buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Kultúrkritika és a mesélés élvezete
Jacques Barzun monumentális könyvéről


2006.11.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Amíg Jacques Barzun terjedelmére is hatalmas könyvét olvastam, és eltűnődtem azon, hogy mit is ír a tiszteletreméltó szerző, sokszor lapoztam vissza a címoldalra. A szöveg ugyanis a maga kultúraközpontúságával és az alkony, a pusztulás emlegetésével egyfajta kultúrkritikai álláspont érvényesülését is sugallja, a cím viszont visszaránt bennünket a valóságba, a szerző nem a maga – egyébként meglévő, s a huszadik századdal – a huszadik század végével szemben ugyancsak hangoztatott – kritikai álláspontját érvényesíti a munka egészében, hanem történelmet ír, ha tetszik, kultúrtörténetet, ennél is pontosabban – ahogy az alcím is mondja – a nyugati kultúra elmúlt ötszáz évének történetét, még akkor is, ha ezen a történeten belül mozgásirányt is jelöl, használjuk az ő kifejezését – hajnaltól alkonyig. Történelmet és történetet persze sokféleképpen lehet írni, maga Barzun is megemlíti, hogy „aki a történelmet a maga teljességében szeretné megismerni, annak Istennel kell társalkodnia”, egy-egy kiemelkedő kötet fontossága a legtöbb esetben immáron nem is az általa feltárt-bemutatott anyagban rejlik, hanem abban, s alighanem ez is az alkony világához tartozik, hogy miképpen mondja el azt, amit elmond.

A probléma az idézett mondaton túl is foglalkoztatja a szerzőt, hiszen külön bekezdéseket szentel az általa választott beszédmód leírásának, és annak is, hogy más történetírói iskolákkal vitatkozzon. Barzun nyilvánvalóan azok közé a tudósok közé tartozik, akik élvezik az életet, a kultúrát, a megszerzett tudást megélik, s élvezetesen igyekeznek elmondani mondandójukat. Ez lenne az egyik törekvése, a másik pedig az, hogy az adott korról az adott kor összefüggései szerint, s nem a távoli szemlélő nézőpontjából értekezzen, ami természetesen az adott korszak rendkívül alapos ismeretét követeli meg. S hát van egy harmadik törekvése is Barzunnek: az, hogy lehetőleg a teljességet, az elérhető teljességet tárja elénk. Jól tudja, persze, hogy a teljesség csak viszonylagos lehet, ha nem hangzana frivolként, akkor azt mondanám, hogy Isten helyett önmagával beszélget, azaz ezt a viszonylagosságot nem is igyekszik leplezni, ám amit ebben a hatalmas – immáron nemcsak a terjedelemmel kapcsolatban használom ezt a kifejezést – munkában elmond, az lehet, hogy mégiscsak lefedi az elérhető teljességet. Ahogy mondja, nem próbált Marx, Spengler vagy Toynbee mintájára új történelemfilozófiával előállni, ők a történelmet folyamatként szemlélték, amelyet egyetlen hajtóerő hajt egy meghatározott cél felé, hanem inkább történetíró vagy még inkább mesemondó maradt, aki „megpróbálja a férfiak, asszonyok és tizenéves kölykök cselekedeteinek kusza szövevényét kibogozni – hiszen az ő vágyaiktól és álmaiktól halad előre a történelem”.

Barzun a történelmet konkrétként és sajátosként, nem pedig általánosként és elvontként értelmezi, ennek következményeként pedig elmondja, elmeséli, mi több, elcsevegi mindazt, amit az elmúlt ötszáz év nyugati kultúrájából fontosnak tart felemlegetni. Mindebből következően hallatlanul fontossá válik a személyes tudás, az előadásmód, s az elbeszélés módjában megmutatkozó személyes érdekeltség, az, amit maga a szerző tart fontosnak és kiemelendőnek. Nem maga a szerkezet lép fel az újdonság erejével – szemben azokkal, akik a történelmet struktúrák működésének látják –, hanem az előadásmód, a könnyedség, az átmenetek, az összetett jelenségek bemutatása, s éppenséggel az egyes korszakok körvonalain nőnek túl a részletek. Feltételezhető, hogy a történelem gazdagságához, megéléséhez közelebb jutunk így, mintha csupán a struktúrák egymásba való átfejlődését látnánk, mert hiszen aki rendszert alkot és jelenségeket állít egymás mellé, az más jelenségeket kizár a rendszerből és abból is, amit történelemként szemlél. Barzun nem zár ki semmit, talán éppen azért, mert keveset törődik a körvonalakkal, a történetet az 1500-as évek kezdetétől indítja, mert a „szokásjog” szerint akkor szokták elkezdeni az újkor történetének elmesélését, s már a tizenkilencedik században észreveszi a huszadik századra mutató válságjelenségeket, a huszadik századból már csupán ezeknek a felerősödése foglalkoztatja.

Tárgyát is csupán röviden határozza meg, mondván: „… a nyugati ember olyan eszmei és intézményi konstrukciót kínált a világnak, amilyen soha máskor vagy máshol nem jött létre. Mint már korábban megjegyeztem, ez a kultúra egy elképesztő sokféleség egységes együttese. A Nyugat a föld ezer más tájáról összegereblyézett elemekből, eredetiségből és különbözőségekből megalkotott egy par excellence keverék civilizációt. A sokféleség és a számtalan konfliktus színes szőttese ugyanakkor igen karakterisztikus célok szolgálatában állt – enynyiben feltétlenül egységesnek nevezhető –, s e tervek és célkitűzések, eljutva lehetőségeik végső határaiig, most szembesülnek azzal, hogy a nagy játszma végéhez közeledik.” Hasonlóan szűkszavú, amikor a történet vagy a játszma végéről beszél: „De hát miért volna vége a történetnek? Nos, a szónak abban az értelmében, hogy »végpontjához ért« vagy »össze-omlott«, természetesen nincs is vége. Én a dekadenciáról, a hanyatlásról beszélek. Amiből nem következik, hogy az ilyen korszakban élők kevesebb energiával, tehetséggel, erkölcsi érzékkel bírnának. Éppen ellenkezőleg: ez egy nagyon is tevékeny és forrongó időszak, telis-tele tettrekészséggel és hevülettel, de sajátos módon nyugtalan és zavaros, mert nem látszanak világosan az előbbre jutás lehetőségei és korlátai. A lehetségesség hiánya az, amivel szembesülni kényszerülünk. Elfogytak a művészet és az élet »hogyan«-jai; a jelek szerint a fejlődés minden formáján és stációján túl vagyunk. Az intézmények kínkeservesen végzik feladatukat. Az eredmény: már-már elviselhetetlen ismétlődés és frusztráció. Nagy történelmi erő a fásultság és az unalom.”

Barzun az így felvázolt kezdő- és végpont közötti tagolással is keveset törődik, az ötszáz év átnövései között vagy inkább fölött négy forradalmat figyel meg, a vallásost, a monarchikust, a liberálist és a szociálist, s ennek megfelelően négy nagyobb korszakot vázol fel, eszerint 1500 és 1660 között a hit és a vallás kérdéseit látja uralkodónak, 1661 és 1789 az egyén státusa és a kormányzás kérdései kerültek előtérbe, 1790 és 1920 között a társadalmi és gazdasági egyenlőség kérdései, ezt követően pedig – reá jellemző megfogalmazással – mindezeknek a zavaros eredményei és következményei a meghatározóak. A felvázolt keretek között viszont a kötet ezerkétszáz nagyalakú oldalán áramlik az anyag, a végtelenül személyes és átgondolt előadás.

Úgy tűnik, hogy Barzun mindent tud, de ne berzenkedjünk az ellen a mindentudó ellen, aki valóban mindent tud, még akkor se, ha ezt a mindentudást a hosszú, többoldalas s számtalan irányba elkanyarodó gondolatmenetek olvastán időnként szörnyeteg-vonásnak is hajlandók vagyunk látni. Ebben a könyvben – rövid ideig jegyeztem csak – a szerző gondolatmenetébe illesztve szenzációs és több oldalas, részletes portét találunk olyan kiemelkedő jelentőségű kultúrtörténeti alakokról, mint Luther, Erasmus, Kálvin, Petrarca, Marsilio Ficino, Rabelais, Monta-igne, Shakespeare, Tasso, Comenius, Giordano Bruno, Paracelsus, Descartes, Francis Bacon, Pascal, Robert Burton, Machiavelli, Cromwell, Fénelon, Swift, Rubens, Moliere, Locke, Diderot, Voltaire, Rousseau, Bach, Goethe, Mozart, Stendhal, Byron, Darwin, Wagner, Nietzsche, G. B. Shaw, s így tovább. Persze, annál, hogy kik szerepelnek egy könyvben, érdekesebb az, hogy kik nem szerepelnek benne.

Indulásként három nevet tűztem ki magamnak, mintha a szerzőt akartam volna vizsgáztatni: Dosztojevszkij, Kafka és Bartók nevét. Nos, Dosztojevszkij végül a helyére kerül, ám nem ott, ahol gondoltam, Kafka és Bartók neve pedig szerepel a könyvben, ám munkásságuk részletes elemzést nem kap. Végső soron mindezért nem tudom hibáztatni a szerzőt: a maga gondolatmenetét adja elő, s ebbe a gondolatmenetbe a jelenségek inkább „beleférnek”, mint az általunk fontosnak tartott alkotók munkáinak az elemzései. Dosztojevszkij említése egyébként – s ez talán nem is meglepetés –, a huszadik századdal kapcsolatos gondolatmenethez kötődik, Barzun A Karamazov testvérek egyik részletét, A Nagy Inkvizítor címmel jelölhető részletet emeli ki, hogy két fontos, a huszadik század történelmi mozgásaihoz kötődő megállapítást tehessen.

Az egyik megállapítás: „Úgy tűnik, Dosztojevszkij – hasonlóan a modern társadalom olyan kritikusaihoz, mint Baudelaire vagy Ortega y Gasset – minden réteget, osztályt és csoportot egybegyúrva alkotta meg a tömegember-figurát, aki származására és képzettségére való tekintet nélkül hitvány és megvetendő.” A másik: „Iván megalkotóját nem lepte volna meg, hogy Oroszország lett az a hely, ahol az Inkvizítor kenyér- és misztérium receptjét kommunizmus néven kipróbálták a valóságban is. A könyörtelen hatalom és a teljes egységesség hagyományai egészen Nagy Péter cárig vezethetők vissza; a muzsikok felszabadítása és az iparosodás kezdetei még nagyon is újdonságok voltak ahhoz, hogy új szokásokat és viselkedésformákat alakíthattak volna ki, a politikai gyakorlattal nem rendelkező értelmiség pedig folyamatosan a háttérbe szorult. A kenyér biztosította a szovjethatalomnak való engedelmességet, ám az inkvizítor százezrének bölcsessége elégtelen volt, s a rendszer megbukott – nem az eszme, hanem a túlságosan kevés kenyér miatt.”

Ezek után talán nem is meglepő, hogy a kicsit elnagyoltnak tűnő, egyébként pedig megírhatatlan huszadik századi rész kulcsfigurája Barzunnél Ortega y Gasset. „A kor legfelkészültebb és leglényeglátóbb elemzője a század derekán halt meg, de a művészetről, az oktatásról, a pszichológiáról vagy a társadalomelméletről alkotott nézetei már felvázolták a következő század legfőbb vonásait. Halála óta nem sokat hivatkoznak munkáira, ez azonban nem jelenti azt, hogy életművének értékelése nyugvópontra ért volna. Előbb-utóbb bizonyosan értékelni fogják ezt a nagyszerű szemtanút…” Azt hiszem, ezen a ponton vitatkozhatnánk a jeles szerzővel, talán nem is Ortega személye miatt, hanem azért, hogy éppenséggel szemtanút, elemzőt érdemes-e egy kor legjelesebb képviselőjének gondolnunk, avagy olyan valakit, aki megélte az adott korszakot, s így hozta felszínre annak leglényegibb vonásait. Ez a vita azonban valóban vita lenne, vagy vita lehetne, s így semmiképpen nem lenne benne az az indulat, amellyel a hazai szellemi élet irányítói Ortegát s hazai értelmezőit a huszadik század szellemi térképéről is igyekeztek leradírozni.

Barzun gondolatmenetének egyébként a legnagyobb bűvereje abban mutatkozik meg, hogy egy-egy jelenséget egyszerre képes a saját korában és a mai ember nézőpontjából láttatni. Hosszú oldalakon foglalkozik például a könyvnyomtatás kialakulásával és következményeivel, s több irányból is megvizsgálja magát a jelenséget és következményeit is. Ebből a több irányból hármat idézek fel: „Az ember a klaszszikus szövegeket és a reneszánsz kiadványokat olvasva érzékeli a könyv szó homályos jelentését. A különböző kötetek a 16. században és még utána is egy darabig olyan címeket viseltek, mint például Jean Bodin munkája, a Hat könyv az államközösségről. A könyv szónak rész, fejezet értelemben a művek egyes rövidebb egységeire való alkalmazása arra emlékeztet, hogy a könyvnek nevezett pergamentekercs vagy papírköteg nem lehetett túl hosszú vagy vaskos, hiszen akkor nem lehetett volna kényelmesen használni – ezért oszlottak »könyvekre« a terjedelmesebb szövegek”. A múlt tehát így él tovább a könyvkultúrában.

A könyvnyomtatás viszont saját korának és a későbbi korok tudományára is hatott, Barzun szerint így: „A könyv e sokféle új vonásából és hozadékából fontos tanulságokat szűrhetünk le: a nyomtatás a tudós eszmék romlatlan terjedését tette lehetővé, hisz minden másolat teljesen egyforma, s a legádázabbul vitatkozó ellenfelet is kizökkenti gondolatmenetéből egy-egy precíz hivatkozás. Mindennek persze ára is volt; a könyv megszületése nem tett jót sem az egyéni, sem a kollektív emlékezetnek, s a szellem nagy, közös palotáját számos kicsiny garzonlakásra, rohamosan szakosodó tudományágakra osztotta fel. A megismerhető tudásanyag mennyisége még egy-egy szűk kutatási területen belül is messze meghaladja az ember felfogó- és megismerőképességét.”

S akkor mindezek után hátra van még az ember viszonyulása a könyvhöz, a nyomdászathoz. „A könyvek mai szerelmesei számára a nyomdászat valami igen mély érzelmeket ébresztő dolog, s ha megnézzük Dürernek egy könyvet tartó kezet ábrázoló szénrajzát, az a benyomásunk, hogy ő is valahogy így érezhetett. A könyv, akárcsak a kerékpár, önmagában tökéletes.”

A könyv folyama számos ágból tevődik öszsze. Látjuk az elemzett időszak kultúrtörténeti óriásait, találkozunk a legfontosabb fogalmak elemzésével, érzékeljük ennek az időszaknak a mozgatóerőit, belehelyezkedhetünk a kortársak nézőpontjába, s megfigyelhetjük, hogy milyennek mutatta magát a világ egy-egy korabeli városból nézve – közben pedig, s erre még csak részben utaltam, az adott korszakok szemléletmódját is érzékelhetjük. Barzun egyik legfőbb törekvése mégiscsak az, hogy az adott korszakban helyezze el hőseit, azaz történetileg viszonyuljon hozzájuk, ezért írás közben számos legenda eloszlatására is kísérletet tesz. Emlékezetes például az a gondolatmenete, amelyben feltette magának a kérdést, valóban Leonardo volt-e a reneszánsz ember, ahogyan ma gondoljuk és mondjuk… Választásunk nyilvánvalóan azért esett rá, mondja Barzun, mert kedvező fényben akarjuk feltüntetni korunk érdeklődését a tudományok és a művészetek felé. „Ám – s ezt már pontosan idézem – kora minden szellemóriása közül ő volt a legnagyobb, a szó ma használatos értelmében véve nem reneszánsz figura – a szépirodalomhoz nem volt sok köze, s ezzel maga is tisztában volt. A latin és a görög nyelv a legkevésbé sem érdekelte. Soha nem írt verseket vagy szónoklatokat, s a filozófiáról és teológiáról édeskeveset tudott. Nem foglalkozatta a történelem; a firenzei kormányzó számára festett csatajelenethez kölcsön kellett kérnie Machiavellinek a híres csatáról írt feljegyzéseit. Nem volt építész, nem volt szobrász, és – ami a legrosszabb – lenézte a zenét, mert úgy tartotta, hogy két komoly fogyatékossága is van: az egyik, nevezetesen az, hogy a darab végével a semmibe enyészik, megbocsáthatatlan, a másik pedig a szüntelen ismétlődés, sorvasztó és lehangoló, sőt »megvetésre méltóvá« teszi a zenét”. Ezt követően hosszú felsorolás következik arról, hogy mi mindent tudott és mi mindenben volt otthon Luther, s hogy mennyire méltóbb lenne a reneszánsz ember kifejezésre. Kérdés persze, hogy az ilyen tudósi okfejtések elegendőek-e ahhoz, hogy szellemi beidegződéseket átalakítsanak.

Hasonlóan mély elemzést találunk az iparosodásról, ennek egyik jelenségéhez, a vasút fejlődéséhez Barzun a következő megjegyzéseket teszi: 1. Tolsztoj a Gonosz találmányának tartotta; 2. Az építészetet megajándékozta a nagyvárosi pályaudvarok előzménytelen formáival; 3. Létrehozta a jegyet, ami mára „a jogosultság, igazoltság, engedélyezettség és törvényesség általános záloga és tanúsítványa lett”; 4. A vasúti mozgás összehangoltsága megkövetelte a mesterséges idő létrehozását, s ezzel az ember óriásit lépett az absztrakció terén (Barzun egyébként is az analízist és az absztrahálást tartja a huszadik század legfőbb jelenségének, megint csak nem tudom felejteni Németh Lászlót, aki az újkori módszer lényegének az elemzést tartotta); 5. Segítette elterjeszteni a whiskey élvezetét.

A hosszú-hosszú oldalakon hasonlóan élvezetes, átfogó elemzéseket találunk az utópiáról (egyszer ezzel is szembe kell nézni, mert az utópia az elmúlt évtizedekben nálunk korántsem számított elfogadott műfajnak), az enciklopédistákról, a világ kitárulásáról, a művész-lét sajátosságairól és a művész típusának kialakulásáról, hosszú felsorolást arról, hogy mit ismert az ember az 1885 és 1905 közötti két évtizedben (szóval: ismerte a központi fűtést, a cserélhető pengéjű borotvát, az elektromos kenyérpirítót, a varró- és mosogatógépet, az elektromos felvonót, a tárcsás telefonkészüléket, a lyukkártyás nyilvántartó rendszert, a kávéautomatát, a mozgóképet, a sztriptízt, a kiadói reklámot, a plázákat, a telefonlehallgatást, az utazási csekket, a rágógumit és még rengeteg más. Barzun leírását olvasva az az érzésünk, hogy mindent ismertek már, még a reggelire való gabonapelyhet is, csak a mi megkésettségünk óriási, hisz mindezekhez csak száz éves késéssel jutottunk hozzá (megkésettségünket korántsem tartom védekezésnek, s egyébként sem kellett volna minden ellen védekezni). A másik érzésünk pedig az, hogy a huszadik század nem is a huszadik századdal kezdődött, hanem jóval előbb, ezekkel az alapozó évtizedekkel, s hogy teljes valójában a tizenkilencedik századból nőtt ki, újat pedig az említett és nem említett jelenségek (így például az ember ember általi pusztításának) tömeges elterjedésével hozott, s hogy a digitalizáció már nem is huszadik századhoz, hanem a huszonegyedik századhoz tartozik, hiszen a „huszadik századi rész” már a huszonegyedik századot készítette elő.

A harmadik – immáron folyamatosan bennünket kísérő – érzésünk pedig az, hogy Barzun professzor valóban mindent tud, amit az újkorról tudni lehet, s ha elegendő tere lenne hozzá, el is mondaná mindazt, amit tud. Ha valamit fel lehet hozni az ellen, ahogyan Barzun elmondja azt, amit mond, akkor az az lenne, hogy kívülről, a maga mégiscsak kultúrkritikai, pontosabban modernség utáni kritikai nézőpontjából mondja azt, amit mond, s nem az egyes korok, még inkább pedig az egyes szerzők, alkotók világába belehelyezkedve. Nem kibontja, nem felszínre hozza tehát a problémákat, hanem – kicsit a történet fölé helyezkedve, a mindentudás szituációját elfogadva – elmondja a történetet. Amit elmond, azt úgy mondja el, mintha kívül lenne azon a történeten, amelynek milliók és milliók voltak a részesei…

Jacques Barzun: Hajnaltól alkonyig. A nyugati kultúra 500 éve
Fordította: Makovetz Benjámin
Európa Könyvkiadó, 2006
1186 oldal, 5200 Ft

Füzi László

Európa Könyvkiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu