buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Szentendrei könyves jegyzetek


2002.06.16

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Bahtyin óta tudjuk, hogy minden regény formáját elsôsorban és alapvetôen a szerzô és a hôs viszonya határozza meg. Az, hogy a szerzô uralja-e teljes mértékben a hôst, vagy a hôs a szerzôt, illetve a kettô közti átmenetek. Meg az, hogy a szerzô szereti-e hôsét vagy sem, becsüli-e vagy sem. Itt is számos árnyalat létezik persze. Tudatosan erre az írói-formateremtôi helyzetre az európai irodalomban elôször Dosztojevszkij reagált, aki – Bahtyin zsenális elemzései bizonyították – szerette „elengedni” hôseit, megadni nekik az utolsó szó jogát, vagyis azt, hogy ôk tárják elénk életük, sorsuk végsô értelmezését, ne más.

A modern ember számára ennél több nem is igen adható: a jóindulatú életértelmezés lehetôsége. És több nem is igen vehetô el tôle. Nagyobb gyalázat nem nagyon eshetik senkivel, mint az, hogy radikálisan, rosszindulatúan átértelmezik cselekedeteit, motívumait, idegen összefüggésekbe helyezik, egész életét kifordítják, bemocskolják. Mindenki kétségbeesetten harcol a saját szempontjáért, a saját narratívájáért, mindenki szeretne saját élete jóindulatú szerzôje lenni, ahol megfellebbezhetetlenül övé az utolsó szó.

A huszadik század második felének poszt-modern hullámában – amit magam csak a modernizmus nagy korszakán belül tudok értelmezni, nem pedig annak valamiféle alternatívájaként – divat lett a narratívák tagadása. Elôször a „nagy narratíváké”, majd pedig mindenféle narratíváé. Számos vaskos esztétikai munka született arról a fantasztikus lehetôségekkel kecsegtetô témáról, hogy „lehet-e még egyáltalán regényt írni?”.

Az olvasók viszont inkább Kunderát választották, Spirót, Nádast, Norfolkot, Böllt, akik az esztéták óvó figyelmeztetései ellenére is, makacsul folytatták a regényírást, mégpedig mesteri fokon, meséltek nagy élvezettel, sôt egyikük-másikuk képes volt odáig elragadtatni magát, hogy egyenesen beleszeressen hôsébe. (Például Böll a csodálatos Lenibe a Csoportkép hölggyel-ben.) Ebbe a sorba lépett be most Susan Sontag is, akinek egészen sajátos viszonya van hôsnôjéhez: leplezetlenül irigyli.

Elsôsorban ôt magát, a sikeres, független, nagyszerű színésznôt, Maryna Dembowskát, aki Lengyelországból jött Amerikába, látott és gyôzött a 19. század vége felé, de rajta keresztül magát a kort is irigyelni látszik hôseitôl. Az Amerikában nulladik fejezetében így ír: a közelemben tovább boncolgatták, vajon „helyes” vagy „helytelen” ez a dolog. Nem tudom, miért tettem idézôjelbe ezeket a szavakat, de nem kifejezetten azért, mert hallottam ôket, alighanem az az oka, hogy a korban, amelyben élek, jóval kevésbé magabiztosan használatosak, sôt inkább bocsánatkérôen, ha az ember nem önelégült szentfazék vagy vérszomjas bosszúálló, viszont ezekben a hölgyekben és urakban fôleg az a lenyűgözô, hogy a maguk idején tudták vagy tudni vélték, mi „helyes”, mi „helytelen”. Mi több, pôrére vetkeztetve érezték volna magukat a sok „helyes” és „helytelen”, „jó” meg „rossz” nélkül, amely manapság szánalmasan tengôdik önmaga árnyékaként, éppúgy, mint az ô idejükben még szintén eleven, mára alaposan lejáratott „civilizált” és „barbár”, „nemes” és „közönséges”, hovatovább felfoghatatlan „önzetlen” és „önzô” – elnézést az idézôjelekért, mindjárt leszokom róluk, csak kellô nyomatékot kívántam adni ezeknek a szavaknak, és az jutott eszembe, hogy részben talán megmagyarázhatja jelenlétemet ebben a teremben. Megindított a mód, ahogyan birtokolták e szavakat, s olybá vették, mintha ezek által cselekvésre köteleznék magukat. A legôszintébb hevület sütött a halkan megszólaltatott fordulatokból: nem kellene-e, nem ildomos, hogy tehet ilyet, hogy képesek erre, hát szabad ezt, én bizony a helyükben, akkor sincs joga az aszszonynak, de a tisztesség azt követeli ... Élvezettel ismételgettem, már-már azt mondhatnám, azonosultam velük.

Azok a mások által – általam nem – rettegett szavak becézésnek tetszettek.

A regénybeli írónô tehát nem rettegi a jó és a rossz fogalmát. És erre mi is csak nyugtázólag bólinthatunk. Nagyon helyes. Vagy nagyon „helyes”? Ez az idézôjel a poszt-modern vitája a modernitással. De Sontag – az olvasó nagy szerencséjére – a nulladik fejezetben hagyja összes reflektív észrevételét a minden- és semmit-tudás végletei között ingadozó regényírói pozíció problematikusságát illetôen. Akit ezek a problémák érdekelnek, olvasson esztétákat. Akit regények érdekelnek, olvasson írókat. Sontag helyzete azért érdekes, mert ô mindkettô egyszemélyben. De tudja, hogy miután esztéta lényét kielégítette a nulladik fejezettel, jobb ha teljes mértékben átmegy regényíróvá, már ha regényt akar írni.

Az Amerikában című regény, mint minden rendes, jóravaló szöveg, az elsô fejezettel kezdôdik. Itt aztán olyan nagyszerű hagyományos mesélés indul be, hogy az olvasó mind a tíz ujját sokáig fogja még nyalogatni, miután végiglapozta a könyv mintegy ötszáz oldalát. Váratlan ritmusváltások, hosszú elidôzés látszólag jelentéktelen apróságokon, majd drámai nekilódulások, kortörténeti dokumentumok, naplórészletek, levelek, bukolikus idill, fanyar párbeszédek, finom, nagyon finom rajzolatok érzetekrôl, érzelmekrôl, gesztusokról, hajtincsekrôl, profilokról, majd durva, elnagyolt, raszteres totálok – amit olvasunk, az egy film irodalmi forgatókönyvének regényváltozata.
Mert persze Sontag világérzékelése fotografikus, kár is lenne ezt tovább véka alá rejtegetni. Ezen a terepen találkozik a regényíró és az esszéista esztéta, aki a képek és persze a metaforák szerelmese.

A Sontag mint metafora még-meg-nem-írt doktori értekezés középpontja lehet ez a szöveg. A minden konvencióval bátran, de okosan dacoló, a férfiakat lábához szelíditô, zseniálisan tehetséges és fájdalmasan érzékeny nagyasszony metaforája. Hogy hôsnôje ilyen volt-e a valóságban vagy sem, az teljesen érdektelen. Susan egészen biztosan ilyen szeretne lenni. Legalább szövegein keresztül.
Szelídített feminizmus, ami már mintha önnön esendôségeire is képes lenne reflektálni. A férfiak persze még mindig csak kizárólag mint a nô rajongói, a nô eszközei, feltétlen hívei, hűséges szolgái, stb. lépnek föl, akiket Maryna hatalmában tart. De a nagyasszonyisághoz az is hozzátartozik, hogy kegyesen él hatalmával, megbocsájtóan, szeszélyesen ugyan, de engedékenyen is. Sok mindent elnéznek neki, csakis azért, mert kivételes tehetség. Nincsenek vele egy súlycsoportban.

Aki ott van, a férfi bonviván, Edwin Booth, Amerika elsô számú férfi színésze, akit Maryna ôszintén csodál, nem is kerül Sontag ábrázolásának középpontjába, akkor ugyanis egyenlôk küzdelmét, viszonyát, kapcsolatát kellene ábrázolni. S erre – úgy tűnik – Sontag nem képes/hajlandó. Neki olyan hôsnô kell, akihez senki nincs fogható, legfeljebb csak egy másik sikeres nô, aki lehetôleg fotográfus. (Föl is tűnik Susan fényképész alteregója a regény egyik epizódjában.) Az utolsó jelentben, a szöveg csúcspontján aztán végre szóhoz jut a nagyformátumú férfi színésztárs is, igaz, kissé becsiccsentve, de a legteljesebb rajongás hangján. Bravúros színpadi monológ ez, Sontag írásművészetének gyöngyszeme, amellyel menynybe meneszti Marynát.

Tipikus amerikai történet – a siker története, méghozzá úgy, hogy a siker mindent megmagyaráz, mindent megindokol, mindent jogossá tesz. Problematikusan, de mégis. A nagyasszony ugyan idônként meglehetôsen rosszul érzi magát, mert elhanyagolja szeretteit – pontosabban azokat, akik ôt szeretik –, sôt egy rövid idôre meg is próbálja föladni nagyasszonyiságának színészi rétegét, ám mindhiába. Tehetsége és a színpad iránti vonzalma nem hagyja nyugodni, kemény erôfeszítéssel, komoly érzelmi és anyagi áldozatok árán a végén mégiscsak meghódítja Amerikát.

Mint aki arra rendeltetett, hogy „sikeres nô” legyen, maradéktalanul végbeviszi küldetését. Sontag pedig fölmutatja mint csodálata, irígysége tárgyát. És megadja neki, csakis neki az utolsó szó jogát:

Amikor az ember a sötétbe zuhan, Marina, nehéz elképzelni, hogy miután elmész, a fény tovább létezik. Igen, mihelyt megértjük, igazán megértjük, hogy meg fogunk halni, a csillagászat az egyedüli vigasz. Nézd az égi színházat, Marina! (Kitárja az ablakot.) Hadd fázzunk! Esik a hó. Vissza kéne menned a Clarentonba. Nézd a csillagokat, Marina! Meg a fákat és a fényeket végig a sugárúton! Fázol? Szükséged van valakire, aki fölmelegít? Gyere a hálószobába, Marina! Mutatok neked egy titkot. Johnny bekeretezett képét tartom az ágyam mellett. Ágyba bújhatsz velem. Talán még nem rúgtam be annyira, hogy ne tudnék szeretkezni veled. /Maryna föláll./ Igen, támaszkodj rám! Nem, a fenébe, én támaszkodom rád. Várj, várj! Talán csodálkozol, honnét tudok ennyi mindent rólad. Onnét, hogy együtt játszottam veled, asszony. Láttalak színlelni. Semmi sem árulkodóbb ennél. Olyan pucér vagy elôttem, mintha a menyasszonyom lennél. Én pedig a férjed a művészetben. Az idôs férjed. A te elaggott, elhülyült férjed. A te köpcös, keskeny szájú, lógó hajú, bolond...
– Elég, Edwin – mondta Maryna. – Drága Edwin!

Susan Sontag: Amerikában
Ford. Komáromy Rudolf
Európa Könyvkiadó
528 oldal, 2300 Ft

Orosz István

Európa Könyvkiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu