buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Segédegyenes gondolatok


2006.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A rádiós beszélgetéssorozat, melyből ez a könyv készült, 1997-ben zajlott, abban az időben, amikor Nádas Péter javában írta a Párhuzamos történeteket. Az írót nyilván a készülő műve foglalkoztatta a legeslegjobban – mit „foglalkoztatta”! feltételezem, hogy vele hált és vele ébredt –, ennek ellenére, jobban mondva épp ezért egy szó nem sok, annyi sem hangzik el az alakuló regényről. Ez a téma, akárcsak az író magánélete, tabu alatt van – biztosan azért, mert a regény – mely azóta közös ügyünkké vált – akkor még a legbensőbb magánéletéhez tartozott. Igen sokáig érlelődött, és nagy, homályos, kaotikus mélységből – a „néma tartományból”, „az éjszaka legmélyéről” – született napvilágra.

A Párhuzamos történetek egyáltalán nem vallomásos irodalom és az egyes szám első személyben szóló részek sem önvallomások benne, mégis oly rendkívül intim, amilyen intimitásra az egész világirodalomban nincs példa. Az emberrel van bensőséges viszonyban – noha az ilyen viszonyulás a jelenkorban éppenséggel kiveszni látszik, sőt tárgytalan. No, de a regény e minősége más lapra tartozik.

A Mihancsik Zsófiával folytatott beszélgetés természeténél fogva, lévén intellektuális diskurzus, nem rendelkezik ezzel a még elemzésre váró irodalmi minőséggel, melynek nem sok köze van az őszinteséghez. Ebben a beszélgetésben Nádas elég őszinte és elmond egyes dolgokat az életéről, a felfogásáról, de nyoma sincs benne annak az elbeszélői hangnak, mely a regényben valóban az elemi életről vall. Ez a különbség azért érdekes, mert rámutat Nádas írásos irodalmi nyelvének – pontosabban az új regény nyelvének – sajátosságaira és képességeire, összehasonlíthatatlanságára, és prezentálja azt a problémát, amelyről a beszélgetéssorozatban is szó esik: hogy életünk legizgalmasabb és legalapvetőbb dolgait ebben a kultúrában és társadalomban képtelenek vagyunk kifejezni. Ez a különbség arra is rávilágít, hogy mennyire más valamiről beszélni (mellé-beszélni) és valamit megjeleníteni, „képbe hozni”, nyelvileg realizálni.

Mihancsik Zsófia egy nagyon intellektuális, tájékozott, művelt és érdeklődő, igazán szabadgondolkodó riporternő, aki Nádas Péternek is az értelmiségi énjét hozza mozgásba, mi több, lévén vitaképes, annak is a vitatkozós fertályát. A válaszok jó része azzal kezdődik, hogy „nem”. A szóba kerülő témák között vannak olyanok is, amelyek érintik a Párhuzamos történetek nyomán felvetődő kérdéseket, és felmerülnek olyan meghatározások, amelyek orientálhatják a regényről folyó diskurzust, vagy a regény megértésében segíthetnek.

Amikor ez a beszélgetéssorozat készült, Nádas Péter még nem írta meg a Saját halált, sőt klinikai halálának tapasztalatát megírhatatlannak tartotta. Ahogy Mihancsik Zsófiának elmeséli ezt az élményét, az az esszé előmunkálatának tekinthető. Az élő elbeszélés, vagyis inkább fejtegetés meg az esszépróza között szó szerinti és fogalmi egyezések is vannak, csak persze, a műfaj természetéből adódóan, épp a lényeg, az ábrázolás hiányos és a finom tónus nincs meg az előbbiben. Szinte mulatságos olvasni a köznyelv tehetetlenkedését, ahogy a ki, be, át, túl, kívül, belül, le, oda, vissza igekötők ide-oda bukfenceznek, megkergülnek a tárgy puhatolása közben.

97-ben négy év múlt el a halálküszöb-tapasztalat óta, mely valóban, szellemileg is sorsdöntőnek bizonyul. Ez a tapasztalat érleli ki a nyelvelőttes (vagy nyelv utáni) szféráról való egészen határozott elképzelést. Egy olyan dimenzió születik belőle, ahol nem érvényesek a téridő kategóriák és a dualitások, javíthatatlan ellentétek, amelyekre a nyelv épül; amit a vallási szimbólumok inkább csak „kimagyaráznak”. Ez az a végtelen „világvége”, ahol a párhuzamosok találkoznak. A regény fölé ez a képtelen égbolt, Isten nélküli transzcendencia borul.

A „saját halálból” fakad a lélekről való elképzelés, mely több mint tudat és tudatalatti; átjár tereken-időkön, ugyanakkor magába szippantja azokat. A teljességgel terhes, azt vetéli és véti el normális körülmények közepette. Ilyen lelkekkel találkozhatunk a regényben is.

Ebből az élményből kristályosodik ki annak a lélekrésznek a tudomása (én „tanúnak” nevezem), amely/aki szinte szakadatlanul a megfigyelő, önmagunk állandó kémlelő kísérőjének a szerepét játssza életünk, s ezek szerint haldoklásunk során is. Ez a „tanú” a Párhuzamos történetek elbeszélő hangja.

A halálba át nem forduló haldoklásának során, illetve a klinikai halál feldolgozása révén – és ez a reflexió ebben a beszélgetéskönyvben „élő adásban” történik – tett szert Nádas Péter a különböző dimenziók és perspektívák, a „párhuzamosan kötött” struktúrák egymásba való „átfordulásainak” tapasztalatára, ami vélhetően a készülő nagyregény nem-lineáris szerkezetét is alakította.

A nem fogalmi szemlélet mellett alaposan kitárgyalt téma ebben a könyvben a létezés párhuzamos szenzuális szintje is, ami a Párhuzamos történetekben a lehető legrészletesebb elevenséggel tárul fel. A szerző felfogása szerint ez az, ami összeköt minket, ami bennünk, emberekben, sőt emlős állatokban közös. Ez az, „aminek nincsen nyelve, de a személyes létezés alapja”, mondja Nádas, aki a regényével mégiscsak artikulálta ezt a szférát, olyan állapotában és úgy, ahogy azt mi, emberek manipuláljuk, el- és megtévesztjük, tévelygünk, csalunk, hamiskodunk, taktikázunk benne és vele, élvezzük és utáljuk. Létünk szinte megállás nélkül hamisított autenticitása történik így bennünk és velünk.

A szenzualitás–kultúra ellenséges viszonylatáról is sok szó esik a beszélgetésekben – ez az, ami a regényben feszültségként, több mint ezer oldalon át az ellentmondások már-már állandó vibrálásaként, szenvedélyfutamok formájában jelenik meg. Az erotika és a politika általában letagadott relációjáról is olvashatunk fejtegetéseket – a regényben erről történetek szólnak.

Nádas Péter, mint maga is mondja, etikai beállítottságú ember, aki készséggel elmondja sokat mérlegelt véleményeit a történelemről, a közügyekről és a közszereplőkről is, amikor azonban regényt ír, még sokkal nagyobb differenciáltságra törekszik, mint amikor a nyilvánosság előtt reflektál. A prózaírás más típusú és ezerszer árnyaltabb fogalmazást tesz számára lehetővé, nemcsak nyelvi okok folytán, hanem mert az író olyankor „látó” szerelmi állapotba kerül, és az együttérzés, az együttrezgés, a kitapintás, az indulati rátapadás szenzációiban részesül a tulajdon regényvilágában, amit nyelvileg azon melegében papírra tesz. Az ezekre a szenzációkra való reflexió, melynek etikai vonzata is van, a regényre is rányomja a bélyegét és bele is van dolgozva – a cikkekben, kritikákban, esszékben – ebben a beszélgető-könyvben azonban szárazon vagy szárazabban kapjuk a gondolatot.

Nádas szerint mindenki differenciáltan, pontosan érzékeli a másikat és önmagát, erről a tudomásunkról azonban hallgatunk; nincs hozzá nyelvünk, és a kultúránk nem is teszi lehetővé, szigorúan kirekesztette az erről való beszédet, és így ezt az egész valóságot is. Van egy nagy-nagy birodalomra kiterjedő titkos életünk, amit nyelvileg nem vagyunk képesek interaktívvá tenni – a szerelmet is el szoktuk rontani, amikor össze-vissza kotyogunk róla. Az „érzelmeskedő beszédfonál” és az „obszcén beszédfonál” egyaránt eltéveszti ezt az érzéki valóságot.

Nem tudunk rátalálni a legfontosabb tudásunkra és képességünkre – a szépségünkre. E fejtegetések olvastán ébredtem rá, hogy miért „Szépségének szerelmese” a Párhuzamos történetek utolsó fejezetének címe, és mért pont ez az utolsó fejezet. Az utolsó, másodpercnyi jelenetben az elbeszélő, akinek csak hangja van, teste nincs, egy szunnyadó férfiemberre nyit rá, az egyik látens központi szereplőre, akinek az egész regényben nem hallottuk a hangját. Most is csak látjuk, amint ébred, és felnyitja – ránk nyitja – a szemét. A megránduló, magányos test, a vibráló visszfények, a szem és a hang találkozása egy törékeny pillanatban maga az ébredés, a rátalálás. Az ocsúdó, védtelen emberre, akit – és ez Nádas Péter nagy-nagy különössége – szépnek és jónak lehet látni a maga természetességében, ha vágy hajt vagy valaha is hajtott felé.

A Párhuzamos történetek hosszú bolyongás és kalandozás „a tudásnak és a szépségnek, a vágyaknak és a kívánságoknak, a birtoklásnak és a közelségnek, az érintésnek” a birodalmában, és egy ritka pillanatban a lélek rátalálása a testre (és viszont) az irodalomban. Hogy mindezt hogy értsük, arra ajánlatokat találhatunk ezekben a beszélgetésekben. Még sok mindenről szó esik közben: politikáról, kádárizmusról, a korabeli cenzúráról, az ügynök-ügyről, megalkuvásról és a „kiszállásról” ebből az egészből. Nádas az életéről is elmond ezt-azt (keveset), főleg a gyerek- és ifjúkoráról. Sokat beszélgetnek és vitatkoznak Mihancsik Zsófiával az Emlékiratok könyvének recepciójáról, meg arról, hogy azok a témák és kérdések, amelyeket Nádas penget, amelyekről lankadatlanul ír, bekerültek-e a diskurzusokba, jobban tudunk-e már beszélni róluk. Szó van – párbeszéd – a kultúrák különbözőségéről, konvencióiról, a miénk kórságairól, az etikai szemlélet buktatóiról és lehetőségeiről, esztétikai és érzelmi problémákról. Egy vágyfilozófia is körvonalazódik itt, a kérdező ellenvéleményének hála.

Nádas Péter nagy különbséget lát a között, amikor valakiről azt firtatjuk, hogy milyen, meg amikor azt nézzük, hogy ki. Ez a különbség jelenségekre, dolgokra is vonatkoztatható. Az író legfontosabb témái: tehát az érzéki felfogás, az erotika, a szerelem, ezek hamisításai, torzulásai és félreértései, a szabadság ritka pillanatai és a gátoltságok, roncsolások, mindez itt szóba kerül, az új regényben viszont megjelenik, világol.

Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel
Jelenkor Kiadó, 2006
384 oldal, 2500 Ft

Nádas Péter legutóbb megjelent kötete a Jelenkor Kiadónál:
Párhuzamos történetek
2. kiadás, ajándék melléklettel
1–3 kötet, 1520 oldal, 7900 Ft

  • Nádas Péter írót a tekintélyes Berlini Művészeti Akadémia tagjai közé választották. Nádas Péter Kertész Imréhez és Esterházy Péterhez hasonlóan a legismertebb kortárs magyar írók közé tartozik Németországban, más művei mellett lefordították az Emlékiratok Könyvét is. Korábban ösztöndíjasként Kelet- és Nyugat-Berlinben is élt. 1993-ban megkapta az európai megértés előmozdítását jutalmazó Lipcsei Könyvdíjat.

Radics Viktória

Jelenkor Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu