buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A regény regénye


2002.08.15

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Korunk a régi nagy intézmények felbomlásának idôszaka, és azok helyettesítése bizottságok és lobbyk által. Ez egy új ritmust is jelez, a sietség ütem nélküli ütemét, a divatok gyors változását, a türelmetlenséget.
 

Ez az oka annak is, hogy az irodalomban minden változik, elsietett karrierek láthatók az írók között, és az elsietett karrier a következôt jelenti: az átlag író, élettapasztalat hiányában, önmaga felé fordul mint az egyetlen megbízható (?) bázis felé. Úgynevezett kultúr befolyások mindenhonnan érik, de ezek között alig képes választani: kinyúl tehát afelé, amit ismerni vél – megint csak önmaga saját krónikája. Ez viszont senki mást nem érdekel, hacsak nem szexuális kalandokról van szó a regényben, novellában, színdarabban. A napi újság viszont ilyeneket bôven tálal: a regény mint történet elavult.

Szemben a 19-dik századdal amikor is a regény fénykorát ünnepelte. Miért? Mert alkalmazkodott a kor krónikás hajlamához, és krónikát csak úgy volt érdemes mesélni, ha annak volt múltja és jövôje, idôdimenziója, társadalmi értelme. Lehetett tehát történelmi regény (Jósika, Gárdonyi, Eötvös, Balzac, Thackeray, Zola, Lagerlöf, Tolsztoj), Bildungsroman (Werther, Stendal, Dosztojevszkij), családi regény (A Buddenbrook ház, Forsythe Saga, Rougon-Macquart, Roger Martin du Gard). Ami jellemzi ezeket a regényeket az a keret szó lehetne: az olvasó azonnal tudja, hol van, melyik város (késôbb ipartelep), városnegyed, utca, ház. És ahogy a mindentlátó szem követi a fôhôst, az belép a család intimitásába, „látjuk” a bútorzatot, a szônyeget, a dísztárgyakat, az edényeket, a családtagok portréit. Az egész 19-dik század, és jó része a huszadiknak az interieur-rel van elfoglalva, annak alapján „fényképez” és ítél. Megértjük mirôl van szó, ha összehasonlítjuk a klasszikus regényt – körülbelül 1940-ig, A boldog ember az utolsó magyar nyelven, A Thibault család francia földön – a szappanoperával és Dallas-szal. Ez a vég.

Már a 20-dik század elején megjelenik az a műfaj, amely a regényt gyökeresen átformálja. Thomas Mann még történelmi regényt ír a József-trilógiával (inkább mítosz, mint regény), de már megszerkeszti a Varázshegy-et, amely belsô monológ, filozófia, a bacillusok drámája, a dekadencia megjelenítése – és mindennek a kerete egy szanatórium betegszobáival. Semmiképpen nem regény. Tudjuk Artur Koestlertôl, aki Thomas Mann-nal ebédelt egy ízben, hogy a Mester kibírhatatlanul tartotta magát minden idôk Goethe-jének. Igaz, hogy a Lotte Weimarban egy remekmű. Mellette az új divat másik nagy képviselôje Marcel Proust, talán James Joyce, ez utóbbi legalább annyiban, hogy a szavakat alkemistaként kezeli. Nyilvánvalóan a regény lemarad a versenyben: az érdeklôdés központjában nem a mese áll, hanem a szenvedô psziché, akinek fáj a világ (Weltschmerz) és aki szeretne kibújni a bôrébôl, máshol születni – amit a régi görögök allogenész-nek hívtak. Itt is van persze keret, de elhomályosodik, folyékony állapotban. Hasonlítsuk össze a hangulatot a régi regény vérbô élet-akarásával; Eugéne de Rastignac szemben a beteges Proust-tal, parafával bélelt szobájában, ahová sem ember, sem hang nem hatol. A fôhôs a betegség lett. Ki meri tagadni a dekadenciát?

Kórház, betegség, élet-tagadás, pszichopatológia, végtelen egoizmus – a színre lép Franz Kafka. ô a műfaj végsô lerombolója, mint Picasso a figuratív ábrázolásé. Nincs hôs, nincs név, nincs keret, nincs történet, még pszichológia sincs. Adva van egy alany, amely a Átváltozás című novellában emberbôl (?) féreg lesz, vagy gulágbéli fegyenc. Mindenesetre a szavak régi varázsa még működik, de inkább kontra-produktívan: a redukált világban csupán geometriai vonalak és interszekciók írják le az ábrázolatlant, a gépek összeütközését, amint találkoznak és új irányt vesznek. Kafka után már csak a nouveau roman a logikus stílus, vagyis a film, ahol a kamera diktál. A perspektíva fontosabb, mint a lélek, az akarat, az érzelem. Érkezés Sartre, Robbe-Grillet és Beckett világtalan világába, az élet kialszik, nincs mit mesélni, nincs ki meséljen, sôt beszéljen. Estragon és Vladimir, Godot is, a nemlétet könyveli el, a színpad tele van semmivel, mondjuk Ionesco székeivel (lásd a Hason című darabot).

A kérdés feltevôdik: Mi és hogyan lesz tovább? Végtére is, irodalmi formák, tartalmak, stílusok változtak a történelem folyamán, egyik sem adott követendô útirányt a másiknak, még úgy sem, mint az építôművészet, amelyet nagyjából kötnek azonos tér és azonos anyagok, például kô és üveg, esetenként fém. Az irodalomban nem létezik ilyenfajta „alapanyag”; elegendô a bárd, a költô, a prózaíró, továbbá a papír (papirusz, kôtábla, a madzagcsomó mint az inkáknál, a kipu), és mindenek felett a közönség. Legalább eddig, az író és a közönség kapcsolata a mese volt. Ennek megható (és ôsi) példáját láttam a marokkói Salé város falai alatt, a tenger mellett. A munkájukból hazatérô halászok, mesteremberek körülülték a mesemondót, és órákig hallgatták. Az ôsi történeteket, kalandokat, a szülôföldet megelevenítô hihetô/hihetetlen eseményeket. Mutatis mutandis, egy homéroszi képet alkottak, a vak bölcs is így mondhatta el az Illiász és Odüsszeia egyes epizódját.

Korunkban a mesét felbontotta a gyári civilizáció, és mi a gépek teljesítményeirôl kívánunk hallani. Az ember eltűnik belôlük – nem is beszélve az állatról, amely elôdeink számára szörny volt és társ. A „kaland” a világűrbe helyezôdik át, a gomb és a billentyű igazgatja a programozott űrutazást. A Marslakó pedig csak addig érdekel, amíg azt teszi, amit mi is tennénk. Nincs új sztori, csak szenzáció van, amelyet másnap felvált az új televíziós műsor.

Az író tehát visszavonul, enged a sablonnak – vagy a kísértésnek, hogy önmagáról beszéljen, vég nélkül ásson le, mások számára érthetetlenül, mint ezt Salvador Dalí tette buta tárgyaival, mint a folyékony óra. Idônként megjelenik egy St.-Exupéry kis hercegével, és Szolzsenyicij a gulágból átmentett „igaz történeteivel”. Ahhoz, hogy ismét a mese felé forduljunk, nekünk magunknak kell hinnünk az ember emberi mivoltában. Ez azonban már nem mese lesz, egy új műfaj, mint Dante pokojárása.

Idôközben mégis várjuk a bölcs mesemondót.

Molnár Tamás

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu