buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 6, péntek
Miklós napja





















Évfordulók:
1935: Bertók László születése (Vése)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Két vajdasági könyv


2006.09.06

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Tolnai Ottó folyton úton levésével, szellemi két-, vagy többlakiságával, érzelmi és intellektuális nyitottságával egy egyáltalán nem zárt, de markánsan körülhatárolható világot teremt írásaival. Így van ez az Ómama-verseket egybefogó, Ómama egy rotterdami gengszterfilmben című munkájában is. Nem csupán az élményvilág – a jugoszlavizmus, az Adria, a mediterrán vidék, a gyermekkorból visszatűnő, Vitéz-ági asszonyok és férfiak, a felnőttkor nagy utazásai, műalkotásokkal és alkotókkal való szembesülések (és tulajdonképpen még hosszasan sorolhatnánk az ebben a magát többszöröző versciklusban is felbukkanó motívumokat) –, hanem a szövegvilág is körülhatárolt. A zöld almárium fiókjában lakó nagymama ugyanis megjelent már a Virág utca 3 (1983) kötet prózavilágában, majd a versekben összemosódott az ómama alakjával, aki két évtized elteltével is ugyanazt a parancsot adja ki a költő (déd)unokájának: „Törd ketté ciklámenceruzád!”. Az intés ellenére a költő nem hagy föl a poézissel, hanem vibráló asszociációs és motívumhálót von ciklámenceruzájával a családi legendáriumban megjelenő Vitézek, Mária1, Julianna, Magdaléna, Margaréta, Mihály, Károly, Pali köré, hogy az egyre szűkülő fókusz már csak az Ómamát nagyítsa ki, ugyanakkor óriásira tágítsa körötte a teret, miközben az emberi kötődések mellett a tárgyakhoz való ragaszkodás is emlékez(tet)ő, versszervező szerepet tölt be, a halál trambulinjaként megjelenő kissámli, a végtelen gyúródeszkává súrolt deszkapadlón, a szarszappantömbök piramisai között a kamillagereblyézést Istennel megtárgyaló Vitéz-lány fehérre meszelt kamrájában mintha valamiféle metafizikus delej uralkodna, amit csak a Tolnai-vers képes megteremteni. A motívumok és metaforák furcsa, váratlan viselkedése lendíti ezeket a verseket a bennük megjelenő referenciák fölé és teremt komplex poétikai és telített szövegvilágot.

Tolnai versvilágának létmódja az emlékezés. A ciklust patetikusan hangzó, emlékező-vágyódó „Ó”-val indítja, amit valamikor még „Oh”-nak írtak, majd az ómamára utaló illat tematizálódik az ómama lírai-metafizikai fölmagasztosulásában realizálódó verssé, ezt követően pedig maga a költemény tematizálódik újabb és újabb versekben, a folytonos ismétlődések öngerjesztő és önteremtő versvilágot alakítanak ki, amelyben az adriai spongyához és sóhoz való kötődés még Rotterdamban is a mediterránt idézik meg. Hatalmas földrajzi távolságot jár be a költői teremtés a versciklusban: Kanizsától Palicson, Budapesten, Amszterdamon, New Yorkon keresztül jut az ómama sámlijától induló költő Sheeveningbe, közben bejárja az egyéni múlandóságtól „a nagy ég, a nagy tenger, a végtelen dűna és a hamvasszürke part” megbízható állandóságáig vezető utat, közben ki-be jár a történetben, motívumhálóján pedig fönnakadnak a versírás idejének politikai időszerűségei is. A versnek az időszerű – a versírás idejében időszerű - politikai történésekkel foglalkozó rétege alulretorizált, szinte a publicisztika nyelvét használja, s talán úgy hinnénk, az aktuálpolitika nem lehet a vers tárgya, témája. Lehet, abból eredően, hogy a vers tárgya maga a világ, s a világ része a politikum is, így eléggé lehangoló lenne, ha a költő szemérmesen elhallgatná, hogy a világban politikai történések is folynak.

A ciklus derekán, mintegy kijózanításul, minden emelkedettséget és patetikus rájátszást visszavon a megidézett ómama félszázad év távolából felhangzó kegyetlen iróniája: „de hiszen kisfiam mi nem vagyunk filmszínészek […] / mi semmis vidéki véglények vagyunk / minket szarból tapasztott az úristen”.

Tolnai katalektának (is) nevezi versét, pedig semmilyen értelemben nem csonka a poétikus világa. Az Ómama-versek hatalmas ívű monológban vezetik az olvasót Kempis Tamás Imitatio Christi című, Pázmány Péter által fordított művének a tengert és könnyeket idéző kiragadott félmondatától az emlékezés tengernyi könnyéhez.

Ez a kötet, amely vélhetően immár lezárt ciklussá formálta az ős-Ómama, és az Ómama-verseket, tovább lép a Szög a nadírban kötet paratextuális koncepcióján, a fotók mellett, (itt most nem a versekkel párhuzamosan, hanem a kötet végén kaptak helyet) jegyzetanyag is található, ami végképp elbizonytalanítja az olvasót a textus és paratextus összefonódásából kinövő műfajt illetően, hiszen verset, versciklust bizony ritkán tálalnak jegyzetanyaggal körítve. A kötethez utószót író Mikola Gyöngyi modern eposznak, illetve polifón eposznak tekinti, vagy inkább annak nevezi a versciklust, és ebben részben a kötetet szerkesztő Hózsa Éva is egyet ért vele, hozzátévén, „habár a naiv eposz parodisztikus jegyei is kiemelhetők, erre utalnak a nyelvi fordulatok, tájszók, ferdítések, a lefokozottságra való törekvés”.2 Ő azonban másféle megközelítésben látja a versciklust, a kötetet az 1992-es Wilhelm-dalokkal állítja párbeszédbe, és ennek kapcsán úgy nevezi őket: regény versekből, ami természetesen nem azonos a verses regény műfajával. Ezen a meghatározáson belül tovább pontosít, esszéregénynek nevezi, esszék versekből – írja, végül modern interpretációs hálóként nevezi meg a versciklust. A mű tipologizálása azonban e Tolnai-vers esetében hatodrangú (ugyanakkor jószerével megválaszolhatatlan) kérdés, akárcsak a mikrofilológiai vizsgálata. Sokkal inkább azokra a nagy ívekre kell figyelnünk, amelyek szövegalakzatokat teremtve kötnek össze Abszolútat és Semmit, a végtelent és a semmisséget, önéletrajzot nagypolitikával, lokális eseményeket lételméleti kérdésekkel, regionális színtereket a világ(fő)városokkal, a helyi, szociografikus tényanyagot vidékélménynyé gyúrva, anekdotikus eseményeket isten-keresésbe fordítanak, és a minduntalan továbbíródó művészetértelmezés során, mikor Ómama kiszól az almáriumból, egy női alakmást is teremt a számtalan irányba ágazó önmeghatározásai közé. A végtelen tükörjátékok mozgó kép-, illetve filmszerűségét a kötet címében is hangsúlyozza, de a film jelzője arra is utal, hogy a vers tovább medializálódik, a valóságot átfedi a hollywoodí giccs, amiből úgy merülnek föl a személyes élmények, tapasztalatok, tépelődések kacatjai, mint a nagyvárosok ikonikus szeméttelepeinek ready made alkotásai. Talált tárgyak, tisztára sikált formák, emblematikus figurák, nagy ívű, önmagát minduntalan továbbíró kompozíció, lokális és globális, reális és metafizikai, narratív és lírai, kötődések és oldások, gyökerek és az azúr végtelensége... mind-mind a Tolnai-poétika szinte végtelenbe sorolható elemei, amelyek a puritán egyszerűség hatását keltve fogják magukba a végtelenség megnevezhetetlenségét, és poétikai térré alakítják az időt.

Tolnai Ottó: Ómama egy rotterdami gengszterfilmben
Regény versekből
zEtna, Zenta, 2006
244 o., 2000 Ft

1, Vitéz Mária a versciklus főalakjának ősmintája, a szerző anyai dédanyja. Versbeli alakját azonban több „öregaszszonyból”, valóságból és fikcióból gyúrta egybe a költő.
2, Hózsa Éva: Távollét-kapcsolatok és Godot koffere. (Tolnai Ottó Ómama-versei). Publikálatlan tanulmány.

Balázs Attila, a „mesemondó szikla”, regény- és novellaíró ezúttal a szépirodalmon kívüli megszólalási formákban talált alkalmat és módot arról beszélni, hogy mi történik vele, mi foglalkoztatja, mi érintette meg, mivel találkozott élete és munkája során, hogyan érzi magát a bőrében. Ez az egyszerre befelé és kifelé is tekintő vizsgálódás azonban annyira talán nem is szépirodalmon kívüli, mint feltételeznénk, még ha képzőművészeti esszében, film- és könyvfesztiválról való tudósításban, riportban, interjúban, könyvismertetőben, laudációban találja meg az alkalomhoz megfelelő hangütést – jószerével ilyen köztes és publicisztikai műfajokból komponálta meg a kötetét –, a szerző mindvégig uralja a szöveget, folyton el-beszéléssé gyúrja mondandóját, aminek leginkább nosztalgikus és anekdotikus tartalmai között föl-fölbukkan a vajdasági nyúl-regény (a Cuniculus, és aztán annyi egyéb) szerzője, az „arany hetvenes években” tüntetően afro-frizurát viselő író, Balázs Attila, teljes szépírói vértezetben.

A pontosan tervezett és fegyelmezetten szerkesztett – ráadásul tetszetős kivitelezésű – kötetben az 1991-től Magyarországon élő szerző a Vajdasághoz való kötődésének szálait bogozza, kezdve a hosszú idő után visszalátogató, temetőkben rokonok sírjai között bóklászó egykori újvidéki lakosként cseperedett író kesernyésen lírai futamaitól a kötetet lezáró – e szöveg után már csak egy interjú kapott helyet a könyvben –, a szabadkai Üzenetnek írott létállapot-öszszefoglalójáig, a világ zenei, filmes, irodalmi nagyságai között újból és újból fölbukkannak a volt és mai vajdaságiak. A teljesség legkisebb igénye nélkül szemelgetve: Maurits Ferenc, Ladik Katalin, Dr. Máriás Béla, Léphaft Pál, Csikós Tibor, Baráth Ferenc, Donmonkos István, Koncz István, Sziveri János, Szerbhorváth György, Bicskei Zoltán, Mezei Kinga, Nagy József, Gion Nándor, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Radics Viktóra, Sebők Zoltán, meg egy sor jugoszláv(iai), Emir Kusturica, Vojislav Despotov, Radoslav Petkovic, Danilo Kiš. Az említett (és általam említetlenül maradt) képzőművészek, írók, költők, színházi emberek, filmesek, muzsikusok, filozófusok nem szirtekként emelkednek ki az elbeszélő szövegből, hogy kis hab fodrozódjék köröttük és aztán a víz, vagyis a történet kényelmesen gyalulja tovább a medrét, hanem ők maguk válnak a szerző vizsgálódásaival egyetemben magává a történetté.

Balázs Attila kétségen kívül elbeszélő maradt a szépprózán kívüli műfajokban, nála is „csak egy roggyant lengőajtó áll” a megnyilatkozási formák között, mint ahogy Borges műveinek műfaji átjárásairól állapítja meg, és azt értelmetlenség lenne bizonygatni, hogy valóban jó elbeszélő. Mert egyszerűen az. Ezt nem tegnap óta tudjuk. Mostani kéziratából kitűnik, hogy mesterségbeli tudása és tehetsége mellett széleskörűen tájékozott mindenben, ami fölkelti a figyelmét, és szerencsére a nyitott szemmel járók közé tartozik, akik sok mindent észrevesznek a maguk körüli világból, és nem utolsó sorban önmagukban is. Ami pedig a vajdasági vonatkozások, a nosztalgikus utazás anekdotái mellett igazán megkapóvá teszi ezeket az írásait, az a humoruk, az elvszerű komolytalanság, ami tulajdonképpen Balázs Attila prózájának egyik éltető eleme – mondhatnám: életnedve –, és ami által tudjuk, még nyuszifogú tapsifüles korában elhatározta, nem lesz hajlandó felnőni. Mástól aligha, de tőle természetes, hogy például a Sziveri-díj nyerteseinek méltatásait végigsziporkázza, játszik, pózol, humorizál, de ezzel, miként egyetlen írásában sem, nem maszatolja el a valóságot, sőt, még élesebben érezzük a humor mögül átsütő realitás perzselését, meg azt a pernyeszagot, amit ez a vajdasági kötődésű kézirat a balkáni háborúkból is magán hordoz.

Balázs Attila: Világsarok non-stop
zEtna Kiadó, Zenta
312 oldal

Fekete J. József

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu