buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
A szív, az idő és a mondatok


2006.06.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Nem tudom, meddig tart ez a részben a kiadók által mesterségesen gerjesztett regénydömping, s meddig tartható fenn az érdeklődés az egyre növekvő számú regény iránt, de az bizonyos, hogy Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve című regényének még méltán kijuthat belőle. Nyolc korábbi prózakötet (novellák, regények) útkereséseit, tapasztalatait és erényeit (helyenként még történeteit és szövegeit is) sikerült összegeznie a szerzőnek új könyvében úgy, hogy az őt régóta foglalkoztató próza- és lételméleti kérdéseket egy bő másfél évszázadon átívelő, tudatosan megkonstruált, de rendkívül élményszerű és élvezhető regényvilágba foglalta. Olyan műbe, ami olvasható akár az elmúlt százötven év magyar történelmébe ágyazott szerelmi történetek láncolatából kibontakozó, kicsit megbonyolított szerkezetű klasszikus családregényként, sőt regényes ország (részben főváros) történetként is, de azt, azokat posztmodern módon, az elmúlt évtizedek divatos prózapoétikai, nyelv- és létfilozófiai teorémái által (is) ihletetten megújító, mégis eredeti formájú és nagyszabású létértelmező műként is.

Jól látható ez a kettősség az elbeszélői perspektíva megválasztásából és a narráció bonyolításából is. Már-már mitikus időkre visszarévedve, „régi történetek”-re, „régi emberek”-re, „történelemkönyvek és példabeszédek tanításá”-ra, az „írás”-ra, a „fogyatkozó családi emlékezet”-re hivatkozva, de magától értetődő természetességgel, a múltbeli események elbeszélhetősége iránti kételyek nélkül kezd történeteinek előadásába a regény auktorális jellegű, látszólag szenvtelen, kívül- és felülálló, mindentudó narrátora. Hogy mennyire eltér mégis ez az elbeszélésmód a hagyományos, problémátlan történetmondói magatartástól, s hogy valójában mennyire nem távolságtartó, azt többek között bizonyítja a narrátor állandó reflexív jelenléte az általa elbeszélt regényvilágban, még ha az események egyes mozzanatait általánosító, létfilozófiai szintre emelő reflexiói többnyire a szereplők gondolataiként, belső monológjaiként is hangzanak el, és a történetmondásban, cselekményvezetésben megfigyelhető önkényesség, esetlegesség: egyes időpillanatok, helyzetek kimerevítése, részletező, aprólékos leírása, máskor váratlan tér-idő ugrások, síkváltások – ahogy a beszélőnek tetszik.

Hasonló, de ugyanakkor nagyfokú alkotói tudatossággal párosult önkény alakítja a regény szerkezetét, fejezeteinek egymást váltogató rendjét. Az első hetven oldalban csak a 19. század első felében Magyarországra, egy Bajára emlékeztető kisvárosba települt morvaországi német Flaschner család tagjainak sorsát követhetjük nyomon, középpontban a századfordulót követő években Amerikát is megjáró unoka, János és felesége, Kálovits Ilona életével, az előbbi halála után, az utóbbi újabb szerelmi szenvedélyeivel. Az ötödik fejezettől egy új regényszál, s egyben családtörténet indul, a felvidéki, somorjai zsidó családból kereskedősegédként Budapestre költöző Weinand/Vágó Péteré és családjáé, középpontban a lánya, Liszi élettörténetével (s az ő, egykori tanára, Durst János iránt negyven éven át kitartó szerelmével). Ezt váltogatja a továbbiakban Flaschnerné Kálovits Ilona lánya, Gizella, majd az ő lánya, Kövesdi Ilona élettörténete. Közben időnként önálló szálként fut Gizella gyerekkori barátnője, Tolnay Veronika különös házasságának a története (ami a Budapest, nőváros című előző Kőrösi kötet Szerelem című ciklusában még Magyar novella címmel önálló novellaként szerepelt), s előbb önálló szálként, minden addigitól függetlenül indul a 6. fejezetben a majdan Gizellát feleségül vevő, egy Szolnok melletti tanyáról származó, előbb csendőr majd parlamenti őr, aztán bánhidai hőerőmű raktáros Kövesdi Ádám története is. Nem folytatom, mert talán ennyiből is látszik, hogy olyan életutakat kapcsolt itt össze egyetlen művé Kőrösi, melyek akár több önálló regényt is megérdemeltek volna, pedig a fő regényszálakba vezető vagy azokból elágazó novellisztikus formájú, sorsmegjelenítő történetekről még nem is szóltam. Például azokról, amelyek a korábbi kötetekben még szintén önálló novellaként léteztek: Kövesdi Ilona Czabánferi általi megcsalatása Meggyvér címmel a Budapest, nővárosban vagy az Ilonával később megismerkedő Mária börtönigazgató anyósa és a történelem által tragikusan determinált szerelmi története Hókígyó címmel a Télidőben.

A sok-sok magántörténet során megidéződik a 20. századi magyar történelem számos sorfordító eseménye, jellegzetes élethelyzete: az első világháború, Trianon következményei, a zsidóüldözések, a második világháború, Budapest ostroma, a rákosista ötvenes évek, 1956, a kádári hatvanas-hetvenes évek, a kilencvenes évek világa stb., s bár a kimerevített pillanatok, leírt szituációk tárgyias pontossággal és atmoszférikus hűséggel egyaránt rendelkeznek, mégsem hiszem, hogy a történelmi valóság újraírása ambicionálta volna a szerzőt. Sokkal inkább azoknak az összefüggéseknek, kapcsolódási pontoknak, párhuzamoknak, analógiáknak, ismétlődéseknek hol megmutatása, hol csak megsejtetése, amelyek az időben akár egymástól függetlenül lezajló történeteket valahol mégiscsak összekötik. Érdekes játékot, mondhatni, termékeny feszültséget eredményez, hogy ezzel ellentétes irányú írói eljárások is működnek a regényben. A két fő családtörténeti szálon belül a nemzedékek egymást váltása, a rokoni viszonyok elvileg például biztosítanák a kapcsolódási pontokat, a cselekmény szintjén egymástól független két történetszál (és a hozzájuk csatoltak) szerkezeti egymásba ékelése, egymást váltogatása azonban nemcsak a cselekményvezetés linearitását és kauzalitását töri meg, de az egyes szálakon belüli összefüggések felismerését is megnehezíti, mint ahogy az előrevetítések és fontos információk késleltetése is. (Olvasó legyen a talpán, aki a regény szereplőinek bonyolult rokoni és egyéb viszonyrendszerében jegyzetelés, családfa rajzolatok készítése nélkül eligazodik!) A regény utolsó fejezeteiben az addig egymással párhuzamosan futtatott összes család (illetve magán) történeti cselekményszálat összeköti fokozatosan a szerző egy Ferenc körúti házban és a mellette álló előbb Duna-part, majd Forrás Szállónak nevezett étteremben. A kilencvenes évek elején a házban lakik Flaschner Gizella lánya, Kövesdi Ilona és anyja egykori barátnője, Tolnay Veronika is, a hatvanéves Kövesdi szerelmes lesz a nála húsz évvel fiatalabb Dojcsán Péterbe, a szálloda (és a mellette illegálisan működtetett bordélyház) tulajdonosába, akiről ő nem tudhatja, de az olvasó igen, hogy a század elején Bajára emlékeztető kisvárosban Forrás Szállót működtető Dojcsánnak a dédunokája, s egyben Kövesdi Ilona nagybátyjának (Flaschner Arnoldnak) az unokája. A szállóban takarítóként találkozik öszsze Vágó Liszi és Mária, és végül Dojcsán Péter Kövesdi Ilona helyett Liszi lányába, Vágó Ilonába lesz szerelmes. A cselekmény szintjén ezen a (vég)ponton ér össze a két regényszál, a két családtörténet. Az eddigi, egymással nem érintkező párhuzamosságok utólagos igazolásaként kevésnek látszik ez a mozzanat, ha pedig a kör bezárulásaként értelmezzük (különböző motívumok és szövegrészek visszatérésével is megerősítetten), azaz a Flaschner család nemzedékeiben stafétaként továbbadott kultikus ezüst karperec jelentésének („A karika, a kör az örök visszatérés jele”) beteljesüléseként, arra is visszarévedve, hogy mindkét család ősei (de legalábbis az Orlik ágiak) között feltételezhetők odesszai zsidó bőrkereskedők, akkor már kicsit sok is. Túl szép, mesésen leegyszerűsítő, a történetet lekerekítő, a szálakat elvarró befejezés. Talán ízlés kérdése is, de engem inkább boszszant, mint elvarázsol az időtlenség illúziójával, főként, hogy egy az illúziót romboló szerzői figyelmetlenséggel terhes az „az időtlen idők mélységéből szóló üzenet” továbbörökítésének koncepciója: ha a 73. oldalon Flaschner Jánosné, született Kálovits Ilona búcsúajándékként a fővárosba utazó lánya, Gizella csuklójára csatolta a karperecet, akkor a 181. oldalon, halálakor nem csilloghat ott a csuklóján (mintha „soha le nem vette volna”), azaz fia, Flaschner Arnold nem húzhatja le a kezéről, s így nem is adhatja tovább majd unokahúgának, Kövesdi Ilonának, ő Dojcsev Péternek, s így ő sem Liszi lányának, Vágó Ilonának.

A két meghatározó családtörténeti regényszál között, de azokon belül is, a cselekmény(ek)beli kapcsolódási pontoknál (rokonsági viszonyoknál is) fontosabb, erősebb köteléknek tűnik az a (maga teljességében csak külön tanulmányokban feltárható) létértelmező motívumhálózat, melynek két csomópontja a szimbólummá növesztett szív és az idő fogalma köré szerveződik. „A szív a titka mindennek”; „a jó és a rossz kincsek kútja”; „a hazának igenis van szíve”; „Hazánk szíve, Budapest”; „A szívnek olyan sok szobája van, még sincsen ablaka”; „A szív. Az mindig ugyanannyit ver, és amennyit ver, az maga az élet” – fogalmazzák meg és ismétlik rendre a regény legkülönbözőbb szereplői, hősei, akik a szívük mélyén mindig várnak valamire, valami jóra, s hiszik, hogy „A rosszat könynyen semmivé lehet tenni ezekkel a várakozásokkal”, s a változások előjeleit figyelve, ha leltárt készít, azokra emlékezve, az embernek még kedve is lehet „csinálni ezt az egészet”, még ha közben a félelem is bennük van, „hogy egyszer csak nem marad már komolyabb okom a létezésre”. A regény történetei újra és újra azt a kérdést járják körül: „hogyan lehet, az emberek vajon hogyan tudják elviselni az életet”, s hogy lehet-e egyáltalán szív, szeretet, szerelem nélkül élni. Tucatnyi szerelmi kapcsolattörténet: időnként csak sejtetett, érzékeltetett lelki vonzalom, mértéktartóan, mégis erotikával telítetten megrajzolt testi szenvedély állítja, hogy nem, de esetenként azt is, hogy „a szeretethez és a szerelemhez kiismerhetetlen utak vezetnek”, a szerelem sem „az akaratunk szerint való (…) nemcsak megváltoztatni vagyunk képtelenek, de azt sem dönthetjük el, mi a jó és mi a rossz, legfeljebb elhihetjük azt, amit gondolunk róla”.

„Úgy úsznak a történetek az időben, mint a szerteszét dőlt rakodóház forgácsai” – olvashatjuk mindjárt a regény kezdetén ezt a némiképp önértelmező mondatot, a földből feltörő forrás keltette asszociációk között, előrevetítve általa az idő továbbiakban is hangsúlyos szerepét. Ebben az összefüggésben a regény történetei rendre arra kérdeznek rá: „Lehet, hogy az ember csak úgy eltűnik nyomtalanul”, vagy marad utána valami? S talán, mivel nincs egyértelmű válasz, ezért is fogalmázzák meg a történetek hősei újra és újra, a regény legtöbbet ismételt mondatát: „Az idő azért van, hogy átéljük, nem azért, hogy túléljük.” S ezért szeretnék viszont gyakorta megállítani az időt (ami többnyire mégis könyörtelenül meglódul), mert „lehet, hogy a boldogság valóban csak annyi, hogy elhisszük, nincsen is idő”. Mintha a regény egésze ezt a borgesi ihletésű gondolatot („A folytonos jelenidő”-t) szeretné állítani a maga folytonos motívum- és szövegismétléseivel (ami időnként már funkciótlan modorosságnak tűnik), körkörösségével, lekerekítettségével, már amennyire feltételezhető, hogy bármit is akarna állítani, hiszen, ahogy fentebb láthattuk, folytonosan jelen van benne az elbizonytalanítás gesztusa is, a végén például az is elhangzik többször, hogy „a történetünk, mint minden történet, értelmezhetetlen és visszahozhatatlan”, és a regény kijelentő modalitású mondataiban is gyakorta kérdések rejtőznek valójában.

A regény történeteit és motívumait mondatok formázzák meg, s ahogy szintén láthattuk, a mondatok maguk is motívumokká képesek válni, de kitől is származnak ezek a többnyire poétikusan, emelkedetten hullámzó, időnként szentenciózusan kopogó mondatok (eltekintve most attól, hogy sok esetben jelöletlen intertextusok, „talált tárgyak”, ahogyan a szerző fogalmazott egy interjúban: Frazer, Mészöly, Füst Milán, Ottlik, Ruhsdie és mások ajándékai)? Természetesen a regény narrátorától (implicit szerzőjétől), akinek a jelenléte olyannyira hangsúlyos, hogy már-már őt kellene tekintenünk a regény főhősének. Ugyanis csak az ő közvetítésében képzelhető el ebben a formájában ez a regényvilág, ő nyilvánvalóan nem felidézi az egykori, a történelmi valóságot, hanem teremti ezt a regényvalóságot, a saját látomását az életről és az időről belevetítve a történelembe. Nem véletlen az sem, hogy a narráció nyelve egyáltalán nem különül el a szereplőkétől, s hogy egymás mondatait ismételgethetik a regény legkülönbözőbb szereplői, s a szabad függő beszéd gyakori alkalmazása révén észrevétlenül tűnnek egymásba az elbeszélő és regényszereplők mondatai. A mű egyik legnagyobb értéke ez az egységes és a kortárs magyar prózában ritkán tapasztalható artisztikus szövegformálás, ami ezt a többnyire női nézőpontokat hangsúlyozó regényvilágot olyan érett, bölcs férfi lírával képes gazdagítani, amiben – mintha csak Kosztolányitól, Krúdytól is tanulta volna létrehozója – az életrajongás pátoszát gyakorta felülírja a könyörtelen elmúlás miatti melankólia.

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell
Kalligram Kiadó, 2006
288 oldal, 2600 Ft

 
 
 

Elek Tibor

Kalligram Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu