buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Kis magyar irodalmi és könyvpiaci abszurdum


2006.11.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Ha valakinek, a kortárs magyar irodalomban kellőképpen jártas olvasónak, írónak, szerkesztőnek, kritikusnak azt mondom: Fecske Csaba, bólogat: igen, igen. Miközben: nem, mégsem. Ötvennyolc évesen idén jelent meg (ha jól számolom) 17. vagy 18. kötete (Első életem) – könyvei fele gyermekversek, mesék gyűjteménye és válogatottak is vannak köztük –, évtizedek óta közlik alkotásait élvonalbeli irodalmi folyóiratok (is), több pályázaton díjazták verseit, szerepelt számtalan reprezentatív antológiában, szűkebb pátriájában, Borsodban, Miskolcon megbecsült költő, néhány művészeti díjat is elnyert már, verseit neves zenekarok és szólisták zenésítették meg. Országos szakmai elismerésben azonban még nem nagyon részesült (a József Attila-díjra például – amit duplán, mert a gyermekköteteiért külön is megérdemelt volna már régen –, valakinek, az illetékes szervezeteknek, persze, fel kellene terjeszteni…), költészetéről nemhogy tanulmányok nem szólnak, de a kortárs líráról folyó diskurzusokban általában még a nevét sem említik, új köteteiről rangosabb irodalmi orgánumok kritikai elemzést, méltatást a legritkább esetben közölnek (azok sem, amelyek pedig a verseit rendre igen). Életműve létezik is, meg nem is. Tudnak róla sokan, országszerte, mégsem számolnak vele. Nem ebben az összefüggésben írta új kötete egyik versében: „minden ami van olyan csak mintha” (Korareggeli séta) – egyik cikluscíme pedig: Itt lenni nélkülem –, de mintha erre a helyzetre is érvényes lenne.

Szinte látom némelyik kollégám fejcsóválását, hallom hümmögését, hogy hát mit akarsz te a Fecske Csabával, nem ő az egyetlen vidéken (azaz nem Budapesten) élő alkotó, akinek helyben van csak némi szellemi kisugárzása, elismertsége, de országosan nincs, mert bár lehet, hogy vannak sikerültebb versei is, de inkább csak szerény képességekkel rendelkező kismester, tisztes versfaragó iparos stb. Úgy vélem, egyik-másik hasonlóképpen leírt „vidéki” életműhöz közelebb hajolva is találhatnánk igazi kincsekre, de ezzel az írással azt szeretném állítani, hogy Fecske Csaba esetében mindenképpen.

Itt van például a legújabb kötete, ami szerves folytatása a korábbi költői világának, még szövegszerűségében is, néhány vers újraközlésével, meghatározó témakörök (ciklusok), verstípusok továbbvitelével, de a hasonló élmény- és érzésvilágnak még koncentráltabb és artisztikusabb megformálásával egyúttal még magasabb szintre emelése. Nem először ered a költő az eltűnt idő nyomába, nem először idézi föl szülőfaluja (Szögliget), gyermek- és ifjúkora, szerelmei többnyire megszépült, már-már idillikus emlékképeit, de az időhöz való személyes és filozofikus viszony ilyen sokoldalú és mély kidolgozására még egyik kötetében sem tett kísérletet. Hol „hétszáz évre visszamenőleg látni / az időt”, mint „Szádvár napszítta romjai alatt” (Szögliget), hol „mintha idő nem is volna” (Nem tehetjük). Tucatjával lehetne idézni a verseket, melyek épp annak az ellenkezőjéről tanúskodnak, amit az előző kötet (Ami lehetne még, 2001) nagy versében Anyegin állít elkallódott levelében: „én nem tudok összekötni jelent és múltat”. S épp azok az alkotások lesznek az izgalmasabb intellektuális és esztétikai élmény hordozói, melyek nem egyszerűen a múlt idő egy-egy pillanatát idézik föl, mégoly megkapóan bár, hanem a múlt jelenvalóságának, jelen és múlt egymásra hatásának, sőt a „fenn és a lenn” egymásba kapaszkodásának, a „soha és mindörökké” élményének tudnak formát adni. Az elmúlt idő felidézése és az elmúlás folyamatának megragadása azért foglalkoztatja olyanynyira a költőt, mert a verseiben artikulált lírai személyiség a Semmi színe előtti jellegzetes egzisztenciális határhelyzetben áll („a semmi hív árnyékom követ / vagyok jelölni tűntömet” – Üres / Töredékek; „a halálomon dolgozom / freudi pincémbe lemegyek” – Füst és korom / Töredékek), de mintha annak tágításán is munkálna már jó ideje („tágítom a semmi falán a rést” – Már a halál is kevés). Az elmúlással szembenézés, a lét tragikumával és szépségével, örömeivel egyaránt való számvetés („magamba gyömöszölöm a világot / mielőtt tudatomról mint érett / gyümölcs leválok” – Hozadék) Fecske Csaba számára nem egy irodalomtörténeti hagyomány (toposz) újra élése, még ha versein időnként (akár intertextusok által is) vállaltan át is derengenek vallott elődei (Arany János, József Attila, Pilinszky János, Weöres Sándor, Rilke, Eliot és ebben a kötetben különösen Kosztolányi Dezső) lírai tapasztalatai, hanem megszenvedett személyes sorsélmény, a 15 évvel ezelőtt átélt agytrombózis és az azóta viselt féloldali bénultság következtében. Komoly erénye ugyanakkor e költészetnek, hogy ezen életrajzi tény ismerete nem szükséges feltétele az autentikus befogadásnak. A versek többségének – közvetítsék bár az élményt egyes szám első személyű alanyi vallomás és/vagy a tárgyias tájleírás, metaforikus sűrítettség és/vagy fogalmi pontosság révén – megvan a saját, belülről szerveződő esztétikai hitele, aminek következtében az egyéni létező aktuális elmúlása az egyetemes emberi létezés örök tragikumára hívja fel a figyelmet. Ezért tudjuk elfogadni a ritka többes szám első személyű fogalmazásmódot is, és tudunk bólintani, igen: „itt élünk éldegélünk / az időgondozóban egyre nehezebben és / drágábban vesszük a levegőt egyre több / van már belőlünk az időben mint a térben” (Az időgondozóban).

Fecske Csaba nemcsak meghatározó élményvilágával, de versbeszédének poétikusságával, gyakori emelkedettségével, stilizált választékosságával, retorikusságával, már korábbi köteteiben is megtapasztalt rendkívüli formakultúrájával (szonettben, haikuban, félhosszú szabad versben, egyéni miniatűrökben és töredékben remekel ezúttal is), változatos ritmikai és rímkészségével (lásd csak a Szeptemberi átirat rímparádéját!) emlékeztet az irodalmi modernség klasszikusaira, de szépségkultuszával is. Pontosabban azzal a látható törekvésével, hogy az elmúlás fájdalmát, a létezés tragikumát esztétikailag ragadja és haladja meg, a túl-élést hagyományos értelemben vett szép vers, alkotóelemeinek összhangzatát és harmóniáját megteremtő vers létrehozásával szolgálva.

Figyelemre méltóan kockázatos vállalkozás ez manapság, mert az alkotói tudás és tehetség mellett a befogadói ízlésvilágtól is nagyban függhet eredményessége, miközben magában hordja az egysíkúvá, az egyhangúvá válás, az önismétlés veszélyét is. Hogy Fecske Csaba is tisztában lehet ezzel, azt jól mutatják azok a versei, amelyek túllépnek a hagyományosan, egyneműen szép vers eszményén. Például azáltal, hogy maximálisan kiaknázzák az interpunkció hiánya kínálta lehetőségeket, a versmondattant elbizonytalanítva, de a jelentésvilágot tágítva általa, vagy azáltal, hogy zárásuk jótékonyan nyitva marad, mint például az Ittfeledve című vers esetében. Vagy azáltal, hogy bátrabban élnek a költői nyelv szabadságával, a Hallani című szép, de már-már közhelyszerűen szép verset például utolsó szavának váratlan kezdőbetűje termékenyíti meg visszamenőleg is („csönd van hallani / a húsban úszó csontok / halk meszezését”). A legizgalmasabb számomra épp az, amikor a szerző létszemléletének illúziótlansága már olyan különböző hangnemeket (tragikus, ironikus, humoros), emelkedettebb és játékosabb nyelvi rétegeket egyidejűleg mozgásba hozó, dinamikusabb struktúrájú, polifonikusabb hangzás- és jelentésvilágú verseket eredményez, amelyek a súlyos kérdéseket a létezés disszonanciáin és esetlegességein keresztül, a személyiség megrendültségét pedig a múlt értékei felé forduló, szilárdan rögzítettnek látszó, jelenbeli pozíciójának elbizonytalanodásában is képesek megmutatni (Nem tehetjük, Ittfeledve, Hétköznapi strófák, A Széchenyi utcai koldus, Idegen érzés, Kótyagosan). Váltakoznak a kötetben az inkább klaszszikusabb modernség és az inkább poszt-modernség poétikai eszközeit alkalmazó verstípusok (jól látható ez még a biblikus és az irodalomtörténeti portréversek, átiratok ciklusában is), de a továbblépés irányába talán azok az alkotások mutatnak leginkább, amelyekben a sikerül szerzőnek ezek összhangját megvalósítani.

Legszívesebben csak idéznék, hosszan, egész verseket akár Fecske Csabától (alább látszik majd, hogy miért még), mert bár a Hiába című versében azt írja, „mélységét a csöndnek nem méri a szó”, de ez inkább csak az ilyen prózai szóra érvényes, mint az enyém, az igazi költői szó, mint például az övé, legjobb pillanataiban, igenis méri, hiszen éppen ez ad létének értelmet és súlyt. Természetesen vannak ennek a kötetnek is gyengébb sorai, sőt darabjai, melyeket egy hozzáértő, gondos szerkesztői kéz (ha nem hiányozna ebből a kötetből éppúgy, mint a korábbiakból) akár ki is emelhetett volna, hogy ne rontsák a többi erejét, összhangzatát, de az Első életem még így is a 2006-os év egyik legfontosabb verseskötete (kellene legyen). Ködöböcz Gábor azon megállapítását – melyet már az előző, Ami lehetne még című kötet kapcsán fogalmazott meg –, hogy Fecske Csaba „az utóbbi években vált a kortárs magyar irodalom első vonalába tartozó, poétikai és világképi szempontból egyaránt figyelemre méltó alkotóvá” (Napút, 2002/1.), ez a kötet még látványosabban bizonyítja.

Csakhogy Fecske Csaba eddigi életművének helyzete mint cseppben a tenger mutat rá kortárs irodalmunk és könyvpiacunk egyik jellegzetes anomáliájára. Költészetének a bevezetőmben vázolt „mintha”-létét (hogy van is meg nincs is), szívem szerint, irodalmunk egyik abszurdumának, sőt, skandalumának nevezném, ugyanakkor, ha nagyon keresem, azért racionális magyarázatokat is találok rá. Nyilván a mi – olvasók, kritikusok, szerkesztők – restségünk, sznobizmusunk, csordaszellemünk (azokra figyelünk inkább, akikről sokat írnak, akiket mások is nagyra tartanak stb.) is vétkes benne, de a kiadói, könyvkereskedelmi visszásságok talán még inkább. Ugyanis, hogyan lehetne felfigyelni olyan életműre, ami elszórt folyóirat-publikációk mellett olyan kötetekbe van zárva, amikkel a legritkább esetben lehet a könyvesboltokban, sőt akár könyvtárakban találkozni? Van-e olyan szerkesztő, aki örömmel közöl írást olyan könyvről, ami nincs jelen a könyvpiaci forgalomban?

Fecske Csaba első kötete 1978-ban a Magvetőnél, első gyermekverskötete a 1980-ban a Móránál jelent meg, de azóta a többi kizárólag olyan kiadóknál, amelyek különböző okok miatt nemhogy szerzőik menedzselésére, de könyveik szélesebb körű terjesztésére sem képesek (furcsa módon még a legtöbb kötetét megjelentető és egyébként is rendre rangos szerzőkkel dolgozó Felsőmagyarország Kiadó sem). Nem tudom, hogy a miskolci Bíbor Kiadó mit tett ezen remek, hónapokkal ezelőtt megjelentetett (egyébként szép, ízléses kiállítású) Fecske-kötet forgalmazása érdekében, de az tény, hogy a szűkebb pátrián túl, sem az ország könyvesboltjaiban, sem könyvtáraiban nem lehet hozzáférni és on-line rendelésére sincs mód. Ez a verseskötet egy fantomkönyv, tehát. Tucatjával működnek a magyar nyelvterületen idehaza és a határon túl is kiadók, melyek évek óta százával hozzák létre szerzők és könyvek (ki tudja hány példányos) mintha-létezését. Legszívesebben azt mondanám, hogy az ilyen kiadó sem országos, sem helyi pénzosztó intézményektől nem érdemel támogatást tevékenységéhez, mert becsapja a szerzőt is és a potenciális olvasókat is (talán még önmagát is, amikor azt hiszi, hogy kiadott egy könyvet). Ha mégsem mondom, nemcsak azért nem, mert szerzők és kiadók százával kívánnák azonnali halálomat, hanem azért sem, mert magam is tisztában vagyok egyrészt azzal, hogy e kiadók többsége alkalmanként még így is értéket ment, illetve értéket próbál felmutatni, másrészt azzal is, hogy nélkülük a mai szerzők százával maradnának kötet nélkül. Nyilván Fecske Csaba sem azért jelentette meg korábbi köteteit például a nyíregyházi Rím Könyvkiadó, az egri Gonda Könyvkiadó vagy az Edelényi Városi Könyvtár kiadásában, mert az a néhány rangos, könyvei terjesztésére is képes szépirodalmi kiadó sorban állt a kézirataiért. (De miért is nem álltak sorba? S ha nem álltak, vajon megkereste-e őket a szerző maga kézirataival?) Ugyanakkor azt azért csak mondom, hogy ez az elvileg tarthatatlan állapot évek (évtizedek?) óta megoldásért, nem kiált, de ordít. A mintha-létezés nem valóságos, csupán látszat létezés. Az a könyv, ami bár megjelent, de nem hozzáférhető, nem lehet kézbe venni, elolvasni, az valójában nem létezik. Az a kiadó, amelyik kiadványai könyvpiaci forgalmazására nem képes, egy-egy megfelelő helyen elhelyezett bélyegnyi hirdetéssel próbálna meg legalább tájékoztatni arról, hogy hol is rendelhetik meg – azon szerencsétlen olvasók, akik mindenképpen hozzá szeretnének jutni kedves szerzőjük kötetéhez – az általa kiadott könyveket.

Fecske Csabának és egy valamire való (azaz könyvei forgalmazására képes) kiadónak pedig azt kívánom, hogy a következő kéziratkötege alkalmával találjanak végre egymásra, feltehetően olvasók sokaságának is örömére. Talán „még nincs veszve minden”. (Ahogy előző kötetének már idézett versében Anyegin írja elkallódott levelében vagy az új kötet Fölfelé című versének ötven fölötti hőse gondolja, igaz ő fölfelé, a lépcsőn – egy vele incselkedő fiatal, vagy csak annak látszó nő után – igyekszik zihálva, és Istenhez, Cupidohoz, Éroszhoz fohászkodik, hogy ne ott érje az infarktus „a kivillanó bugyi láttán”).

Fecske Csaba: Első életem
Bíbor Kiadó, 2006
136 oldal, ármegjelölés nélkül

Elek Tibor

Bíbor Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu