buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„…szívszaggatás és ajándék a hazának”


2006.11.30

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A vezetés – de a versenyzők s a szurkolók is alighanem – tizennyolc, vagy inkább húsz aranyat vártak eredetileg. A tizenhat helsinki győzelem, a nyomorúságot feledtető mámor emléke, meg a „mi nagyhatalom vagyunk a sportban” tudata nagyon elevenen élt akkor még, s – valljuk meg – a magyar sport színvonalára nézvést nem is tetszett irreálisnak e remény. Aztán csak kilenc arany jutott nekünk, a száztizenegy versenyző több mint egyharmada – s jó néhány edző – a nagyvilágot választotta lakhelyül, s akik nem, az egész történet lényegéről azok is hallgattak idehaza évtizedekig. Köteles Erzsébet, a győztes, s menten felére fogyott kéziszer-csapat hazatért tagja Melbourne-ről mint a magyar sport Trianonjáról beszélt nem oly régen, s ha az említett veszteségre, meg persze a világhíres labdarúgó válogatottunk széthullására, s annak következményeire gondolunk, igazat is kell adnunk neki. Így vagy úgy, ezt az olimpiát – akárcsak az 1956-os esztendőt – a titok és a tiltás kevercse fedte el, s meglehet, a trauma, ami akkor ért bennünket, még ma sem a múlté mindenestől.

Jó hát, hogy e – több mint sporttörténeti – históriát számos film és könyv is az emlékezetünkbe emelte most, a félszázados fordulón, az meg különösen öröm, hogy Kő András, aki – a nemrég elhunyt Nagy J. Lamberttel közösen – az ötvenes esztendők s a forradalom történetéről is írt már nagyon fontos könyveket, korábbi kutatói módszerének nyomvonalán haladt. Számos, eddig ismeretlen fotót is közlő munkáját nem – illetve nem elsősorban – a szükségszerűen szubjektív visszaemlékezések uralják, hanem az a több mint száz dokumentum, amit történészi alapossággal gyűjtött össze ő, s amelyek éppen a könnyebben megismerhető felszín mögöttes összefüggéseiről vallanak. A november 22-dike – Nagy Imréék elrablása – és december 8-dika – a brutális salgótarjáni sortűz – között, a lassan lábra kapott, s a véres leszámolást is megkezdett diktatúra idején rendezett, akkor még „világvéginek” tetsző olimpia végképp nem – vagy nemcsak! – sporthistóriai esemény volt a számunkra, mint ahogy a hozzá vezető út s az egésznek az emberi sorsokba – s a nemzet sorsába – vágó következménye sem az volt mindenestől. Mert az ötvenes évek magyar sportcsodáját nem az olimpiai győzelmek, nem Papp László ökle, Iharosék világcsúcsai, meg az aranycsapat tündöklése aranyozta be csupán. A „teljes képhez” – például – a műkorcsolyázó világbajnok – s külföldre távozott – Kékessy Andrea és Király Ede családjának meghurcolása, az Európa-bajnok úszó Mitró György pályájának – egy rosszkor elmondott viccért való – derékba törése, a csapdába csalt válogatott labdarúgó, Szűcs Sándor felakasztása, a kitelepítések, a folytonos gyanakvások, megfigyelések, meg a kisszerű – olykor előnyöket remélő – feljelentések vagy az avval felérő, a párt adminisztratív osztályának szánt „feljegyzések” sora is hozzátartozott. A „disszidálástól” való (hatalmi) félelem, a kiutazások körüli eszement óvatoskodás, egy magyar-szovjet mérkőzés nézőinek „körültekintő” szervezése 1955 őszén, a „gondos figyelem”, hogy Mező Ferenc olimpiai bajnok sporttörténésznek kiket is kéne a könyvéből kihagynia, no meg a „jövedelemkiegészítő” csempészésekkel való hatalmi manipuláció egy hazugságra épített élet- és nemzetellenes diktatúra természetrajzáról adtak és adnak hírt. Arról tehát, mi minden – düh, keserűség s szabadulásra váró remény – gyűlt fel ebben az országban Melbourne idejére.

Már a csapat összeállítása körüli huzavonákról valló dokumentumok is beszédesek – miért nem volt a győzelemre is esélyes labdarúgó, vagy az előző évben Európa-bajnok kosárlabda-válogatott a listán, s miért némely nagykutya sofőrje, titkárnője például –, de a kiutazás meg az Ausztráliában töltött idő lélektani-történelmi körülményeinek elősorolása az, ami igazán meghökkentő. A csapat – 1956. október 30-dikán – egy győztesnek tudott forradalom fővárosát hagyta el, nagy-nagy remények s kételyek között. Aztán jött a hosszú, lélekölő buszozás több részletben, a Prága melletti – edzésre alig alkalmas – edzőtábor, az utazás lehetőségét is fojtogató bizonytalanság, midőn az elvtársi vendéglátókat az aggodalomtól – hiszen egy „lázadó” országból jött közösség akár „fertőző” is lehet! – a frász törte ki alighanem, a viták, a vádak s – a néha szemforgatós – önvádak a csapaton belül, no meg a hír november 4-én, hogy a szabadságharcot orosz tankok tiporják el, s egész Budapest lángokban áll talán. Azt, hogy edzeni (úszónak víz nélkül, mondjuk), a formát „kihegyezni” ilyen körülmények között miként lehet, tán kérdezni is fölösleges, a majd egy hétig tartó – többször megszakított – repülőút se használhatott senkinek, a szinte mesterséges hírzárlat, no meg a terjengő rémhírek – hogy például nyolc-tízéves gyerekeket is a Szovjetunióba visznek az oroszok – lélektani hatását pedig már ne is emlegessük. A kint maradni vagy hazajönni kérdése nemcsak egzisztenciális tétként vetődhetett föl többekben ott a világ másik felén, úgy tetszhetett, Rákosi országa leszünk újra, beláthatatlan időre talán, ráadásul a csapat egésze sorsára hagyatottnak érezhette magát, akkori döntéséért senki gyötrődő lelkét vád nem érheti. Illesse tisztelet, aki – fél vagy esztendő múlva esetleg – hazajött, s legyen osztályrésze a szívekben élő Haza megértése s megbocsátása azoknak, akik másként választottak akkor. Szégyent a szülőhazájára a kint maradottak többsége sohasem hozott, s aki maradandót alkotott – Rerrich Béla párbajtőredző a svédeknél, vagy Iglói Mihály a futótréner például, aki az Egyesült Államoknak nevelt világrekordert s olimpiai bajnokot – a magyar név dicsőségére tette ezt, ha eztán már nekünk jelentett konkurenciát a sportpályán, akkor is.

A december közepén hazatérőket nem fogadta ünnep, a kádári vezetés mással – például a megtorlással, meg az ország lecsendesítésével, „megetetésével” – volt elfoglalva alighanem, a sport körüli levegő egy időre megfagyott (az állami támogatás hatvan százalékkal csökkent, 1957-ben kétezer egyesület szüneteltette működését), nehezen változott a diktatúra természete, s igen lassan oldódtak a félelmek is. A római szereplést – hat arany lett csupán – kudarcnak látta mindenki az idő tájt, midőn Melbourne-ről már senki sem beszélt. Pedig kellett volna, még a sportteljesítmény okán is, hisz amit a magyar csapat tett – ott, a történelem adta körülmények közepette – valóságos csoda volt akkor. „Becsületverseny volt, fogódzó, biztatás, szívszaggatás és ajándék a hazának”, ahogy Kő András mondja a könyv vége felé, olyan hetekre nyúló pillanat talán, amikor nemcsak emberi esendőségünk, de teremtményvoltunk csodája is – ahogy az a sport eredendő lényegéből fakad kipusztíthatatlanul – megmutatta magát.

Kő András: Melbourne
Magyar Nemzet Könyvek Kiadó
232 oldal, 3960 Ft

N. Pál József

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu