buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A művész és a zsarnok paradigmája: Sosztakovics és Sztálin


2006.09.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A New Yorkban élő kultúrtörténésznek, Szolomon Volkovnak ez már a második könyve Sosztakovicsról. A Testamentum 1979-ben jelent meg, melyet a zeneszerző visszaemlékezéseit felhasználva még a Szovjetunióban írt meg. Ez a könyv annak idején hatalmas szenzációt keltett; feltárta Sosztakovics vívódásait, a nagy tehetségű alkotónak azon igyekezetét, hogy hű maradjon önmagához és művészi elveihez még akkor is, ha kénytelen-kelletlen belekényszerült a hatalommal való macska-egér játékba. A Testamentum megjelenésekor többen kétségbe vonták a könyv eredetiségét, ám Volkovot igazolta az idő: az archívumokból előkerülő dokumentumok nem csak Sosztakovics, de más művészek, zeneszerzők, írók és festők hasonló pokoljárásáról tanúskodtak.

Volkov Sztálin és Sosztakovics viszonyát a nagy orosz költő, Puskin és I. Miklós kapcsolatával hasonlítja össze, s benne a zsarnok és a művész párharcát a régi orosz irodalomban közismert, a cár és a „jurogyivij” (a szent eszelős) paradigmája fényében értelmezi. Véleményem szerint ez a párhuzam kissé erőltetett; bármennyire szörnyű volt is a cári autokrácia, a cenzúra és az udvari ármány, Puskint „csak” száműzték, míg Sosztakovicsnak és művésztársainak a sztálini terror idején a puszta életben maradásuk volt a tét. Hogy a sztálini diktatúrában ki maradhatott életben és kinek kellett elpusztulnia, erre nem lehet logikus magyarázatot találni, nem függött attól, hogy ki tett és ki nem tett engedményeket a hatalomnak. Voltaképpen Sosztakovics sorsa is ezt példázza. Volkov idézi Marietta Saginyan írónőt, aki így jellemezte a zeneszerzőt: „…nagyon félénk, törékeny, a saját csigaházába visszahúzódó, végtelenül közvetlen és tiszta lelkű gyermek benyomását kelti. Egyszerűen érthetetlen, hogyan maradhatott életben...”

Sosztakovics pályája az 1920-as években indult, szoros kapcsolatban a kor avantgárd képzőművészetével, irodalmával és a filmmel, alkotótársa volt többek között a színházi rendező Mejerholdnak, a képzőművész Rodcsenkónak és Majakovszkijnak. Első operája, a Gogol elbeszélése nyomán készült Az orr, amelyet sajnálatos módon kevesen ismernek Magyarországon, az avantgárd zene egyik kiemelkedő alkotása. Miután 1930-ban bemutatták a Szovjetunióban, a sajtó már akkor is „házilag készített anarchista bombának” titulálta. Sosztakovics első igazi konfrontációját a hatalommal, s egyben magával Sztálinnal a Kisvárosi Lady Macbeth (1934) című operája váltotta ki.

1936 januárjában, a Pravdában megjelent egy aláírás nélküli cikk, a Zene helyett hangzavar, amely ellenséges műnek minősítette az operát, s tulajdonképpen ezzel az írással vette kezdetét a „formalizmus” elleni küzdelem a szovjet ideológiában. Volkov feltételezi, hogy a cikk tényleges szerzője Sztálin volt. A sajtóbeli támadások és az azt követő kiközösítés hatására Sosztakovics nemcsak hogy megtört, de Volkov szerint egész élete új fordulatot vett. Ezt a csapást Sosztakovics sohasem heverte ki, még évtizedekkel később is egy kis celofánborítékban a ruhája alatt a mellén hordta a Zene helyett hangzavar szövegét. Mivel a Művészeti Bizottság által közvetített sztálini javaslat az volt, hogy „mielőtt megír valamilyen operát vagy balettet, küldje el nekünk a librettót, s a munka folyamatában munkás és paraszt hallgatóság ellenőrizze az egyes elkészült részleteket”, Soszta-kovics egyszerűen oldotta meg a problémát: az életben soha többé nem írt egyetlen balettet és operát sem.

Egyre inkább világossá vált a zeneszerző számára, hogy a túlélés egyetlen esélyét az kínálja, ha igazodik a kulturális közbeszéd íratlan paramétereihez. Amennyiben viszont, ha részlegesen is, művészi szabadságát meg akarta őrizni, el kellett sajátítania a zenei „titkosírás” művészetét. Sosztakovics életében az 1936-tól 1948-ig tartó periódus e tragikus kettősség szorításában zajlott. Ebben a korszakban a szovjet koncerttermek értelmiségi közönsége képes volt nemcsak az újságokban, de a zenében is a sorok között olvasni. 5. szimfóniájában, amelyet 1937-ben, a nagy terror tetőpontján mutattak be, Sosztakovics megvalósította a „lélek zenei gyónását”, melyet a publikum megértett és kitörő lelkesedéssel fogadott. Az egyik zeneszerző kortárs, Admonyi visszaemlékezéseiben később erről így vallott: „Az 5. szimfóniájának a sikerét úgy lehetett értékelni, mint annak az értelmiségnek a tiltakozását, amelyet még nem irtottak ki, mindazok tiltakozását, akiket még nem száműztek, s nem végeztek ki. A szimfóniát a szörnyű valósággal szembeni viszonyulás kifejeződéseként lehetett értelmezni, s ez komolyabb dolog volt, mint a zenei formalizmussal kapcsolatos bármelyik kérdés”. A zeneszerző híres 7. („Leningrádi”) szimfóniája, melyet a háború idején írt, a szovjet kultúrpropaganda egyik fő szimbólumává vált. Volkov azonban e mű esetében is új értelmezést kínál. Többen ugyanis megerősítették, hogy Sosz-takovics a 7. szimfóniát még a háború előtt gondolta ki. Sosztakovics közeli ismerősei szerint a szerző egyenesen kimondta, hogy a mű nemcsak a fasizmusról, de a „mi rendszerünkről” és egyáltalán mindenféle totalitarizmusról szól.

A Szovjetunióban a háború után sem enyhült a kultúrpolitikai nyomás. Az egyik leggyalázatosabb kultúrpolitikai bűntett, az elhíresült 1946-os zsdánovi határozat, amely kizárta az irodalomból Anna Ahmatovát és Mihail Zoscsenkót, a zeneszerzők közül a „formalista, népellenes irányzathoz” tartozók közé sorolta Sosztakovicsot, Prokofjevet és Hacsa-turjánt.

Sztálin halála után Volkov szerint Sosztakovics továbbra is „Sztálin árnyékában” élt és alkotott. Egészsége egyre inkább megrendült, pesszimizmus és fatalizmus kerítette hatalmába. Immár alig konfrontálódik a hatalommal, 1960-ban az Orosz Föderáció Zeneszerző Szövetségének főtitkára lesz. Ugyanebben az évben belép a Kommunista Pártba. Barátainak ezt az eseményt hisztérikus jelenetek és lerészegedés kíséretében így kommentálja: „Beletörődtem végzetembe”. 1960 júliusában fejezi be a 8. vonósnégyest, amelyet a zeneszerző legkiemelkedőbb alkotásai között tartanak számon. A mű lázas gyónás, több értelmezője szerint rekviem önmaga felett, noha az ajánlása: „a fasizmus és a háború áldozatainak”. Tehát Sosztakovics élete vége felé sem szűnt meg azt a macska-egér játékot játszani a hatalommal, amelybe a harmincas években beletanult: az „ezópusi” zenei nyelv végigkísérte egész működését. Halála előtt két évvel, 1973-ban a megtört és egyre betegebb Sosztakovics aláírta az ellenzékiek és Szaharov tevékenysége elleni hivatalos tiltakozó levelet, melyet az orosz értelmiségi közvélemény érthető módon, rossz néven vett. A művész meghasonulásának sosztakovicsi modellje egyik szimbolikus kifejezője a sztálini terror korszakának. Viszont az vitán felül áll, hogy Sosztakovics esetében a személyes és a politikai tragédia megdöbbentő művészi erejű zenévé kristályosodott ki. És ma már másodlagos kérdés, hogy milyen mértékben tudjuk olvasni a zeneszerző „titkosírását”.

Szolomon Volkov: Sztálin és Sosztakovics
Ford.: Kállai Tibor
Napvilág Kiadó, 2006
309 oldal, 3700 Ft

Szőke Katalin

Napvilág Kiadó

 
Osztályzat:



 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu