buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Fellini mozija


2006.06.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A halála óta eltelt alig másfél évtizedben valóságos reneszánsz kezdődött: barátok, szeretők, filmtörténészek, újságírók, kritikusok írták meg Fellinivel kapcsolatos emlékeiket, rögzítették beszélgetéseiket, elemezték filmjeit, alkotómódszerét. A szakirodalom idővel bizonyára könyvtárnyira duzzad.

A Felliniáda több tétele nálunk is megjelent; többek között Charlotte Chandler amerikai újságírónő 14 éven át készített monstre-interjúja, az Én, Fellini, s Rita Ciriónak Fellinit a színészekről, a színészetről illetve a producerekről, illetve pályakezdése éveiről faggató interjúkötete, A filmrendezés mestere.

Most – Gál Judit értő és élvezetes fordításában – itt a legújabb opus: Tullio Kezich, az ismert olasz filmkritikus Federico avagy Fellini élete és filmjei című kötete, amely az 1987-ben Fellini címmel publikált munkájának bővített és jelentősen átdolgozott változata.

Négy évtizeden át volt barátja a zseniális rendezőnek, tehát alaposan ismeri „tárgyát”. Szerencsére, nem elfogult, távol áll tőle az ájult csodálat, de kerüli a szenzációhajhász leleplezéseket, a tényekkel nem igazolható feltételezéseket is. Kiegyensúlyozottan, tárgyilagosan, szeretettel ír Felliniről, színes, izgalmas egyéniségéről.

Kezich igyekezett a különféle műfajokat és megközelítéseket ötvözni. Könyve egyszerre élet-, és pályarajz, film-, társadalom-, és kultúrtörténet, sok-sok adattal, ténnyel, elemzéssel, és rengeteg történettel. Végigköveti Fellini életét, pályáját, sorra veszi a művek megszületését inspiráló, az alkotás folyamatába belejátszó személyes, életrajzi motívumokat, eseményeket, művészi hatásokat, dramaturgiailag, esztétikailag elemzi a filmeket. Értelmezései intelligensek, élvezetesek, bár alapvető filozófiai, esztétikai újdonsággal nem szolgálnak.

Izgalmas viszont – különösen a külföldi olvasó számára – (a)hogy a filmeket elhelyezi a politikai, társadalmi, kulturális erőtérben, s megmutatja Fellininek a hatalommal, a cenzúrával való ütközéseit, azt, hogy milyen erők és érdekek akadályozták és segítették a filmek bemutatását.
Számunkra meglepő, hogy Fellinit pályája elején – például az Országúton bemutatása után – a baloldal is támadja, a neorealizmus ügyének elárulásával vádolja.

A Cabiria éjszakái bemutatása érdekében Fellini segítségért régi ismerőséhez, a magyar származású Angelo Arpa (Árpád) jezsuita baráthoz fordul: ő annak a Giuseppe Siri genovai püspöknek a bizalmasa, aki XII. Piusnak élete utolsó éveiben szinte helyettese. A püspök a kikötőben, egy ócska, kis moziban tekinti meg a filmet, a nézőtéren a stáb által bérelt aranyozott trónszéken üli végig az éjjel tizenkettőkor kezdődő, s a tekercsek cserélgetése miatt három óráig tartó vetítést. Fellini és barátja kint fel-le sétálva várakoznak a végül is kedvező véleményre. A protekciókérés kitudódik, s felháborodást vált ki a baloldal körében, az egyházi hatalom előtti behódolásnak tekintik.

Az Édes életnél (1960) a baloldal már egyértelműen kiáll az egyház és a hatalom által hevesen támadott film és alkotója mellett. A Szentszék napilapja, a L’ Osservatore Romano hasábjain a kereszténydemokrata politikus, a későbbi köztársasági elnök, Oscar Luigi Scalfaro kel ki több névtelen cikkben az Édes élet ellen. Sokatmondó a milánói San Fedele-plébánia jezsuitáinak esete is, akik annak ellenére nem hajlanak a filmről alkotott kedvező véleményük megváltozatására, hogy rendfőnöküket erre utasítja Giovanbattista Montini bíboros, a későbbi VI. Pál. Az erősen katolikus Spanyolországban pedig csak 1981-ben mutatják be a filmet.

Kezich úgy véli, hogy Fellini ötvenes években készített filmjei (A varieté fényei, A fehér sejk, A bikaborjak, Országúton, Csalók, Cabiria éjszakái) búcsúk a háború előtti Olaszországtól, a vidék, a varieté, a képregények, a vándorcigányok, a piti szélhámosok, a prositituáltak jelképezte világtól. Az Édes élettel új szakasz kezdődik a rendező pályáján: lerótta maradék tartozását a neorealizmus „szabadegyetemének”, s ennek szempontjain s tanításain túllépve egy tágabb, ingatagabb és illékonyabb dimenzióba léphet: mostantól számára az élet, s a filmjei azonossá válnak az álmokkal. (Fellini interjúköteteiben is vall arról, hogy számára az álmok, a fantázia jelentik az igazi valóságot, az egyetlen témát, a legfőbb igazságot.)

Kezich apró mozaikokból, sok – részben eddig ismert – történet, információ, a mások, de főleg a maga véleménye, benyomásai alapján rakja össze a komédiázni szerető, szellemes, játékos kedvű, szemérmes Fellini portréját, s azt új vonásokkal árnyalja.

Megtudjuk például, hogy az addig kedves, kedélyes Mester a hetvenes évek elejétől megváltozott: a nemzetközi sikerek, a díjeső, a közönség rajongása elkapatja, s zsarnokoskodóvá és szeszélyesé válik.

A nőkhöz való viszonyát is át kell értékelnünk. Azt eddig is sejtettük – erre maga Fellini is gyakran célzott – hogy bár szoros, elszakíthatatlan szövetség köti Giuletta Masinához, azért nem a hűség szobra. Az azonban meglepő, hogy a futó kalandok mellett két állandó kapcsolata is volt. Anna Giovannival 1957-től haláláig, 1993-ig. Az 1915-ben Kassán született – vagyis nála öt évvel idősebb – szép pénztárosnőt a munkából is kivette, hogy az mindig a rendelkezésére álljon, s féltékenykedett rá. „…a szerelem nevében légüres teret teremtett körülöttem” – panaszkodott 1995. júniusában a hosszú hallgatás után nyilvánosság elé álló aszszony.

A 8 és ½-ben a szeretőt játszó Elena Salvatrice Grecó állítása szerint tizenhét éven át volt viszonya a monogámiát zsarnokságnak érző Fellinivel. Halála után az özvegy szerepében tetszeleg, bár Kezich a kapcsolatukat csak „kedélyes barátságnak” minősíti.

Arról is többször olvashattunk, hogy Fellini sokat szorongott. Évtizedeken át dédelgetett filmjét, a G. Mastorna utazását – pedig már álltak a díszletek és sok pénzt költöttek az előkészítésre – akut neuraszténiája miatt nem tudta leforgatni, később pedig már gondolni sem mert a megvalósítására. Az Országúton forgatásának utolsó három hetében depresszió tünetei mutatkoznak rajta, s ezután jár négy éven át heti három alkalommal pszichoanalízisbe Ernst Bernhardhoz. Kezich alaposan megvizsgálja, milyen felszabadító hatással volt Fellinire ez a kapcsolat, hogyan tanulta meg az álmait megérteni, s beemelni a művészetébe.

A monográfiát névmutató, s igen gazdag kronológia egészíti ki, nagy kár, hogy a filmográfia viszont hiányzik belőle. Kezich sok adatot, tényt közöl, helyez új összefüggésbe, sok kérdést korrigál, tisztáz. A kötet legfőbb értéke éppen ez: rendkívüli alapossága és hitelessége. Ez teszi alapművé.

Tullio Kezich: Federico. Avagy Fellini élete és filmjei
Fordította: Gál Judit
Európa Könyvkiadó
Budapest, 2006
506 oldal, 3900 Ft

Gervai András

Európa Könyvkiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum


Eddigi hozzászólások a cikkhez:
felll

#1

2010.08.10 15:49

A cikk írója jól "kiragadta" a lényeget - miért kell bulvárhíreket elhinni és terjeszteni?
Fellini egyedül Giulietta Masinát szerette - nem csupán "Szövetségese" volt, hanem szerelme, felesége - ezt Kezich is írta, ha figyelmesebben elolvassuk: elmondása szerint a rendező életében egy nővel sem találkozott, aki komolyan veszélyeztette volna a házasságát.
A pénztárosnő esete (megnevezni sem érdemes, az Kezich csak érdekességként írt róla) egy nagy kamu, a nő Fellini halála után állt elő a meséjével, a halott meg nem tud védekezni. Túlszínezett könnyed kaland volt a rendező részéről, nem szerelem, ha szerette volna, felvállalta volna nyilvánosság előtt. Kezich nem azt írta, hogy párhuzamos kapcsolata volt, hanem egy kaland, ami után fennmaradt a barátság, és időnként figyelemmel kísérte a sorsát. A média persze kiforgatta az ügyet.
Gusztustalan, amit Fellinivel műveltek a halála után. Ha ennyi szeretője lett volna, nem tudott volna forgatni sem. Egy rendes valaki volt, aki néha megbotlott, de nem volt Casanova. inkább kisfiúsan félénk. Érdekes, kizárólag Masinát vállalta fel - a többi csak médiacirkusz.
A cikk többi részével viszont egyetértek, a könyvet érdemes elolvasni.
Érdemes összevetni Chandler: Én Fellinim könyvével, ahol a rendező saját maga nyilatkozik: elmondása szerint senki sem jelentett annyit a számára, mint Giulietta.
[VÁLASZ]
Quasimodo

#2

2010.08.13 13:12

Giulietta Masinát én is szeretem. A szerényen bájos színésznő az „Országúton” és a „Cabiria éjszakái” c. filmben mutatott alakítása feledhetetlen a számomra. Valamikor sihederkoromban láttam pár Fellini filmet, természetesen egyik sem fogott meg, nem tinik számára készültek. A Casanovában kiábrándító volt a műanyagtenger, a Satyricon alatt elment az akkori csajom kedve a csókolózástól, amikor pedig „A nők városa” c. filmre vettem jegyet, a kéjeffektusok miatt perverznek tartott a csajom. Pedig az már egy másik csaj volt. Később olvastam Casanova könyvét, kialakítottam a személyiségéről egy elképzelést, és pár évtized múlva újra megnéztem Fellini rég elfelejtett Casanováját. Meglepetésemre pontosan olyannak ábrázolta a szexuálisan túlfűtött bonvivánt, mint amilyennek elképzeltem. Azóta megnéztem még pár Fellini filmet, és ma már kedvelem a rendező stílusát.
[VÁLASZ]
 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu