buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Kelet-Európa margójára


2006.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Valljuk be őszintén: szeretjük Kelet-Európát. Mert itt születtünk, itt éljük le életünket, s itt fogunk majdan meghalni. Mert itt ismerjük az odébb rúgott köveket, az utcákat, a sarki koldust, a híd alatt vagy az aluljáróban alvó hajléktalant, a kövek között elpottyantott kutyaszart, az elpöccintett, még izzó cigi csikket, az európai főúton poroszkáló biciklist, esetleg trágyásszekeret vagy egy kiszuperált téesz-traktort, ismerjük az útszélén álldogáló stopposokat, az integető kurvákat, és a parasztasszonyt, aki még ma is viszi a tojást és a sajtot a piacra. Ismerjük a Bakonyban és a Mecsekben kanyargó kis szerpentineket, a kátyúkkal teli utakat Kalotaszentkirálytól Magyarvalkóig, a csak szekérrel járható utat Sztánáig, a Varjúvárig, vagy a még álmos Párkány külvárosát, hol szürkén egymásba folynak a szocializmust ma is hirdető blokkrengetegek, s az útmentén sorakozó lerobbant gyárakat, melyek egy rendszer vad harapásnyomait idézik minduntalan emlékezetünkbe. Mindannyiunknak van egy Kelet-Európája, mely mindig különböző, mindig más, s mégis annyira hasonlít, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni egyiket a másiktól.

Mindannyiunknak. Andrzej Stasiuk lengyel írónak is. Neki is van egy Kelet-Európája, mely csak az övé, melyet bejárt, megízlelte ízeit, hangulatát, embereit, beleszívott az olcsó, s már csak falun kapható, kiszáradt cigarettákba, látta az útszélén örökké kártyázókat, átstoppolt a Kárpátokon, érezte a hegyek emelkedőit, a dombok sutaságát, az alföldek beláthatatlanságát, a Duna vagy a Prut zöldes és komótos hömpölygését. S az utolsó másodpercben megörökítette egy letűnőben lévő kor befeketedett és megrozsdált csodáját, mely lassacskán felszámolódik az újabb korok erőszakos harapásainak köszönhetően. Az Útban Babadagba című (utazó)esszéregény Kelet-Európáról szól, a tájról, az emberekről, az ismeretlenül is ismerős hangulatokról, kocsmákról, a határokat őrző szlovén, ukrán, román vagy magyar határőrökről, kik ott ragadtak a fiktív vagy kevésbé fiktív határok mentén, s őrzik a szinte délibábként létező Transznyisztria kincseit, vagy a szlovén vidék restaurált szépségét.

Az Útban Babadagba Kelet-Európáról szól, egy utolsó, mindent elsöprő szerelemről, az utolsó pillanatban megtalált nőről, kinek teste minden apró zuga ismerős, s mégis kiismerhetetlen, kinek gondolataiban él még a múltunk, történelmünk, kritizálható és sajátos kultúránk, kelet-európaiságunk. És Stasiuk szerelmes Kelet-Európába, lágyan, szőkés vörösen omló hajába, mely mintha a Resinár, a Magyar Alföld vagy a Duna-delta fölött alábukó napkorong lenne, érzi nyakának rejtélyes ívét, mint Mustafa Mukkerman a Baba-Rotunda hágóét, s vállainak Kárpátokbeli lejtőin pontszerű, csípős szagú birkanyájak poroszkálnak. „Még jóval harmincéves korom előtt szenvedély ébredt bennem az országom iránt, reménytelen, agresszív, kilátástalan szerelem, amely éveken keresztül gyötört.”

Idézem egyszerre Emil Ciorant és Stasiukot, kik megérezték Kelet-Európa elmúlásának gyönyörűségét, s Stasiuk idő és tér kötöttségét felfüggesztve érinti meg a Gellérthegy szikár keménységét, a Nyíregyháza melletti dombok puhaságát, Tokaj szőlőhegyeit, a Nagybánya melletti Rozsály-hegy mélykék csúcsait vagy a horvát Visoki Rog meredek emelkedőit. Mint egyszerre lágy és kemény női mell, mely remegve, mégis megadóan illeszkedik tenyerünkbe, úgy kúszik a táj a sorok közé, hogy egyre hevesebbé és elviselhetetlenné tegye Kelet-Európa vonzását. De nem csak testi kötődés ez, hiszen a nő egyszerre szól Emil Cioran és Dragan Jancar melankolikus hangján, Edvard Kocbek szigorú őszinteségével, Fatos Lubonja múltat bemutató hitelességével, s érzi Mircea Eliade filozofikus igazságait, Miodrag Bulatovic kietlen tájait, s Danilo Kiš szinte mitológiát teremtő sorait. S ismeri Esterházy fuharosainak hajnalt felverő kurjantásait, s természetesen Petőfi alföldimádatát, mely vidék, mint feszes női has fut végig Kelet-Európán, hogy aztán beletorkolljon a Sinistra körzet homályos, folyamatosan új neveket adó rengetegébe, hol Gábriel Dunka, Coca vagy éppen Puiu Borcan ezredes szövi a titkokat, melyek rejtélyesek, nedvesek, sötétek vagy talán rozsdabarnák, a szín már-már kivehetetlen, mint Kelet-Európa izgató és megfejthetetlen szeméremvölgye. Nemcsak testi, hanem szellemi vonzódás is ez, s megállíthatatlanul tovahömpölyögnek Stasiuk végelláthatatlan sorai e különös, meghatározhatatlan műfajú kötetben, melyben összefonódnak a különböző kultúrák, szellemek és vidékek, melyek talán utolsó napjaikat élik, de mégis itt vannak, ez a félmúltunk és féljelenünk, melyben élünk, s melyet öntudatlanul is ismerünk. S Kelet-Európa kicsit olyan, mint a még mindig létező sátoros cigányok. Legendájuk kipusztíthatatlan; néha még látni őket, amint táboroznak a Maros- vagy Tisza-parton, a szekerek félig a vízben állnak, nyeszlett, kehes lovaik a part menti füzesben legelnek, a purdék pedig vidáman fröcskölik egymást a felmelegedett folyóvízzel, s kicsit odébb, szikár, meglett férfiak ülnek a tábortűznél, s a vajdát hallgatják.

Vagy már csak a megfeketedett tábortűz maradványait látjuk, az elhagyott konzerv- és bádogdarabokat, a letaposott füvet, mely újra éledezni kezd, esetleg az utolsó szekeret, mely lassan szinte örökre eltűnik az első kanyarban. S ilyen Stasiuk Kelet-Európája is. Már az utolsó kanyar felé tart, melyben aztán végleg eltűnik a szemünk elől. Eltűnnek a kátyúk, a poros út mellett ki tudja meddig kártyázó férfiak, a kukoricaföldet kapáló parasztasszonyok, eltűnik a juhtúró és a sajt a piacról, eltűnnek a kofák, s velük együtt az alkudozás kéjes öröme, a Duna-deltában kísértetként cirkáló libanoni hajó, a veszekedő taxisok, a nem lévő határokat őrző marcona határőrök, s talán eltűnik Babadag is. S Kelet-Európa kicsit olyan, mint Babadag: „életemben kétszer jártam itt, kétszer tíz percre. Ilyen forgácsokból áll a világ, lázálommorzsákból, agyrémekből, buszozás alatti vizionálásból.” És a kétszer tíz perc is elég, hogy lássuk a meggyőződés nélkül kolduló gyerekeket, az összedőlt és megöregedett falakat, a fáradtságot és a magányt, s az égre mutató ujjként álló minaretet. Mindebből tevődik össze az a Kelet-Európa, mely az utolsó kanyar felé tart már, csak a leghátsó szekér ponyváját látjuk, lassan azt sem, s egyszer csak véget ér valami, ami teremtett bennünket, amiben éltünk, s amit illene megőriznünk.

Andrzej Stasiuk szerelmes Kelet-Európába, a nőbe, aki ha nagyot nyújtózkodik, hosszú lábai beleérnek a Fekete-tengerbe, s karjaival átöleli Budapestet, Prágát, Pozsonyt, Zágrábot, Belgrádot, Szófiát, Bukarestet, Kijevet és még talán Ljubljanát is. A nőbe, aki már indul, aki az utolsó igazi szerelmet jelenti, s akinek teste és szelleme egy letűnt kor összegző csodáját hordozza. Stasiuk könyvével felkapaszkodott a kanyarban lassan eltűnő ponyvás szekérre, melyen ott ül a nő, Kelet-Európa, szétforgácsolódott részeivel, s mégis igéző és felejthetetlen lényével. És valljuk be őszintén: szeretjük Kelet-Európát, a Stasiukét és a miénket is, s talán már mi is ott ülünk az utolsó szekéren, a ponyva alatt, átadva magunkat e szerelem fájdalmas és pusztító erejének.

Andrzej Stasiuk: Útban Babadagba
Fordította: Körner Gábor
Magvető Kiadó, Budapest, 2006
344 oldal, 2690 Ft

Igen, az én Európám tele van állatokkal. Nagy, sáros disznók az út mentén valahol Tiszaörs és Nagyiván között, kutyák a bukaresti kocsmák udvarán, bivalyok a Resinárban, szabadon eresztett lovak a Csornahorán. Hajnali ötkor kelek, hallom a birkák kolompolását. Esik az eső, fojtottan, laposan szól a tehénbőgés, nem visszhangzik. Egyszer megkérdeztem egy asszonyt, minek van annyi tehene a gazdaságban, ha úgysem vesz tejet senki. »Hogyhogy minek?« – felelte, mintha nem is értené a kérdést. »Valamit kell tartani« Egyszerűen fel sem merült benne, hogy lehetséges volna csak úgy elvágni az archaikus köteléket ember és állat között. »Miféle emberek vagyunk, ha nincs állatunk?« Körülbelül ezt jelentette a válasz, amiben volt egy jó adag az emberi faj magánytól való félelméből is...

A kis országokat fel kellene menteni történelemből. Szigetként kellene lebegniük valahol a történelem sodrának a szélén... Védeni kellene a kis országokat, mint a gyerekkort. A hipertróf képzdőmények és a nagyhatalmak polgárainak néha fel kellene keresniük ezet az országokat, hogy józanságot merítsenek belőlük... Ami engem illet, mindig is szerettem volna egy valamivel kisebb országban élni; isten ments, hogy nagyobba kívánkoznék. A múlandóság sokkal nehezebben válik önmaga karikatúrájává, mint a nagyság. De legalábbis kevésbé ártalmas a környezetre.

A. Stasiuk: Útban Babadagba – részlet

Vincze Ferenc

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu