buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 22, csütörtök
Menyhért és Mirjam napja





















Évfordulók:
1920: Ray Bradbury születése (Waukegan)
1958: Roger Martin du Gard halála

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Három női kód


2006.09.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Úgy tűnik, a „női irodalom” irodalomszociológiai fogalom. Az irodalom eszszencialista szemlélete, mely a minőséget nézi, nem sokra megy vele, és nem is tartja sokra (mármint a fogalmat). Úgy általában nem kedveli a jelzőket az „irodalom” szó előtt; mintha mit sem számítana, hogy a szerző férfi, nő, meleg, magyar, zsidó, fekete, amerikai, kisebbségi stb. – mintha mindenekfölött az irodalmi érték érdekelné, ami független az ilyen „földi”, túlságosan is emberi, társadalmi kategóriáktól. Ha egy műben megcsillan ez a sajátos és csodálatot kiváltó „arany”, akkor tökmindegy, hogy a szerzője férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, európai vagy amerikai, akkor nem számít sem a nemzetisége, sem a vallása, sem a társadalmi állása, sem a kora, sem a politikai állásfoglalása, de még a világnézete, sőt még a stílusa sem.
 

Az irodalom-birodalomban nincs demokrácia. Az esszencialista irodalmár arisztokratikus és konzervatív, amennyiben egyetlen elköteleződése az irodalmi minőséghez fűzi, de ahhoz szoros kötelékkel. Ezt a sajátos minőséget megállapítani, felbecsülni a szellem föladata, a szellem pedig gondolva érez és érezve gondol, szenzuális tehát, érzékeli a minőséget, és nincs táblázat vagy elmélet, mely kellene, mely segítene neki, vagy amellyel ellenőrizni lehetne a megállapításait.

Irodalomszociológiai, társadalmi, politikai szempontból örvendetes, hogy a nőírók~írónők egyre többet írnak és publikálnak. Az emancipáció ezen a téren sem fejeződött be, a nők kezéből manapság is gyakran kiverik a ceruzát, lenézik, kigúnyolják őket, vagy el sem jutnak addig, hogy felébredjen bennük az artikuláció igénye. Az sem ritka, hogy az irodalomban nem tartják szalonképesnek a témáikat, vagy nem veszik komolyan a női érzékenységet. Természetesen léteznek sajátosan női témák, melyeknek hangot kell kapniuk a szépirodalomban, van sokféle női érzékenység, melynek írásos megnyilvánulása érdeklődésre tarthat számot.

Forma azonban nincs férfi és női. A forma szellemi univerzálé, a magasrendű művészet jegye, metafizikai kvalitás – nem társadalmi eredetű. Más szóval mindenekelőtt tehetség és epifánia kérdése. Sok minden tanulható, a poétika is, a stilisztika is, de hogy egy-egy műben ott világoljon az a titkos valami, ami a művészet esszenciája, az a legjobb szándékokkal sem érhető el. Danilo Kiš, aki csöppet sem volt misztikus hajlamú, egyenesen a „megformálás kegyelmét” emlegette, mint ami nélkül nem jöhet létre érdemi műalkotás.

A szó tágabb értelmében vett irodalomba beletartozik az írásos kultúra meganynyi ágazata, műfaja, mindenféle produktuma. Az irodalmi műalkotás, vagyis a szó szűkebb értelmében vett szépirodalmi alkotás azonban valami más: esztétikailag kitüntetett írásmű, mely valami különlegeset képvisel ebben a szánalmas világban – hogy mit, annak magyarázata örök idők óta izgatja a filozófusokat, az esztétákat, a mezei kritikusok pedig, jobbik esetben, ha nem valamely elmélet, iskola, csoportosulás vagy személy hívei, az irodalmi érzékükre hagyatkoznak, és megpróbálják elmondani az igazolhatatlan érveiket is.

A „vonalkód” a kiši „megformálás kegyelmének” korszerű, ironikus metaforája is lehetne. Egy jel, amit a közelmúltban még mágikusnak láttunk, a szép, új világ jegyének. Mindig egyforma és mégis mindig másmilyen, megannyi információ titkos kódja, kulcs és zár egyben, zseniális tömörítés, mely mindazonáltal részletes, tőle függ csomó minden – az adok és a kapok –, megbélyegez és felavat, chiffre, melynek megoldását csak a rejtélyes, piros szemű gépezet ismeri… Folytathatnánk az asszociálást, a „vonalkód”: inspirál, és ezzel a könyvvel koronametaforává vált.

Az eddig jó költőként ismert Tóth Krisztina első prózakönyve magán hordozza a megformáltság „isteni” jegyét. A tizenöt novella és az egész könyv így együtt mestermunka és ihletett, jelentős mű – egyszóval művészet. Fegyelmezettség, precizitás, tömörség; originális, anyaga-szülte kompozíciók; élő nyelv, mérsékelten közvetlen stílus, durvaság nélküli szókimondás; fanyar, ironikus, a fájdalmakkal gazdálkodó szellemiség; intelligencia, okosság és hamisítatlan női szenzibilitás.

A remekbe szabott, mindig alaposan ráncba szedett, változatos formák tükrözik az intelligenciát és a mesterségbeli tudást. A tömörítés (mondhatni: „vonalkódolás”), mely e próza formáló elvének látszik, a kihagyás, a merész összerántás technikája nem vezet merevséghez, ellenkezőleg, meghagyja elevennek, lüktetőnek az életanyagot, csöppet sem sérti azt. Az élő, ámbár sohasem elszabaduló, saját nyelv is az anyagnak ezt a bámulatos elevenségét – autentikusságát – szolgálja, nem tolakszik előtérbe, nem önfitogtató. Természetesre van hagyva, bár precízen kimunkált; egyáltalán nem szabados, de mozgékony, magyaros, stílusok közt is átjár. Semennyit sem redundáns, csak ritkán utánozza az élőbeszédet, ritkán idéz – de akkor az telitalálat. Szerényen, mégis bátran, tapintatosan, de azért elég keményen és emberi érzésekkel beszéli el a való élet egy-egy sávját. Ez az „emberi” itt fájdalmasan (ön)ironikus és nőiesen törékeny, de erős, a „való élet” pedig női élet, melyben egy kislányt, egy nagylányt, egy nőt érnek és érlelnek a lelki fájdalmak, a megrázkódtatások, megaláztatások, megdöbbenések. Gyalázat odakint, szégyen idebent – ennek az elég rettenetes érzés-komplexumnak (mely a vándorló bűn fedőérzése) kevés ilyen érzékeny és gyógyerejű kifejezése van a mai irodalomban.

Tóth Krisztina 67-ben született, gyerekkorát és iskoláséveit a Kádár-érában élte, és az ekkoriban játszódó novelláiból pontosan látszik, hogy az, amit ma diktatúrának nevezünk, drill és dresszúra képében hogyan csapódott le a gyerekre. A kastély című novellája például, mely egy gyereknyaraltatást ábrázol, a „vonalkódja” annak az éktelen nyomasztásnak, amit a szocializmusban, mint gyerekek és fiatalok, megéltünk, miközben – ilyen szorongó – emberré váltunk. A szocialista panelvilág kiváló ábrázolása a Fekete hóember. Az életkoroknak is megvannak a kötetben a „vonalkódjaik”, a kislánykornak (A tolltartó), a tinédzserkornak (Langyos tej), a nagylánykornak (Take five), a fiatalaszszonykornak (Egy boszorka van).

A novelláskötet metafizikai holdudvara ugyanilyen erőteljes és fájdalmas sugallatú. A halállal szembesül így és itt az ember, elsápadva, a józan tudatállapot pereméig lökődve, a kérlelhetetlen véggel, melynek életbeli hasonlata egy-egy szerelem vége, a próza viszont hasonlatok, képek rajával próbálja megközelíteni, egy egészen kicsinykét megvilágítani. A Lakatlan ember és a Miserere, a kötetet nyitó és záró novella egyaránt az emberileg és prózailag lehetséges, értelemmel még követhető tűréshatárig megy el a halál vak letapogatása felé. Tóth Krisztina gracilis, okos, a női sebzettséggel szembenézni képes nő és bátor író, aki elnyerte „a megformálás kegyelmét”.

Tóth Krisztina: Vonalkód
Magvető Kiadó
186 oldal, 1990 Ft

A Litera irodalmi portálon talált, jól megírt, érdekes netnaplók meg az Éjszakai állatkert című nőirodalmi antológiában olvasott vallomásos elbeszélések után csalódást hozott ez a két kisregényt tartalmazó, szép kiállítású könyv. Az elbeszélőnek itt mintha gombóc volna a torkában, s holmi kodifikált irodalmi formákhoz, tónusokhoz, elfogadható eljárásokhoz ragaszkodna. A „radikális női szemléletnek”, „leszbikus írásmódnak”, amit P. Balogh Andrea említett Gordon Agáta előző regénye, a Kecskerúzs kapcsán, itt semmi nyomát nem látom, poétikai szempontból pedig kissé kezdetlegesnek, nyelvileg pedig – a tájleírásokat kivéve – erőtlennek találom ezt a prózát.

Az Ezüstboxer „családregény vége”-műfajvariáció, az apa betegségének és sete-suta elgyászolásának (de nem a halálának) az elbeszélése, familiarizmusokkal megterhelve, szárazra véve, pszichologizáló magyarázatokkal. A Nevelési kisregény szikár robinzonád-variáció, mely tartalmi szempontból sokkal erőteljesebb, színesebb, izgalmasabb, és a tömörség is jót tesz neki – kár, hogy túl van komponálva, és kár, hogy nemtelenítve, erotikátlanítva van.

A nyitó és záró fejezet „belépőnek” illetve „kilépőnek” nevezése, a rondó-szerkezet erőltetése (szöveghely-ismétlésekkel) nem oldja meg a formaproblémát: hogy műfaji kényszeredettségek és csomagolás-szerű kompozíciós eljárások rendezik el az anyagot. Az írónő különös, finom, éles érzékenysége mindkét műben gátlás alatt van. Túlságosan visszafogottan, már-már mereven, az első műben túlintellektualizáltan beszél mind önmagáról, mind a párjáról, mind a kapcsolatukról.

Leszbikus kapcsolatról van szó, de akár Dénesnek is hívhatnák ezt az Adriát, a furcsa nevén kívül szinte semmit sem tudunk meg róla, sem erről a szerelemről, erotikáról, szexualitásról. Önmagáról is keveset mondd el az én-elbeszélő, nem tudjuk meg, hogyan érett önmagát ország-világ előtt vállaló nővé, hogy keveredett ki a családi mizériából, hogy s mint tett szert nagyfokú autonómiájára. Valami miatt nemtelen marad mindkét nő, a gyászmunkával párhuzamosan dúló szerelmi viszony erotikátlan, és nem szólnak a drámák.

Pedig ami Gordon Agátát érdekli, az nagy téma lenne: a töméntelen gyűlölet, utálat és viszály, ami bele tud szorulni a régimódi, hagyományos házasságba, a tűrés mint életelv satuja, a „kirúgni a hámból” vigasztalansága, a kicsapongó férj és a pengeszájú feleség duettjének reménytelensége… Egyáltalán a családban való tönkremenés – és külön a női lepusztulás – modelljei és dramaturgiája. A „szenvedésmintázatok”, ahogy az írónő mondja, „a félelem és az erőszak csontozatára feszített sorsok”. A szótlanság, kommunikációképtelenség és kedvetlenség mélyére leszorult, megkeményedett, eltorzult szenvedélyek; elfojtott, de égő sérelmek. A fagyos családi pokol. Ahogy az Ezüstboxerben fel van vázolva a képlet: „Négytagú család. Apa és anya a kanapé két szélén, öltöny és kosztüm, dauer és bajusz, taposómalom és lárvamosoly a kiüresített arcokon. Közöttük két gyerek, a vonások félénk hasonlósága, csonkolt mozdulatok, kényszeredett, halvány büszkeség. Egy pillanatra megállított, kapkodó levegőtlenség.”

A másik nagy téma, mely az Éjszakai állatkertben szépen megszólalt: a kitörés ebből a csapda-szerű, fülledt familiariz-musból, a felszabadulás próbái, kudarcai, diadalai. Az, hogy az itt sajnos csak jelzésszerűen említett szerelmi drámák milyen szálakkal kapcsolódnak a családtörténethez? Nagy kár, hogy Adria és az elbeszélő szerelmi drámája, ilyen megíratlan állapotban maradt, hisz a kommentár (melyhez hiányzik a történet) telitalálat-megfigyelés: „Nem lanyhuló erőfeszítéssel próbáltam érteni, magyarázni, indokolni a történetünket, hárítani és mentegetni a hibáimat vagy bűneimet… Csakhogy minden érvemet, magyarázatomat és mentegetőzésemet méltatlanul kevésnek éreztem az igazsághoz, amelyet nem volt szerencsém ismerhetni.”

Mintha a jobban sikerült Nevelési kisregény allegorikus formában fedné fel (s egyúttal el) a szenvedélyes szerelmi kapcsolat drámaiságát. Ebben a műben sem esik egy árva szó sem a kapcsolatról, mely a két névtelen, nemtelen embert, akik kettecskén élnek egy tanyán, egymáshoz fűzi. Az állatok közt élt életük az Isten háta mögötti magányos házikóban, a küzdelem a természettel, az állatok kíméletlen csatái azonban erősen sugalmazzák a tanulságot, vagyis azt, hogy mit tanult meg a rejtélyes emberpár odakint a rejtélyes „lakatlan szigeten”. A létezés irgalmatlanságának leckéjét, valami engesztelhetetlenséget, s hogy ebből a természettel (a természetünkkel) folytatott küzdelemből nincs menekvés. A pusztítás és a pusztulás törvényszerűségének kemény leckéjét.

Gordon Agáta prózaíró tehetségét ezúttal főleg a szép tájképek csillantják fel: „az erdő kék ruhája”, a tél, amikor „a gyorsan sötétedő üvegkékben fényesség volt, és elragadtatás a levegőben”. Minden évszakból sorolhatnánk! És nagyon szép az orvul kivágott hatalmas diófa – a pusztítás képe: „Könnyezett a hatalmas tönk, a házikó előtt embervastag, lemészárolt ágak és törött gallyak hevertek áthatolhatatlanul és lesodort véres cseréptörmelék.”

Gordon Agáta: Ezüstboxer. Nevelési kisregény
Alexandra Kiadó
160 oldal, 2499 Ft

Terézia Mora magyar lány, mégis fordításban (Nádori Lídia munkája) olvashatjuk első regényét. Mora 1971-ben született Sopronban, egy közeli faluban élt, majd 1990-ben Berlinbe települt, és nyelvet váltott; németül ír (magyarul nem is írt soha, viszont magyarról németre fordít, többek között Esterházyt), és a fiatal német írók élvonalában tartják számon. Prominens német írónővé vált, eddig megjelent két könyvét (a Különös anyag című novelláskötet is olvasható magyarul) számos német irodalmi díjjal és ösztöndíjjal jutalmazták.

Számomra rejtély, hogy a Nap mint nap (németül Alle Tage) című vaskos regény sikere minek köszönhető. Habár a fordítás kifogástalan, ez a regénynyelvezet teljesen léttelen, rögtön szertefoszlik olvasás közben, egyszóval se íze, se bűze, és nem képes kapcsolódni semminemű valóságossághoz. A regény kompozíciója posztmoderneskedően mesterkélt, a címek, alcímek modorosak. Jellemek, tájak, beszédmódok nem bontakoznak ki, a cselekmény nem izgalmas, de divatos témákat görget (drog, erotománia, homoszexualitás, pedofilia, vandalizmus, öngyilkosság stb).

A hosszúra nyújtott regény főhőse egy Abel Nema nevű, meghatározatlan nemzetiségű és anyanyelvű fiatal srác, aki egy közelebbről meg nem határozott, de balkáninak látszó országból és egy Sopronnak tetsző városból (!) menekült a meg nem nevezett, semmilyenségével tüntető, Berlinre hajazó nyugati nagyvárosba, ahol más, szintén meg nem határozott származású, szintén idegenszerű nevet viselő, bizonytalan és tétova egzisztenciákkal kerül kapcsolatba. Ez sok meghatározatlanság, bizonytalanság és tétovaság fárasztó homályba és ködbe burkolja a fabulát és a szüzsét, vagyis a bizonytalan történéseket, melyeket az elbeszélő divatos cool tónusban mondd, brüszk hanghordozással. Nem mesél, nem ábrázol, inkább csak odavet, felvázol, jelez. Szóval ez a beszélő nevű Abel Nema (a „nema” szerbül azt jelenti, hogy „nincs”), miután Nyugatra veti a jósorsa, nyelvi laboratóriumokban megtanul tíz nyelven beszélni – egy nyelvzseni –, de csak sterilen beszéli ezeket a nyelveket. Egyébként semmilyen nyelven sem szokott beszélni, lévén rendkívül szófukar; mi több, érzelmei, gondolatai se nagyon vannak. „Semmi mást nem akar, mint egyedül lenni mindenáron, kívül maradni, semmibe sem mélyen belekerülni. A tíz nyelvet is csak azért tanulta, hogy magányosabb legyen, mint hárommal, öttel vagy héttel” – mondja róla egy ritka világos részletben a nő, akivel névházasságot kötött.

Nem folytatom az ötszáz oldalra széthúzott, egyébként szegényes fabula öszszefoglalását. A ténfergő nagyvárosi fazon, a zárt arcú, néma srác, a városi idióta ismerős figura. A súlyos traumákat hordozó jugoszláv menekült is az. El tudom képzelni azt a nyelvzsenit is, aki tíz nyelven beszél, mégsem képes, nem is akarja kifejezni magát. E típusok prózai keresztezése azonban valószerűtlen mutációt terem.

Igazából mindhárom típus kommunikációképtelen. A Nap mint nap című regény azonban minden erővel kommunikál: szócséplő, terjengős és még modoros is. Hova száll szét a sok-sok szó? Az elbeszélő csak jelzésszerűen beszéli el az eseményeket, elmosódón vázol jellemeket, nem mesél, nem ábrázol se lelket, se valót, se embert, se szituációt, mégis tele van félezer oldal. Hogyhogy? Ez is egy titka a sikernek, posztmodern kód.

Terézia Mora: Nap mint nap
Fordította: Nádori Lídia,
Magvető Kiadó
512 oldal, 2690 Ft

Radics Viktória

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu