buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 26, hétfo
Izsó napja





















Évfordulók:
1979: Mika Toimi Waltari halála (Helsinki)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
„...a tárgy egyenes megragadásában va gyok érdekelt”
Háy János íróval Elek Tibor beszélget


2006.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

• Sokoldalúságod, sok műfajúságod (vers, novella, regény, gyerekirodalom, dráma, festészet) nem jellemző a kortárs magyar alkotói gárdában. Engem nem is az érdekel igazán, hogy miért kezdtél egyik műnem, műfaj után a másikba, mert erre a válasz nyilván a kísérletező kedv, a kíváncsiság stb., hanem inkább az, hogy mi tart meg ebben a sokoldalúságban, mert az ritka, hogy valaki közel egy időben több műfajban is érdemlegeset alkosson.

Én nem látok ellentmondást a dologban, miért is hagytam volna abba a versírást, amikor szeretek verset írni vagy a prózaírást, amikor szeretek prózát írni. Ha születik egy negyedik gyereked, nem hajigálod ki az előző hármat az ablakon. Szóval ezek a műfajok bennem teljesen normálisan elvannak, nem tépik egymás haját, nem akarják egymást kinyírni, nem irigyek egymásra és nem rosszindulatúak, abszolút nem úgy viselkednek, mint a magyarok. Mért is tennék ezt, amikor a vers nem válhat prózává, s a próza sem verssé, nem lehet őket erőszakkal átoperálni. Van olyan megragadni kívánt tárgy, ami verset, van ami prózát igényel. Aztán van nálam egy speciális funkciója is ezeknek a műfajoknak. Az író alapvető eszköze a nyelv, s ahogy mondjuk a kapának is eltörik egy idő után a nyele, úgy ez a nyelv is kifárad, elkopik, ha túlhasználjuk. A két regényem nyelvezete például egy kicsit barokkosan archaizáló nyelv, s amikor ez a nyelv számomra már nem tudott új utakat kínálni, hisz minden lehetséges kapuját megnyitottam, már csak termelni lettem volna képes ezen a nyelven, de műalkotást létrehozni: nem. Márpedig a termelés a gazdasági élet sajátja nem a műalkotásé. Új beszédmódra volt szükségem, de ezt az újat, nem annyira egyszerű megtalálni, mert nincs az ember agyába tucatszám beakasztgatva, mint az öltönyök a menedzserek gardrobjában. Szóval elkezdődik egy nyelvzavaros időszak, amikor a régi még ott ólálkodik, sőt, ármánykodik, hogy újra helyzetbe kerüljön, az új pedig még alig vagy egyáltalán nem látszik. Időt kell adni az új kiépülésére. S ez a nyelvi interregnum általában elég rossz időszak egy író számára. Pedig, sokszor szinte hosszabb ez a parkolóidő, mint a ténylegesen aktív, főleg egy-egy jelentősebb munka után. Én ezt a várakozási időszakot tudom kibekkelni, vagy megrövidíteni a műfajváltással. Ez, mondhatni számomra egy létfontosságú menekülési útvonal. Mert ha hosszabb prózaírási idő után versbe kezdek, nem fog belezavarni, beleszólni a próza nyelve. A versnek más a karaktere, szerkezete, szabályrendszere. Tagadhatatlan, hogy van ebben valamiféle önmentő játék a részemről. Persze ez az egész műfajügy ennél sokkal bonyolultabb, nehéz lenne minden apró részletére kitérni, csak egyet még, hogy például a prózához könnyebb nyúlni, mint a vershez, mert a prózánál jobban lehet a mesterségbeli tudásra építeni. A versnél mindegy, hogy tudod-e a hatodfeles jambust, ha nincs ihlet, akkor sorry, bedöglik az egész. Ki kell várni a megfelelő pillanatot, nem érdemes erőltetni.

• Miközben a történelmi jellegű alkotásaidban, regényeidben nem igazán törekszel a tárgyi, informatív hitelességre, kevered a realitást és a fikciót, mitologizálsz stb., a későbbi prózákban és aztán a drámákban is, még ha stilizáltan is, de mintha sokkal inkább valamiféle realisztikus múltidézésre törekednél. Ezt a realizmus problematikát azért is próbálom kiélezni, mert egy korábbi interjúban valami olyasmit is mondasz, hogy a művészet nagy kalandjának, egyedüli tétjének „az elementáris valóságélmény megszerzését” tartod. Az elmúlt évtizedekben nem volt divat az irodalom valóságvonatkoztatási lehetőségeit hangoztatni. Hogyan is viszonyulsz tehát Te az irodalom és a valóság kérdéséhez?

A valóság és a teremtett világ viszonyának problémájával kell kezdenem. Természetesen nincs olyan mű, amelynek a hőse vagy az elbeszélője azonos lenne a szerzővel. Így az életrajzilag hozzám legközelebb álló A bogyósgyümölcskertész fia című kötetem főhőse sem olyan, amilyen én voltam 16 vagy 18 éves koromban. Ugyanígy a drámákban megszólaló személyek sem reális személyek abban az értelemben, hogy valóságosan is így léteztek. Csak egy példa arra, hogy a valóság hogyan pördülhet át irodalomba: A Gézagyerek egy húsz év körüli vidéken élő autisztikus férfi története – nekem, amikor írtam a darabot volt egy 12–13 éves autista Budapesten élő keresztfiam. Szóval meg is van a valóságos alap, meg nincs is. Én a teremtett valóság hitelességét tartom fontosnak, nem azt, hogy mennyire kapcsolható, köthető a megfoghatóhoz. A világ feltárásának hitelességét kell éreznie az olvasónak, mert ha az nincs meg, akkor tökmindegy, hogy milyen pazar a stílus, mennyire rafinált a szerkezet, mennyire izgalmas a témafelvetése. Minden mindegy, ha ez a hitel-alap nincs meg.

• A bogyósgyümölcskertész fia című novellásköteted, ha nem is a jelen, de a közelmúlt, a hetvenes-nyolcvanas évek korát idézi meg önéletrajzi ihletésű elbeszélésekben. A történelem után miért fordultál ebbe az önéletrajzi irányba?

Messziről fogom kezdeni a válaszadást, de egy nagyon fontos művészetelméleti kérdésről van szó: az alkotói én és a műben megszólaltatott én közötti távolságtartásról. A kamaszkori verseimmel az volt a problémám, hogy az én nagyon érzelgős személyiségem folytonosan felütötte a fejét a szövegben, a privát világom állandóan összenyálazta a verseket. Úgy éreztem, hogy ettől a privát személyességtől meg kell szabadulnom, mert ez senkit sem érdekel, többek között engem sem. Elhatároztam, hogy teljesen kiiktatom a személyest az írásból, s csak a személyiségem szimpatikusabb, jobban asszimilálható rétegeit, a humort és az okoskodást fogom engedni szóhoz jutni. Ez valamit ugyan megoldott a problémából, ugyanakkor újabb problémát generált, hisz a lélek egy nagyon fontos része kirekesztődik ekként az alkotási folyamatból. Vagyis nem a teljes személyiségre alapozva születnek a művek. El kellett jutnom oda, hogy képes legyek megfelelő distanciát tartani az én érzelgős énemmel úgy, hogy ne zárjam ki az alkotásból. Itt utalok egy kicsit arra, hogy az íráshoz vezető első lépések az önismeretről szólnak. Az önismeretnek olyan fokra kell jutnia, hogy akár a saját életedet is megfelelő tárgyszerűséggel, a magánsérelmeket kiiktatva tudd kezelni. Ez a munka – nevezzük így – mindenképpen előfeltétele volt a kamaszkorom eseményeit feldolgozó novellasorozatnak. Persze volt egy nagyon hétköznapi oka is a jelenhez fordulásnak, hogy elvállaltam az ÉS-nek egy tárcasorozatot, s azt mégsem lehetett a török korban exponálni.

• Végig eddigi pályádon megfigyelhető, hogy műveid befogadása során makacsul ismétlődik egy tétel az ironikusságodról. Már Zalán Tibor „ironikus távolságtartás”-ról beszélt első köteted bemutatásakor, később is gyakran emlegették a történelmi, irodalmi hagyományokhoz való ironikus viszonyulásodat, a „versbeli közlés ironikus reflektáltságáról” írt Keresztury Tibor is, s eközben te rendre el szoktad magad határolni az iróniától. Mi lehet az oka, hogy a recepció gyakorta iróniát vél felfedezni ott, ahol szerinted nem az van? Mi az, amit sokan ironikusnak vélnek a műveidben?

Úgy tűnik az iróniához is reflektáltan, mondjuk ironikusan viszonyulok. De nem akarom megkerülni a kérdést: szerintem a humort és a viccet értelmezi a kritika iróniának, holott a humor az egyenesen megy bele a tárgyába, szemben az iróniával, ami örökösen csak kerülgeti, s épp az a lényege, hogy ne a megragadni kívánt tárgy kerüljön a műbe, hanem annak egy fölülírt verziója. Én mindig a tárgy egyenes megragadásában vagyok érdekelt.

• Ahogy legújabb novellásköteted, a Házasságon innen és túl című írásaiban is? De mintha itt kevésbé a humor eszközeivel élnél. A család, a házasság „szentségének” leleplezése során inkább a tragikum a meghatározó. Sőt, nem is csak a házasság, de általában az emberi viszonylatok, kapcsolatok terén, létezésünk terén a kiüresedés, a sivárság, a romlás valóban ennyire uralkodó lenne?

Nem volt célom, hogy bármit is leleplezzek. Sorsokat akartam megragadni, amely sorsok nem üresek és nem értéktelenek, semmi efféle minősítést nem tűrnek meg, mert életek, és egyikőnk sincs abban a helyzetben, hogy életeket, sorsokat minősítsen. Arról az alapvetésről már nem is beszélve, hogy minden minősítés magában foglal valamifajta erkölcsi paradigmát, amit viszont a művészet egyáltalán nem tűr meg. Erős léthelyzeteket akartam megragadni, amikor zsigerileg érzed, hogy vagy. Ezeket a hétköznapi vélekedés tragikusnak minősíti, de az igazi tragédia nem az, ha érzed a súlyokat, hanem ha nem érzel semmit.

• Már hogy lehetne a művészet erkölcsi paradigmáktól mentes?

A művészet ontológiai paradigmákkal dolgozik, a lét-nemlét kérdésfelvetésében határozza meg magát, ha egyáltalán meg akarná határozni magát. Erkölcsi felvetések csak nevelő célzatú szövegekben adekvátak, de azok ugye nem műalkotások. Az értelmező persze bármikor beemelheti az értelmezés horizontjába a moralitást, ettől azonban a művek nem válnak morálisokká, sem immorálisokká, mégpedig azért nem, mert alapvetően, hogy a nietzschei szót használjam: a művészet amorális, kívül van az erkölcsi felvetéseken. A mondandómat érdemes például Dosztojevszkijen tesztelni, aki nekem a legkedvesebbek közül való. Az esszéi tömve vannak mindenféle ideológiai és morális alapvetésekkel, amik vagy tetszenek vagy nem, nekem általában nem, amikor azonban Sztavrogin személyét írja le: nem minősít, a sztavrogini létet akarja a lehető legmélyebben megragadni, annak ellenére, hogy feltehetőleg a privát értékrendje alapján ő ezt a fickót nyilván összeköpdöste volna.

• A kötet négy ciklusából kettő már korábbi kötetek (Budapest – hídfőváros, Közötte apának és anyának…) írásait (két újabbal kiegészítve) közli újra. A házasság, család tematikán túl van-e ennek más oka is? Kérdezem ezt azért is, mert az elbeszélésmódjuk, a stílusuk ugyanakkor eléggé eltér a kötet első két ciklusáétól.

A hidas novellák erősen kötődnek az első két ciklus hangvételéhez, ugyanakkor megírásukkor célom volt, hogy az eddig általam használt stilisztikai rétegeket is megjelenítsem, akként ezek a kötetben is hídként szolgálnak az utolsó, stilisztikában és világmegközelítésben eltérő ciklushoz. A negyedik ciklus novellái a kötet legkorábban írott darabjai, szerepeltetésüket fontosnak tartottam, méghozzá nem azért, hogy azt példázzam: lám így írtam én régebben, s ebből fejlődött ki a mai írástechnikám, mert itt nincs szó efféle stilisztikai fejlődésről, ha valamiről, akkor stilisztikai másságról. A cél alapvetően az volt, hogy az olvasó mindazt a rapid menetet, amit az előző három ciklusban kapott az utolsó ciklus megkérdőjelezze, s ezzel más szemléleti pozíció lehetőségét is kirajzolja. Mondjuk azt, minimum zavarba jöjjön az addigi olvasat tekintetében.

• Tudomásom szerint nemsokára elkészülsz egy új regénnyel, az melyik beszédmódhoz, irányhoz áll majd közelebb, vagy valami egészen másra számíthatunk?

A minap egy barátnőmmel futottam össze, aki hozzád hasonlóan hiányolta a régi humort, hogy hol van és mért akarom én az ő pofájába dörgölni, hogy milyen az élete stb… Sajnos a műalkotás nem kívánságműsor, úgyhogy az új regény – amit már végigírtam, s most a finomhangolásnál tartok – sem lesz tánczene.

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu