázsolt, bohóckodott – könnyesre röhöghettük magunkat tôle, és ennek igazi terápiás gyógyhatása volt az olvasókra –, miközben gondolhattuk, hogy a maga szövevényes bonyolultságában, az elôjelek állandó cserélgetésével még valami titokzatos mélység is kibontakozik elôttünk. Mostmár látható: az igazi mélységek iránt ez a próza bizonyos értelemben vaknak bizonyult.

„Feladatul kapja, hogy K. M.-mel való mérkôzéslátogatást szervezze meg, családjában az akadályt hárítsa el. Csak nekem kellett volna szólni... Úgy szerettem vele meccsre járni, az Üllôi útra, a Stadionba... < k > Intézkedés: ‘Csanádi’ részére megszerezzük a szükséges jegyeket. Nincs megállás, mindenhová elér a trutymó. Szóval azoknak a szép, mitikus apa-fiú szcénáknak itt a forrása. A mennyország lehet ilyen, apa, finom ennivaló, szépség, gondoltam. (547.) Ezt akkor tehát az ávónak köszönhetem. ...

A falnak bírtam volna menni (nem mentem) apám idônkénti fölényeskedésétôl, ettôl a hallgatag ál-mindentudástól; nem vettem észre, hogy ezt én kényszerítem rá: ha békén hagyom, magamagától sosem ilyen. Csak ha a farbát hozatnám elô vele, akkor ilyen. A farbával nem akar elôjönni. Vagy nincs is farba. Vagy több van, neki is van, nekem is van, és amikor ô elôjön az övével, azt én észre sem veszem. (568.) Majdnem minden szóhoz jegyzetet lehetne írni, az ál-mindentudás mégse volt ál, a farbáról ki tudhatta volna, hogy nemcsak hogy van, de ekkora..., és hogy én mimindent vettem észre és mimindent nem...” (161-162. – a dôlt betűt ezúttal én éreztem szükségesnek – O.I.).

Ez utóbbi belátás egy író számára – akinek egyik legfontosabb tulajdonsága kell legyen a megfigyelôkészség, a világra, a jelenségekre, az emberekre fókuszáló kivételes érzékenység – döntô, katartikus erejű lehet. Mert persze nem elsôsorban arról van szó, hogy valaki a saját apjában miként nem látja a besúgót – a Stasi aktákból kiderült, hogy néha házastársak sem tudták egymást ilyen minôségben (vagy inkább silányságban) megismerni –, hanem arról, hogy egy jelentôs művész művészetére mi minden következik ebbôl. Hogy az érintettség élménye a Javított kiadásig reflektálatlanul maradt.

„Rosszul múlik az idô. Ott kéne ülnöm a doszsziéknál. De ott se szabadna múlnia az idônek, ülni az idôtlenségben, vagyishogy egyik pillanatról a másikra készen kéne lennem. Ez több, mint türelmetlenség. /Azóta is így van. Mintha apám ügye folyamatosan rombolná a világot. És az én ‘strukturális’ kétszínűségem is. Hogy ennek a lehetô leghamarább véget kell vetni. Vetnem. Most olyan egyszerűnek érzem: az igazság szép. A van. Na ja./” (123–124. o.)

A strukturális kétszínűség közvetlen értelme arra az elképesztô tényre vonatkozik, hogy Esterházy Péter, miközben már rászakadt apja besúgó múltja, egyre-másra lép föl a Harmonia caelaestis ünnepein, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. („Ez volt az én hübriszem, valahogy úgy képzeltem, hogy megválthatom ôt.” 18. o.) Csapja be saját rajongóit, olvasóit. Rombolja a világot. Lássuk Uramisten, mire megyünk ketten? Ez az igazi dekonstrukció. És a dekonstrukció halála.

De szélesebb értelemben a strukturális kétszínűség – vagy inkább sokszínűség, sokértelműség – az író egész eddigi írásművészetére is vonatkoztatható. Úgy tett, mintha vitriolos kritikáját adná a kádárizmusnak, közben – akarva-akaratlanul – újratermelte a legvidámabb barakk hisztérikus vidámságát. A Termelési-regény ezt termelte.

És ha az ily módon igazán familiárissá, otthonossá tett „szocialista világrend” csak húsz év múlva omlik össze, akkor mindez – meglehet – ki sem derül az író számára. Akkor nem adatik meg neki a Javított kiadás esélye. De „odafönn” megkegyelmeztek neki. Kapott még egy esélyt. Mindannyiunk javára válna, ha sikerülne jól sáfárkodnia vele.

Akkor, „második” írói korszakában igazi, jelentôs író válhat belôle. Szememben Nádas Péter mindig is jóval „komolyabb”, formátumosabb írónak tűnt, az Emlékiratok könyvét a 20. század legjelentôsebb magyar regényének tartom (ezt már korábban többször is megírtam, tehát nem az Esterházy család most napfényre került tragédiája alakította ki bennem ezt a véleményt, ítéletem esztétikai, ízlésbeli alapokon nyugszik). De Esterházy még mindig megírhatja a 21. századét. Nem a tehetségrôl beszélek tehát – az nyilvánvaló és összemérhetetlen –, hanem a produktumról. Az – ha nehezen is – de mégiscsak mérhetô.

„Nem állítom, hogy apám paradigmatikus jelenség, hogy tehát mindenki szar alak volt vagy azzá lett. De hogy ez a szar hozzá tartozik az osztály és az ország történetéhez (és nem kizárólag az ô személyéhez), az holtbiztos. (Verzió: az olyan biztos, mint ahogy én ôt teljes szívembôl szeretem. k , ezer kartács! k k )” (144. o.)

A tragédia ödipuszi. Természetesen szerette. Természetesen szar alak volt. Formátum legyen a talpán, aki ezt a gyászmunkát ép elmével képes elvégezni. Mindenesetre az elsô lépés igen bíztató, bár néhol ingadozik.

„Azt hiszem, bárkibôl lehet spicli. Azt látom, ezeknek a szerencsétlen embereknek a beszámolóit olvasva, hogy mindannyiunkban ott van ez a lehetôség, mert ott a törékenység és gyöngeség. ... Nem mentségekrôl beszélek, nem akarok semmit relativizálni.” (252. o.)

Ezt olvasva a fiút nagyon is értem, de az íróval, a művésszel, a világ és az emberek érzékeny ismerôjével nem értek egyet. Nem érthetek egyet. Nem mindenkibôl lehet spicli. Hogy kibôl lehet és kibôl nem, az részben tényleg véletlenek sokaságán múlik. De csak részben. És ezt mintha Csanádi is tudta volna. Mi másért lett volna különben kedvenc könyve a „Minden kényszer nélkül”? Szász Béla neve elôször a 27. oldalon fordul elô. Három bekezdéssel lejjebb ezt olvassuk:
„Ez a realista próza nem fekszik nekem. Azt kéne leírnom, ami történik, se hozzá tenni, se elvenni, ötvenéves vagyok, de ilyet még nem csináltam. Folyamatosan egy magnót és egy videót szeretnék magam körül, bennem. Mondathoz szoktam mérni a mondataimat, nem a ‘valósághoz’; így most nagyon látom a csenevészségüket.” (27.o.)

Szász Béla mércéje persze nagyon magas. Az általam ismert legmagasabb mérce. Mindazonáltal emberi. Az ember szabad voltának közvetlen (és felemelô) bizonyítéka.

„Félreesôbb zárkába vittek, ami elôtt senki se közlekedett; nyitva hagyták a benézôspalettát, s egy fegyveres ôr csaknem állandóan az ajtóm elôtt posztolt. Késôbb az ajtót is kitárták, egy padkát állítottak elébe, s az egyik ôrcsoport négy tagja, civil és egyenruhások vegyesen, itt tanyázott szolgálati óráiban, s – nem tudom, utasításra vagy kedvtelésbôl-e – azzal űzte el unalmát, hogy engem nyugtalanított.

Megparancsolták, hogy álljak mozdulatlanul, majd rám üvöltöttek vagy belerúgtak az ajtóba, és azzal az ürüggyel, hogy megmozdultam, rám rontottak, püföltek, rugdostak. A többi ôrcsoport csak a spalétát hagyta nyitva, egyik fegyveres pedig a benézônyílás elé állított engem, és valahányszor a zárkám elôtt elhaladt, az arcomba köpött.

A spektátulumnak néhány nap múltán a pincevároskában híre mehetett, mert zárkám elôtt idônként szakavatott közönség sereglett össze. A nézôk olykor megunták a passzivitást és cselekvô szereplôkként avatkoztak a színjátékba. Így lépett a cellámba egy széles vállú, negyven-negyvenöt éves férfiú is, akit a többiek Tarjánnak neveztek. ... Noha Tarján alig ért a szememig, oly hatalmas erejű volt, hogy a hajamba markolva, a hálás közönség gaudiumára, a levegôbe emelt és meglebegtetett, majd amikor sarkam újra földet ért, negyvenöt fokos szögben eltartva magától, ököllel jó néhányat az arcomba sújtott.

Volt, amikor a lámpával állítottak szembe, máskor pedig a fehérre meszelt fallal, hol háttal, hol oldalt az ajtónak és a benézônyílásnak. A harmadik nap már csak vizet kívántam, ételt alig.

A negyedik nap már színek játszadoztak szemem elôtt a fehérre meszelt falon ... Ekkor még nem tudtam, hogy – szándékomon kívül, de beleegyezésemmel – szemem öszejátszik képzeletemmel; jóindulatúlag ravaszkodnak velem, elterelvén figyelmemet a jelenrôl. De amikor nyitott ajtómon olykor a folyosó falára sandíthattam, és valami neoklasszikus dombormű alatt egy szobrász barátom signusát pillantottam meg, már eszembe se ötlött, hogy esetleg vizionálhatok. ...

Akárcsak a domborművet, egyértelmű valóságnak vettem azt is, amikor úgy láttam: a zárka nyirkos betonpadlója nemcsak átnedvesedik, hanem mindinkább dagadó tócsák keletkeznek rajta, majd szennyes mocsok önti el lábamat, sôt az egész odút, és szintje fokozatosan emelkedik mellemig. Itt megáll, apadni kezd, aztán újra emelkedik, újra visszavonul, és amikor számos dagály meg apály után megint csak apró tócsák borítják már a padlót, kitűnik, hogy a víz százéves tipográfiájú újságlapokat mosott ki a betonból, dédszüleink divatjába öltözött elôkelôségek képeivel.

Ezen a ponton halványodnak el emlékeim, nem tudom, hányszor, mikor kísértek kihallgatásra, nem tudom, hányszor emelkedett mellemig, majd húzódott vissza zárkámban a víz, csak az van elôttem, amikor az ôsz hajú nyomozó kinyitja az ajtót, én pedig valami megjegyzést teszek a padlón heverô, múzeumba való újságlapokra és a köpködô fegyveres ôrre, a nyomozó meg a priccsre mutat, hogy feküdjem le.

Ezzel az egyszeri megszakítással, amit egy teli csajka babfôzelék is emlékezetessé tett, kilenc nap és kilenc éjszaka álltam étlen-szomjan. A kilenc nap, úgy látszik, feljegyzésre érdemes adatnak bizonyult, talán születési dátumom mellett a fejlapomra került, mert nem egy nyomozó emlegette késôbb, s valamelyikük másfél év múlva, kilátásba helyezte, tesz majd róla, hogy ismét kilenc napig álljak – de csak fél lábbal.” (Szász Béla: Minden kényszer nélkül, Európa, 1989. 85-88.o.)

Szász Bélát 1949. május 24-tôl június 16-ig 36-szor „talpalták” meg (ez egyenként 25–25 ütést jelent), félezernél több kézsuhintásban lehetett része, egyszer kilenc napig kellett étlen-szomjan állnia a cellájában, majd amikor rövid idôre az oroszok is kezelésbe vették, vízzel teli kádba ültették anyaszült meztelenül, és áramot vezettek a vízbe.

Mindazonáltal... Mindazonáltal nem lett belôle hamis tanú, nem volt hajlandó hazugságokat szórni Rajkra a Rajk-perben.

„Egy olyan párt nevében kegyetlenkedtek, amihez jómagam ifjúkoromban csatlakoztam, helyesen vagy helytelenül értelmezett útkeresô radikális humanizmusból. Ám úgy éreztem, a pince ôreihez, a nyomozókhoz, Vajdához vagy Tarjánhoz, az ezredeshez, Károlyihoz, Szűcs Ernôhöz vagy Péter Gáborhoz annyi lelki közösség se fűz, mint egy amôbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesíti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök idôkre kompromittálnak. S mivel a látott, a tapasztalt eljárást mindenütt, mindenkor és mindenkivel szemben szenvedélyes fölháborodással megakadályoztam volna, lépre csaltnak, részedettnek tekintettem magam, hiszen – bármily csekély mértékben, bármily közvetve – az én kommunista múltam is segédkezet nyújtott Péter Gáboréknak. Ennek fölismerése is csak fokozta a kívánságot, bárha mielôbb végleg elakadna már a lélegzetem.” (89. o.)

Csanádi úgy látszik tudta, hogy mércéje nem lehet más, csak ez az emberi magatartás. Ezért volt éktelen bűntudata, ezért ivott, ezért érte el a delirium tremens állapotát. Van tehát mérce, nem volt mindenki szem a láncban, nem mindenki kollaborált, aki laborált. Dacára annak, amit a fiú Esterházy mond nekünk. Nádasnak viszont mintha e tekintetben soha nem lettek volna kétségei. Írói pályájának kezdetén ott áll a Helyszínelés, méltó tisztelgés Szász Béla elôtt. Ezért lehetett igazi nagy mű az Emlékiratok könyve?

Esterházy azt kéri az olvasótól a Javított kiadás elején, hogy elôször olvassa el a Harmonia caelaestist. Én azt kérem az olvasótól, mindenekelôtt olvassa el Szász Béla könyvét. Hogy legyen végre közös mércénk. Mert ha van valaki, aki ebben az országban egyáltalán „mindenki apja” lehet, az ô.

Esterházy Péter: Javított kiadás
Magvetô Kiadó
281 oldal, 1990 Ft

Orosz István

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu