buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 12, csütörtök
Gabriella napja





















Évfordulók:
1821: Gustave Flaubert születése (Rouen)
1928: Csingiz Ajtmatov születése (Seker)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Félelmében nevet


2006.07.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Kurt Vonnegut Magyarországon is a sikerlisták előkelő helyein szerepel új könyvével, de nem ezért irigylem elsősorban, hanem a címválasztás merészségéért. A világ első számú nagyhatalmának állampolgáraként könnyedén odabiggyesztheti a könyvborítóra: A hazátlan ember, a kutya se törődik vele, neki soha nem a cím, hanem a megszerzett név a védjegye. Ha mondjuk egy kisebb ország írója, ne menjek messzire, én állnék elő ilyen címmel, valószínűleg rövid úton megkapnám a különböző borzasztó jelzőket. Legalábbis volna fanyalgás. Kis ország, kis szabadság? Valahogy így áll a helyzet.

A könyv első mondata: „Gyerekkoromban én voltam a legkisebb a családban.” Ezt persze, csak az írhatja le, aki nyolcvankét évesen is gyerek tudott maradni. Mellesleg készül beperelni a dohánygyártó céget, melynek cigarettáját szívja. „Tizenkét éves koromtól vagyok láncdohányos, és soha nem szívtam mást, csak mezítlábas Pall Mallt. Erre a Brown and Williamson évek óta a dobozon ígérgeti, hogy meg fog ölni. Nyolcvankét éves vagyok. Hát kösz szépen, szemetek!”

Vonnegut tehát mit sem változott, hozza fergeteges humorát, miért is változtatna azon, ami ötven évig ilyen jól bevált? Ő az, akit úgy olvasok, mint egy régi jó ismerőst, aki mindig megnevettet, holott nálam sokkal többet és jobban tud a világ siralmas állapotától. Újra várom a régi történeteket, melyeket annyiszor hallottam már. Például Drezda pusztulását. Azt nagyon szeretem hallgatni. Most sem kellett sokat várnom, ott volt már a második oldalon. Szerintem Vonnegut nem lenne Vonnegut Drezda bombázása nélkül, de író biztosan nem. Minden valamire való írónak van egy „Drezdája”.

Örkény maga mondta, hogy az orosz hadifogság tette íróvá, Kertész Imrét is nehéz elképzelni Auschwitz nélkül. A posztmoderneknek persze nincs se Drezdájuk, se másuk. Nekik úgy kell összeeszkábálni maguknak egy kis életre szóró traumát, olyanok is. Akinek meg volt ötvenhat, talán még nincs elveszve. 89 viszont íróilag egy nulla. Nem ment el az eszem, csak kedvem támadt egy kicsit Vonnegut katasztrófahumorára, de nekem nem áll jól.

Aztán meghatódtam, hogy a háborúról szólva ő is ugyanazt a Hemingway novellát idézi, mint egyszer én, a Katona hazatér címűt, amiből kiderül, hogy a háborúról nem lehet beszélni.

Miért kell akkor mégis? Miért ír Vonnegut örökké Drezdáról, a két világháborúról, Vietnámról, Irakról? Miért is? Mert ilyen alkat. Tudja, hogy az emberek életében a háború a legfontosabb. Még nekem is, aki – elvileg – távol vagyok tőle, nemcsak azoknak, akik milliárdokat keresnek rajta, és szintén távol vannak. Nem lehetünk elég távol. Ahhoz egy másik bolygó kellene. És azért sem, mert a jelent két világháború és az a nem kevés, ami azóta történt határozza meg. Ugyanakkor vállat is vonhatok, mit érdekel engem a világvége, én most nem tudom befizetni a rezsit, és nem tudok benzint venni a kocsimba, hogy tovább rongáljam a légkört.

Vonnegut egyébként már levette a kezét az emberiségről, tudja, hogy minden elveszett. „Akik jártasak a természettudományban, és szoktak tudósokkal beszélgetni, azok tudják, hogy rettenetes veszélyben vagyunk. Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog.”
Persze, ha így mondja valaki, akkor már nem is félek annyira. Olyan vicces az egész. De tud gyöngéd és megható lenni úgy is, hogy mire a mondat végére érünk, meghűl bennünk a vér. „Ha azonban Krisztus nem mondta volna el a Hegyi beszédet, a könyörületről és megbocsátásról szóló üzenetével, akkor nem akarnék emberi lény lenni. Inkább lennék csörgőkígyó.”

Az író nem szégyell prófétai pózban, de mindig humorba oldva bolygónk végveszélyéről elmélkedni, arról, hogy a földlakók és főleg vezetőinek felelőtlensége miatt lassan elhasználjuk a földet magunk alatt, beszívhatatlanná tesszük magunk körül a levegőt, kizsákmányoljuk az egyetlen kincsünket, ami miatt egyáltalán létezhetünk, s ami lehetővé tette létezésünket. Ezt a kicsi bolygót, melyet Földnek hívunk. Megeszszük, kizsákmányoljuk, gyarmatosítjuk, elhasználjuk, kiirtjuk lakóit, nemcsak az állatokat, hanem a számunkra esetleg fölöslegesnek ítélt embereket is. A történelem nem ért véget.

Amit Vonnegut és sok más bolygólakó állít az iraki háború kapcsán, hogy Bush a világ első számú terroristája, komoly aggodalomra ad okot. Ha még az atombombát is látókörünkbe helyezzük, akkor még súlyosabb a helyzet. A hidegháború első időszakában az atombomba volt a fő zsarolási és félelmi tényező, azután lassanként háttérbe szorult az emlegetése. Holott az atombomba azóta is létezik, bizonyos kezek bármikor hozzáférhetnek, és úgy látszik, az őrültek sem fogynak el.

Vonnegut leírja, hogy a pszichológusok szerint az ember félelmében nevet. Még nem tudtam ezt, amikor feltűnt nekem, hogy milyen népszerű a nevetés mindenhol, tévében, rádióban, színházban, könyvekben, mindenütt. Egyszerű, sóhajtok fel most, félelmünkben nevetünk.

Persze, úgy nem lehet élni, hogy örökösen félünk.

Miben bízik Vonnegut? A zenében és a szentekben. A postáskisasszonyban, aki minden egyes alkalommal új frizurával örvendezteti meg. Mark Twainban és Abraham Lincolnban. Az igazán modern hőst pedig Semmelweis Ignácban találja meg. „Joggal mondhatjuk, hogy végeredményben több millió életet mentett meg –feltehetőleg az önökét és az enyémet is. És hogyan mondtak köszönetet Semmelweisnek szakmája bécsi vezetői, egytől egyig találgatók? Kénytelen volt otthagyni a kórházat, sőt Ausztriát is, aminek népét szolgálta. Magyarországon ért véget a pályafutása, egy vidéki kórházban. Ott mondott le az emberiségről –azaz rólunk és korunk információs tudásáról – és saját magáról.

Egy nap a boncteremben fogott egy szikét, amivel épp egy holttestet vágott fel, és szándékosan beledöfte a tenyerébe. Hamarosan meghalt vérmérgezésben – természetesen tudta, hogy ez fog történni.”

Mivel ezen a történeten nem nagyon tudok nevetni, keresek valami vidámabbat. Végül is miért hazátlan ember Vonnegut?

„Sok-sok évvel ezelőtt annyira naiv voltam, hogy még lehetségesnek tartottam, hogy azzá a humánus és ésszerű Amerikává válhatunk, amiről nemzedékem oly sok tagja álmodozott. (…) Ma már azonban tudom, hogy egérszarnyi esély sincs arra, hogy Amerika humánus és ésszerű legyen. A hatalom ugyanis megront minket, a totális hatalom pedig totálisan ront meg minket. Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól. Ha azt állítom, hogy a vezetőink a hatalomtól megrészegült csimpánzok, akkor azzal aláásom a Közel-Keleten harcoló és meghaló katonáink morálját? Az ő moráljukat már most cafatokra lőtték, mint oly sok holttestet. Úgy bánnak velük, ahogy velem sohasem: mint ólomkatonákkal, amiket egy gazdag kölyök kapott karácsonyra.”

Olyan nagyon ezen se tudok nevetni. Lehet hogy már Vonnegut sem a régi?

Mindenesetre izgalommal várom új regényét, melynek címe: Ha ezt Isten megérhette volna.

Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
Fordította: Békési József
Nyitott Könyvműhely, 2006
128 oldal, 2480 Ft

Tóth Erzsébet

Nyitott Könyvműhely Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu