buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Egy szellemóriás nyomában


2006.06.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Két könyv: két újabb cáfolata annak, ami a minap, az író századik születésnapja alkalmából a Népszabadságban közhírré tétetett, hogy Németh László „eszméit betemette az idő”. Az egyik könyv, Bertha Zoltáné már a címében is éppen hogy a különös módon köszöntött „világképteremtő enciklopédizmus”-át emeli ki, egyébként meg a huszadik századi magyarság „szellemóriás”-ának nevezi. A másik kötet, az Ekler Andrea összeállította A mítosz emlőin pedig egy három részesre tervezett válogatás első darabja, Németh László világirodalmi tárgyú írásait gyűjti egybe. Időben a két hindu eposztól, a Ramajanától és a Mahabharatától a 19. század elejéig terjed a vizsgált alkotások, életművek sora, s mi más vallana beszédesebben az „irodalomtörténész” ízlésének és mértékének megbízható voltáról, műelemzői érzékenységéről, mint ahogy a napjaink színházaiban reneszánszát élő, új és új fordításokban megjelenő Kleist jelentőségét méltatja, pályáját jellemzi.

A romantika úttörőjeként megnevezett költő, drámaíró élete és a művei bemutatására egyaránt a „lázas vándorút” jelképét használja, azt a nyugtalanságot emelve ki, amelyik egyik helyről a másikra űzte, új és új formák keresésére, kipróbálására csábította. Ha a Németh Lászlóval készített beszélgetések, nyilatkozatok egyik régebbi gyűjteményének címére gondolunk – A szellem: rendező nyugtalanság –, akkor akár önjellemzésnek is felfoghatóak a Kohlhaas Mihály szerzőjéről szóló sorok. Mintha a görögökről, Szophoklészről vagy Arisztophanészről, aztán a latinokról, Vergiliusról vagy Horatiusról és korban még közelebb hozzánk, Dantéról vagy Shakespeare-ről, majd Rousseau-ról vagy Goethéről, Schillerről vagy Grillparzerről beszélve saját maga alkotói elképzeléseiről, irodalomeszményéről is óhatatlanul szót ejtene – kinyitja a maga műhelyének ajtaját, ha csak résnyire is, hogy ezen keresztül egy-egy klasszikuséba nyerjünk bepillantást. Az olvasói tekintetet úgy igyekszik irányítani, hogy ne csak a „nagy mű” látszódjék, hanem a kor is, a történelmi, társadalmi-politikai háttér. S itt is ne csak a pompa, a dicsőség, de legalább ennyire a romlás, a sötétség is. Egyrészt elég talán csak a reneszánsz Olaszországról írott tanulmányára hivatkozni, benne arra a kérdésére, hogy a szabad városok rabbá válásának, idegen uralom alá hanyatlásának két évszázadában miképp emelkedhetett a művészet, miként tetőzhetett a képzőművészet, a szobrászat, miközben Itália különböző hadak, a franciák, a spanyolok, a németek harctere lett. Ez a kétség merül föl, másrészt, az egyes életművekhez való közelítés módjában is. A Móricz Zsigmond Shakespeare-tanulmányához készített előszó summázza a legvilágosabban, milyen magatartás, „stratégia” a követendő az olvasó számára.

Az, amelyik az alkotásokhoz és az alkotókhoz nem a hódoló rajongás gesztusával fordul. A kegyelet – jelenti ki – a „klasszikus gyilkosa”, és „aki mindent tiszteltetni akar bennük, mindenestől unatja meg őket”. Így habár azt tartja, Móricz szempontjaival meg lehetne ölni minden irodalmat, méltatja mégis a meghökkentő voltukat, az ösztönöket felvillanyozó szerepüket. S ez az elismerés másutt, másoknak is kijár: Németh László, a kritikus, a tanulmányíró a sablonokat becsüli a legkevesebbre, a megszokott szempontok helyett a meglepőeket tűzi ki s követi. A mítosz emlőin példái közül számtalant lehetne felhozni ennek bizonyságául – értekezzék bár arról, hogy a témáknál alkalmasint fontosabbak és jellemzőbbek lehetnek a nyelv, a „szórendkeverés titkos törvényei”, vagy hogy a „mű több, mint az alaktalan élet, de az alakot nyert élet a legfontosabb mű”, és így tovább, az ábrázolás rovására tért hódító „véleményirodalom” enyhe kárhoztatásáig. Ami viszont elmarasztalható az irodalomban, elismerést érdemelhet az irodalomtörténetben – legalábbis Németh László itt közzé tett írásai alapján, amelyek kötetbe rendezése Ekler Andrea utószavának tanúsága szerint a korábbi kiadások gyarlóságaival, hibáival is számol, igyekszik rendet teremteni a filológiában.

Csak a jegyzetek bőségét, a hivatkozásokat, az idézett szakirodalmat nézve is tekintélyes, tiszteletre méltó vállalkozás a Bertha Zoltáné: könyve, Németh Lászlóról szóló tanulmányainak foglalata újfent igazolja igényességét és pontosságát. A filológiai tények, adatok közötti jártasságát csakúgy, mint filozófiai felkészültségét. Az egyetemes eszmetörténet iránti érdeklődését csakúgy, mint a magyarság sorstörténetéhez való kötődését, elkötelezettségét. Kivételes képességei próbára tevéséhez, mondhatni, ismét alkalmas terepet talált – alkalmasabbat talán, mint eddig bármikor, pedig a romániai magyar irodalom legjobb ismerői közül való, Sütő András és Bálint Tibor monográfusa, Szilágyi Domokos és nem utolsósorban Tamási Áron munkásságának mély alapú kutatója.

Németh László „távlataiban és összetettségében is monumentális” életművére mint a legnemesebb emberi, erkölcsi, közösségi, nemzeti értékeszmék és törekvések „kimeríthetetlenül gazdag kincsestárá”-ra tekintett, mint „lenyűgöző univerzum”-ra – hogy a könyv előszavának ígéretét és igényét a mind a témáikban, mind az elemzési módszereikben szerteágazó tanulmányok csakugyan valóra is váltsák, beteljesítsék. Az egyikben tüzetes vizsgálatnak veti alá az író, vagy inkább a gondolkodó, bölcselő, irodalomtörténész Tanú-korszakát, az 1932 szeptemberétől 1937 januárjáig terjedő időket, az egyszemélyes folyóirat tizenhét füzetének huszonkét számát – minőség és magyarság összetartozásán töprengve, az „életjobbító közösségi szolgálaterkölcs” által vezettetve. A másikban, a kötet címadó dolgozatában az „értelemalapító”, a „mindentudás igézetével” tájékozódó Németh László eszmevilágának alapvonásait veszi számba, addig az elszánt történelmi önalakításig jutva el, amelyben – az egyik esszét idézve – az egyéni üdvösség elválaszthatatlanul egyet jelent és egyet akar a nemzeti küldetéssel valamint az embertörténettel. A harmadik tanulmány magyarság és Európa kapcsolatát vizsgálja, az azonos című „nagyesszé” alapján, de kibontva a „harmadik oldal”-ról szóló híres 1943-as szárszói példázat értelmét is.

Aztán feltűnik itt is (másutt sem egyszer) a kép, amely mintha megigézte volna Bertha Zoltánt: a liberalizmus bozótja – ahol szintén szükség van rendező elvekre a biztos(abb) tájékozódáshoz, ha el szeretnénk kerülni a globalizmus csapdáit, a kisnépek sorvadását, nyelvi, kulturális zsugorodását, jelentéktelenné válását. A következő, nagy lélegzetű és egyben a legkorábbi születésű, a Sorskérdések ezt a gondolatot folytatja, de úgy, hogy keletkezése idejéből, a rendszerváltozás kezdetéből következően mindenekelőtt a szocializmus „életrevalóságát”, pontosabban életképtelenségét mérlegeli. Németh László politikabölcseleti írásainak kiváló ismerőjeként néz szembe a legkényesebb kérdésekkel is. Végül pedig így összegez: a csaknem fél évszázad szovjet kommunizmusa után – amelyről előbb határozottan állította, hogy nem volt jobb, mint a „legsötétebb jobbágyság” – újra időszerűek az olyan gondolatok, mint a dunai szolidaritás eszméje, a szabadság és a megbékélés kölcsönössége. De a harmadikutasság is.

A kötet másik négy esszéje inkább irodalomtörténeti érdekű. Az egyik Németh Lászlónak a Tamási Áronról szóló (nemegyszer igen szigorú kitételű) kritikáit szembesíti mintegy azzal az ars poetica érvényű gondolatával, hogy „az író mégiscsak akkor a legtöbb, amikor embert gyúr”, és ehhez illően vázolja fel Ábel teremtője személyiséglátásának legfőbb jegyeit, a képletszerű egyetemesítést éppúgy, mint az archaikus-archetipikus mitologémákhoz kötődő sorsvonatkoztatásokat. A Gyászt a „létszerű ambiguitás regénye”-ként értelmezi a következő, az emberlét eredendő metafizikai problematikusságából kiinduló tanulmány, amelyet nyelvfilozófiai és szociálpszichológiai, antropológiai és karakterológiai fejtegetései különösen érdekessé, egyszersmind újszerűvé tesznek. A zárlat pedig szinte vallomásossá emelkedik, amikor a személyiséglétről mint a mindenki számára elhallgatást parancsoló titokról beszél. Már-már azzal a bölcsességgel, amelyet a jó érzékkel kiválasztott aforisztikus idézetek is árasztanak – például a tárgyalt szerző régi erdélyi protestáns drámahőseiről, Misztótfalusi Kis Miklósról, a prófétai példa-emberről vagy Apáczairól értekezve.

Az „igaz devotio” apostolainak nevezi őket, vagyis olyan hősöknek, akiknek a népükhöz, szülőföldjükhöz való ragaszkodásuk olyan áhítatos és áldozatos odaadás, amelyik racionális érvekkel nem magyarázható. Ők a reformáció igazi hívei és követői, akik egy Németh-esszé szerint: vallásos ügygyé tették a kötelességteljesítést. Bertha Zoltán bizonyára elhárítaná azt a feltételezést, hogy kritikusi, irodalomtörténészi pályáján őt is hasonló ethosz vezeti és mozgatja: a személyes példa heve szinte átsüt könyve legutolsó esszéjének azokon a sorain is, amelyek Németh László és Sárospatak kapcsolatáról íródtak. Háttérben marad ugyan, ő, a sárospataki öregdiák még véletlenül se tolakodna elő személyes emlékekkel és példákkal, érezhető büszkeséggel adja elő, mégis, hogy a szellemóriás Patakot is „önmentő” „magyar sziget”-nek tekintette, és hogy „sorsos” világszemléletéhez, magyarságtudatához és erkölcsi értéklátásához ez a Bodrog-parti város adta a „tájhaza és gyökeres múltbeli örökség táptalaját”.

A Világképteremtő enciklopédizmus pedig nemcsak annak bizonyságát nyújtja, hogy Németh László életműve valóban kimeríthetetlenül gazdag kincsestár, hanem hogy az olyan odaadó, eltökélt és elkötelezett, „devóciós” irodalomtörténészeknek, mint Bertha Zoltán mennyire mély a szellemi, erkölcsi gyökérzetük, milyen erősen kapaszkodnak táptalajukba, tájhazájuk örökségébe.

„A görög nép kelet kolosszusaihoz, Rómához vagy a germán-kereszténységhez képest parány, mégis teljesebb életet élt, mint akármelyikük. Nincs még egy nép, amely ilyen kis emberkészlettel, ilyen változatosan bontotta volna ki korszakait. A kultúrák bonc- és élettanát rajta kell megtanulnunk, a görögség történelmi teste a legteljesebb szervezet. Amit elkezd, befejezi, s amit befejezett, otthagyja. Minden korszakának megvan a külön értelme; minden csoportjának a külön szerepe. Vannak népek, amelyek gyorsan burjánoznak – terjedelemben; a görög gyorsan burjánzik változatban. Úgy viszonylik ő más népekhez, mint egy színpad az élethez. Ami más népek életében ezrekből rajzolódik elő, itt kimondja tíz; mint kicsiny államai az önállóságért, úgy küzdenek a legapróbb csoportok egy külön jelentésért. Gyors a belső szereposztása e népnek, kevés emberi szájjal olyan drámát bonyolít le, melyből semmi sem hiányzik, ami emberi…

A görög nyelv teljessége a görög kultúra teljességét tükrözi. Ez a teljesség: jelképes; a görög azontúl, hogy egy kultúra, a kultúra is; ő az egyetlen a kultúrák közül, amelyen a történész a történelmi élet évszakait végig-szemléltetheti; mintha nem is szándékok és véletlenek egyezkedtek volna ki benne, hanem egy alkotó kezéből került volna ki. Vannak emberek, akik életükből csinálnak remekművet; nép, amely az életéből csinált, egy volt: a görög.”

(Németh László: Görögök vagy a halott hagyomány – részlet)

Márkus Béla

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu