buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Holott nincs


2006.11.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Középsőnek vagy középütt lenni: nem (leg)elsőnek és nem (leg)utolsónak. Nem a kezdetnél lenni, részesülni az eredet félhomályos vagy kitakart idejéből és ugyancsak kizárva a vég értelmének epilógus-szerű visszaolvasásából is. Középsőnek vagy középütt lenni főképp megpróbáltatást jelent: elfogadni a kezdettől azonos játszma szabályait, átvenni és megőrizni, sajátként követni azt, az idő leteltével pedig búcsú nélkül átengedni, de egészen odáig elkísérni, az élethossz megannyi személyessé vált ragaszkodását nélkülözve azután. Ahhoz azonban, hogy valami középen lehessen, középsőként mutatkozzon, kell a közrefogás, kell a minimum háromszereplős játszma résztvevőinek összetartozása: hogy Tandori körhasonlatát kölcsönözzük, kell, hogy a középpontból kitekintve, kibeszélve megerősítő bizonylatként, éber igazolásként a megélt napok, átírt éjek számolatlan élménysokasága, szókészlete kerítse, töltse ki, magyarázza és kalauzolja a keletkező, újdonat mondatot. A körszerűségnek ezt a mutatványát – mely miközben a spontán feltárulkozás nyelvi alakját hozza létre, mindannyiszor vissza is írja pillanatnyiságát a valódi nagytörténetbe, a tágabb kontextusba, s melyet, mint belső ingamozgást annyiszor megcsodálhatott a Tandori-olvasó – a hármasság elvére felépített ciklusok, szövegközlések, könyvszériák hitelesítik.

A „középső” Tandori alapélménye, melyet most a rövidség okán nevezzünk a múlás-jelenség valamiféle felülvizsgálatának, testközeli kikémlelésének, irodalmi alapformaként abban a Trilógiában talál önmagára, mely a pozitivista történettudomány vagy az életjelenségek köznapi felfogása számára mindenkor leghívebben idézte a teljes ciklus képzetét, a kezdet-közép-vég törvényszerűségét vagy a bevezetés-kifejtés-befejezés klasszikus tagolását. Nem csoda, hogy ha széttekintünk a kiterjedt bibliográfiában, számos egymás mellé rendelt könyvsorozatot látunk, melyek hol tételesen, három részre bontva, hol pedig ezt az általános elvárást látensen hordozva teljesítik ki az irodalmi közlés mint világalkotás ily nagyigényű feladatát. Amilyen törvényszerűnek tűnik tehát, hogy Tandori mondandója e formai felismerés következtében (melyben a szöveg jellegét áteresztővé, fogékonnyá teszi a részproblémák, megfigyelések, mikro-poétikai alakzatok számára a kompozíció, nagy-szerkezet minimalizmusa) a lehető legegyszerűbb külső beosztást választja, ugyanannyira logikus az is, hogy épp a szöveg így felszabaduló belső energiája rendre lebontja, megakadályozza a Trilógia szabatos-tételes típusának kiépülését. Ez a művekbe, kötetekbe ékelt izgalmas ellenmozgás (konvenció és biztos invenció „párharca”) hívott létre az 1980-as években olyan elképzeléseket, mint a Nat Roid álnév alatt kiadott krimisorozat (melynek legutolsó, Írd hozzá a vért című darabja csak nemrégen látott napvilágot a Szó Kiadónál), a tandori, nat roid, tradoni nevek alatt egyszerre futó Egynyári vakjátszma című prózatrilógia két megvalósult kötete (Meghalni késő, élni túl korán; Egy regény hány halott…?), a műfordítói életművet bemutató, rendhagyó válogatások (Föld és vadon; Lombos ágak szívverése; és a sajnálatosan töredékes formában kiadott Műholdas rózsakert) vagy az évtized szerteágazó költői érdeklődését pontos formákban, kiegyenlítve prezentáló Trilógia, a Celsius és A megnyerhető veszteség című kötetekkel.

Mégis, aki csak kicsit is ismerős Tandori Dezső költészetalakulása terén, biztosan tud arról, hogy a nyolcvanas évek nagyívű költői-emberi vállalásának e kettős dokumentuma a mai napig befejezetlenül, az ígért folytatást és befejezést nyújtó A Semmi Kéz nélkül várja olvasóit. (Az azonos című, 1996-os kötet, bár felfogható az ismert előzményekre hangolt versmutatványként, emlékeztetőként, de semmiképpen sem azonos a hajdani konkrét könyv-tervezettel.) A most megjelent A Legjobb Nap anyaga sem fedi le teljességgel az ismeretlen kompozíciót, nem reprodukálhatja annak pontos arányait, de a korszak főbb eljárásaihoz, irány-indítványaihoz és konkrétabb útmutatóihoz (mint törlendő segédegyenesekhez) igazodva olyan válogatást ad közzé, aminek egyes darabjai nemcsak Tandori egyedülállóan hatalmas saját-terepén belül jelölnek ki fontos, ragyogóan elért állomásokat, hanem a mögöttük hagyott, sűrű évtized lírájának is maradandó, jelentékeny lehetőségeire utalnak vissza. Könyvünk ezzel, remélhetőleg, egy hosszú, felejthetetlen Nap végére enged járni és megteremti azt a kötetek közötti, organikus folytatásjelleget, amelyről az író folyton-munkálkodó ihletanyaga összekötötten tudósított bár, de amely A megnyerhető veszteség és a következő sorkötet, a Koppar Köldüs közötti hatalmas ugrás miatt eddig inkább szakadékosként mutatkozott előttünk. Immár megannyi híd vezet: oda és vissza. Úgy, mint e versekben, e városjáró, ittmaradó, ismételve névmondogató vagy vissza-visszajáró darabokban, amelyek mind ama túlélés lehetséges formáit (negyedik Személyét) keresik, kerítik el nagy erővel, ami/aki egy Egészként elénk állt, sulykoltan nagy erővel fölénk magasodó világ fokozatos távolmaradása utáni időre készül, illetve készít már fel. A „művészeti útról” lenne szó, ahogyan Tandori egy helyütt elnevezi e vele együttfutó, példátlanul egybeforrasztott élet-terjedelmű állítást, annak is arról a valódi fordulatáról, időt-átfordító, magához igazító egyszeri eseményéről, mely eddig inkább a következményeiben és hatásában, valamint – ne feledjük – a nem-felejtés mondattanában állandóan ott kísértő emlék-jelben tárult fel, de jelenidejű kifejtésként, történésként összerendezetlenül várt napi- és hetilapok, valamint a legkülönbözőbb folyóiratok és időszakos kiadványok korosodó lapjain.

Röviden a ciklusokról: a Trilógia elkészült köteteinek formai invencióját rendre az összehangoltan hullámzó, ötletesen következetes váltogatás-jelleg biztosította: a szigorúan kötött dalciklusok és a vers merész, kikísérletezett egyedi útjai vagy egy-egy kvázi-versforma alkalmatossága (viszszatérően az alkaioszi strófa), tematikai osztásai, belekódolt játék-lehetősége és a vers minden egyéb neme és neve között. A Legjobb Nap esetében az előzmények egyik igen fontos fele, a naplószerű, hosszan sorjázó vers-szériák nem álltak rendelkezésre, ezért a kötet belső ívének ezt a fogyatékát is a szóló-darabok segítségével pótoltuk, mégpedig a rövid/félhosszú, valamint a hosszúnak minősíthető tömbversek váltottfutamai által. Természetesen a kötet során változó nyomatékkal jelen van a közben-idő teljességét kiritmizáltan tudtunkra adó, lemásoló, hangzatos, de sohasem öncélú Tandori-dal is, melynek részleges visszabontása és kötetbeli áthangolódásai már a következő, progresszív poétikák előképeinek, szárny-próbáinak tekinthetők. Mi lehetne A Legjobb Nap és vele a nyolcvanas évek (főképp utolsó harmadának), majd az évtizedforduló lírájának hozadéka és felismerhető sajátossága, mi adhatna egyúttal e lelassított áttűnésekkel tagolatlannak tetsző beszédfolyamon belül érvényes kontúrokat, biztos jelenséghatárokat? Természetesen nem az a változatlanul szélesre tárt horizont, a távlatnak az a ritka vonzereje, mely Tandorinál sokszor a vers egyetlen fogható-fogalmazható tárgyát jelenti és olyan vers-irányt, mely nyelvünknek eddig alig szólaltatott hangszíneire, képességeire érez rá.

A Legjobb Nap jellegzetessége a témájára hamar rázáruló, azt rámenősen csúcsig járató, a szóba jöhető dolgok számát mindig egy finom belső mértékhez igazító összetett verslogika és folyamatosan önfejlesztő lendület, a mondás korlátoltságát és szabad korlátozhatatlanját egyszerre megtapasztaló, erről Valakivel/Valamivel állandóan beszédbe elegyedő dialógus-készséggel kiegészülve – többek között, mondhatjuk, hiszen az anyag még csak ezután vár alaposabb, a rétegeket külön kezelő, osztályozó leírásra.

Természetes, hogy mindezeken túl, mindezek előtt és mellett tanúja e könyv egy szövegvilággal való fokozatos megismerkedésnek, a beljebbkerülésnek, majd mindannak a hosszú belső munkálkodásnak, melyet – gondolom – mindenki elvégez, aki kedvenc műveit szanaszét szórva, elrendezetlenül látja, s ezért előbb-utóbb azon veszi észre magát, hogy a felidéző olvasás linearitásában/utótörténetében már régóta hordozza egy képzeletbeli vagy nagyon is valós egység tervét. Tagadhatatlanul kiadja hát e kötet egy olyan olvasás(mód) történetét is, mely szándék szerint a végig-olvasásé. És ha ezzel, nem is az „ideális olvasóról” szóló újabb kurzusoknak megfelelve, de igazodva egy szövegvilág folyamatos paradoxonához, megpróbálkozik más is, az író által oly sokat emlegetett Kegyes, az Olvasó hozzájárul(hat) ahhoz s egyben tanúja is lesz(/lehet) annak, amint e lapokon valami folytatódik, aminek elejét sem találni, s valaki folytonos fájdalommal véget mond és végszót ír, holott vég – az végképp – nincs.

Tandori Dezső: A Legjobb Nap. Versek
Tiszatáj Könyvek, 2006
324 oldal, 2850 Ft

Tóth Ákos

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu