buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Legendák nyomában


2004.12.02

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...


Wass Albert
A pomázi Kráter Műhely Egyesület a Wass Albert életmű-sorozatnak immár a 35. és 36. kötetét bocsátotta útjára. Az előbbi, a szerző életét úgymond a sajtó tükrében láttató könyv a Töretlen hittel ember és magyar címet viseli, az utóéletét szintén a sajtó alapján bemutatni szándékozó másiknak pedig az Isten kenyere a címe, egy román paraszt szavait idézve, aki szerint Wass Albert jó ember volt, olyan, mint Isten kenyere. A kötetek összeállítója és egyben a sorozat szerkesztője, Turcsány Péter nagyon is tudatosan emeli ki a jóság és a töretlen hit, az emberség és a magyarság gondolatát.

Ezek hangsúlyozásával és hangoztatásával még sikeresebbnek hiheti azt a küldetést, amelyet az íróról elnevezett terem avatóján egy országgyűlési képviselő a minap is méltatott, mondván, „az egyik legszentebb és kézzelfogható nemzetstratégiai szellemi folyamat” a huszadik század „nagy mesemondója” műveinek egyre ismertebbé és népszerűbbé válása. A népszerűség itthon is, de különösen a határokon túl, jelesül a romániai magyar olvasók körében óriási, már-már hihetetlen mértékű. Erről a második kötet egyik dolgozata is számot ad. A magyar olvasáskultúráról értekező szerző nem firtatja eme hirtelen támadt érdeklődés lehetséges okait, mint ahogy azt sem taglalja, hogy milyen szerepet játszott ebben a marosvásárhelyi Mentor, úgy is, mint az életmű erdélyi sorozatának kiadója, s úgy is, mint a Kráter ellenlábasa, vele a kiadói jogok ügyében hoszszú ideig pereskedő cég.

A feltehetően olvasásszociológus azt viszont kiemeli, hogy Erdélyben az olvasás mintegy erkölcsi feladat, az önazonosság megvédésének eszköze; ott ragaszkodnak legjobban az irodalmi értékhez és a nemzeti hagyományhoz. Ebben az összefüggésben érdekes igazán az az 1998. júniusi felmérés, amely szerint Erdélyben Jókai után és a Biblia előtt Wass Albert a legtöbbet olvasott szerző, őket követi Mikszáth és Móricz, Gárdonyi és Rejtő, Petőfi és Steel, majd Sütő András következik. Ennyi alapján is látható, nincs semmi túlzás azoknak a véleményében, akik Wass-kultuszt emlegetnek. Inkább az a meglepő, hogy milyen kevesen figyelnek és figyelmeztetnek az ennek nyomán szinte önkéntelenül adódó irodalomtörténeti feladatokra. Még meglepőbb, hogy az igazán komolyan veendő szempontokat nem egy irodalmi folyóirat, nem egy szakmai lap veti föl, hanem például a Heti Világgazdaság – igaz, a kisebbségi magyar irodalmak egyik legjobb ismerőjét, Pomogáts Bélát idézve.

Őrá hivatkozva kerül szóba az évtizedeken át elfeledett (vagy elhallgattatott) írók felfedezésének „neofita buzgalma”, de az is, hogy a vágyott cél – a viták során majd kikristályosodnak, megmutatkoznak „az alkotó valódi értékei” – még mesze van, a Farkasverem szerzőjének munkássága körül nem alakultak ki termékeny irodalomtudományi viták.

Kérdés, hogy a mostani két kötet serkentője, ösztönzője lehet-e a politika vagy az ideológia helyett az esztétika vagy a poétika színtereit választó eszmecseréknek. A második kötet előszava kecsegtet efféle reményekkel, hiszen a munka legnagyobb erényének mondja, hogy „a tisztán látás feltételeit meg kell teremtenünk mindenki számára”, és hogy „a pontos és aprólékos sajtótörténeti feltárás Ariadné-fonalát kívánjuk kézbe adni”. A könyvek azonban, különösen az utóéletet körvonalazó, hamar rácáfolnak mind a pontosságra, mind a tisztánlátás igényére.

Velük egyelőre az életmű tárgyilagos megméretésének reménye oszlik el, nem pedig az a köd, amelyik a szerző életének egyes epizódjai s a halála körül támadt. Támadt, árulja el e két kötet, mert folyton-folyvást támasztották, és támasztják ma is. Főként újságírók, de egy-két nagyra hivatott író, irodalomtörténész-jelölt is, élükön a sorozat szerkesztőjével, e válogatások összeállítójával, akinek az írásai, nyilatkozatai szintén tarkállnak a tévedésektől és túlzásoktól. Mintha az itt felvonultatott írástudók nem a pályaív megrajzolásában, a művészi teljesítmény értékelésében, az egyes alkotások elemzésében lennének érdekeltek, hanem a szerző mint magánember erkölcsi-morális megítélésében. Ám az igazán kényes pontokat itt is sietnek elkerülni.

Szóba sem hozzák például azt az 1939 augusztusában a vasasszentgotthárdi Wass-kúriába szervezett írótalálkozót, amelynek egy „ellen-Helikon” létrehozása volt a célja, ám kudarcot vallott. A magánélet körében ugyancsak a tépelődés tárgya lehetne az Amerikába való kivándorlása, hogy csakugyan az apai becsületén múlott-e a családegyesítés elmaradása, illetve hogy alig érkezik ki, máris elválik öt gyermeke édesanyjától. Az ezekről való beszéd híján a morális megítélés csak felmagasztalást jelenthet, nem egynémely tett, cselekedet helyes vagy becsületes voltának latolgatását. Máskülönben nem azzal záródna az író első kötetbeli bemutatása, hogy „minden hazai és emigrációban írt művéből sugárzik” a „magasrendű erkölcsisége, mítoszteremtő kifejező ereje”. Hozsánna néked, Wass Albert? – emeljük magasra, fölibénk, ahelyett, hogy a műveihez hajolnánk közel? Csupa lelkes méltánylás, csupa felsőfok a dicséretekben aztán itt is, ott is – a kötetek végére érve Madách mondatát mormolhatjuk, kérdő hangsúllyal: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat”.

A szó szoros értelmében is, mivel az összeállítások bírálatokat elvétve ha tartalmaznak. Ennek a különös szerkesztési módnak az okát és magyarázatát elhallgatva, szinte teljesen lehetetlenné teszik, hogy az író emlékezete az alkotásairól szóló kritikák, recenziók, tanulmányok, esszék által elevenedjék meg. Kiváltképp követhetetlenek e tekintetben a válogatás szempontjai: közzé tesznek több olyan naplójegyzetet, levelet, hangfelvételt, beszámolót, amelyik nem jutott nyilvánosságra, ugyanakkor kihagynak több olyan cikket, amelyikre pedig más cikkek utalnak, hivatkoznak. Ilyen módon megtévesztő a kötetek közös alcíme is, „a sajtó tükrében” – egyszer használhatatlan, megannyi vakfolt a tükör, másszor viszont mint valami varázseszköz, azt is mutatja, ami nincs előtte, ami láthatatlan. De homályos az is, mi tartozik itt a sajtó fogalmához: a napi- és hetilapok igen, a folyóiratok, periodikák viszont nem? A következetesség nyomai föllelhetetlenek. De nemcsak itt, hanem a könyvészeti közlésekben, a filológiai hivatkozásokban, a lábjegyzetek szerepeltetésében is.

A kötetek ígért alaposságáról és pontosságáról csak egy kis ízelítő: az egyik beszélgetés alatt az szerepel, hogy megjelent „2004. február végén egy délvidéki magyar nyelvű lapban”. Hogy mennyire hiányosak és hanyagok másutt is a forrásmegjelölések és a jegyzetek, ennek bizonyítására több tucatnyi példával lehetne előhozakodni, az egy helyen Lajosnak nevezett Nyírő József elhalálozásának mindig tévesen számított időpontjától kezdve az összevissza dátumozott kötetmegjelenésekig. Az a furcsa, hogy a hibák jó részét a lábjegyzetek készítői nagyon egyszerűen elkerülhették volna, ha kézikönyvként használják a Wass Albert életmű-bibliográfiát, Balázs Ildikó valóban alapos munkáját, amely nem máshol, mint a Kráter Műhely Egyesületnél jelent meg az idén. Akadnak, persze, baklövések, amelyek kijavításához nem a bibliográfiára, hanem egészen másra volna szükség: elemi irodalmi s földrajzi ismeretekre, például. Illő képzavarral élve: gyöngyszeme a szarvashibáknak, amikor az utóéletet ismertető kötet alighanem legtöbbet szerepeltetett szerzője – aki egyébként egy cikk szerint monográfiát tervez írni Wass Albertről – a „partiumi Mezőségről” származtatja a hősét, ráadásul hozzáteszi, hogy „Arany János tágabb pátriájából”.

Érthetetlen, miért marad el itt a szerkesztői helyreigazítás, lábjegyzet. Ezek ugyan szinte minden lap alját ellephetnék, több helyet foglalhatnának el, mint maguk a szövegek. Különösen az olyan magabiztos állításokhoz kapcsolódva, amelyek hitelét semmi sem szavatolja. Ám minél többször hangzanak el, minél rögeszmésebben ismétlődnek, annál bizonyosabb, hogy visszhangozzák majd őket. Terjednek, akár a pletyka – sajnos. Szinte lépésről lépésre nyomon követhető a formálódásuk, kialakulásuk. A Mezőség írója életének és utóéletének megannyi eseménye fényesedik így legendává, lesz megfejthetetlen titkok tárgyává – sajnos. A halála körülményei. Öngyilkos lett? Meggyilkolták? Természetes halállal hunyt el? A Nobel-díjra jelölése. Felterjesztették? Nem terjesztették fel? Az (amerikai) emigrációban betöltött „írófejedelmi” szerepe. Az ellene tervezett merényletek és kísérletek – egypár ezek közül, és akkor még szóba sem került, ami pedig annyi találgatás és tévedés forrása, kinyilatkoztatás tárgya. A Baumgarten-díja.

Az Erdélyi Helikonnal való viszonya. A halálos népbírósági ítélete Romániában 1946-ban – bár a kötetekben ennek a dokumentálása a leggazdagabb, a legalaposabb és a legtárgyilagosabb, beleértve a per jogtörténeti hátterének ismertetését, az ítélet semmissé nyilvánítása kérelmének indoklását is. Ugyanez az aprólékosság az alapítványok dolgában már talán túlzott, fölöslegesen részletező, önismétlésekbe tévedő, mint annyi más témájú cikk és ezek szófordulatainak esetében is. A két alapítvány léte vagy nem léte, az író halála után a hagyaték gondozásában és mindenekelőtt az életmű-sorozat megjelentetésének ügyében annyi vitát fakasztó, szorosan összefügg a két kiadó, a Kráter és a Mentor között folyt pereskedéssel – ezért némileg érthető, hogy aránytalanul sok szó esik róluk. Az előbb említett egyéb témákkal együtt a róluk való beszéd tölti tehát ki a két könyv kereteit. Műelemzés, írói pályakép-rajz, irodalomtörténeti vázlat alig.

És mégis, vagy talán éppen ezért, az egyes írások szerzői, vallomástevők, nyilatkozók szinte versengenek abban, hogy ki milyen címet talál ki, ki milyen címre érdemesíti hősét, ki mekkora rangra emeli. Az alaphangot, helyzetéből adódóan, itt is Turcsány Péter üti meg, irodalomtörténészként, az alkotó bemutatásával. És ugyanő, szerkesztőként szárnyaltatja magasan végig ezt a hangot a második könyv hátsó borítójára jegyzett pár soráig. Itt a közelebbről meg nem nevezett hivatású és szakértelmű „sokak” véleményét tömören így foglalja össze: Wass Albert a huszadik század „legjelentősebb magyar írója”. Lényegében érthető, hogy ezt állítja. Hiszen már a bemutatásakor sem találta hazai párját a szerinte remekműveket remekművekre halmozó hősének. Nagyon logikus hát, hogy már ekkor Márquez-zel, Borghes-sal, Ecóval és Böllel helyezte egy sorba. Nem adta alább. Aki olvasót netán meghökkentene e rangsorolás, az Madách után egy másik tizenkilencedik századi – lehet, hogy csak jelentős, és nem a legjelentősebb – szerzőnk sorait mormolhatja magában: „Szó bennszakad, hang fennakad,/ Lehellet megszegik”.

Wass Albert élete. Töretlen hittel ember és magyar
Kráter Műhely
1500 Ft

Wass Albert utóélete. Isten kenyere
Összeállította: Turcsány Péter
Kráter Műhely
1800 Ft

Márkus Béla

Kráter Műhely Egyesület

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu