buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 25, vasárnap
Lajos és Patrícia napja





















Évfordulók:
1976: Eyvind Johnson halála
1977: Kós Károly halála (Kolozsvár)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Hadak útján a Béke?


2006.06.01

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A könyv címe a második világháború (bocsánat: A Nagy Honvédő Háború) kényszerből olvasott, tucatszám kiadott hőstett-regényeit idézi (a 32-es magaslat; a 12-es őrhely; a 87-es dandár stb.). Találóbb a kötet kiadásában sokban közreműködő Tóth István előszavának címe: Druzsba kötve. Ez sajnos nem szójáték. Jelentéstartalma elvárássá tette a terror intézkedéseinek önként, dalolva történő elfogadását. Ebbe a fojtó, oxigén nélküli levegőbe kóstolnak bele a könyv írásai, negyed évszázad látleletei, amelyekhez ma már nemegyszer jegyzetek, dekóder megjegyzések is kívánkoznak.

Már a kötet első írása megadja a kötet alaphangját. Csak aki annak idején átélte, az képes felfogni azt az abszurd drámát, hogy két „testvéri” ország között a határátkelés oda-vissza legalább másfél-két nap. A várakoztatás önkényessége, a pecsétek begyűjtésének technológiája, az araszoló hernyó-lét szintjére sülyesztett korszerű technika csak ott és azon a földrajzi ponton érvényes. Aki azonban el akar jutni Kárpátaljára, annak ezt a poklot meg kell járnia. Előbb azonban itt Magyarországon kell kezdenie az ismerkedést. Zelei Miklósnak szerencséje volt. Előbb a recenzensnek Kovács Vilmossal együtt írt, a könyv szerzője által „korszakosnak” nevezett kárpátaljai tanulmányával találkozott, majd annak egy nagyobb terjedelmű irodalmi összefoglalását is közölte a Magyar Hírlapban. Természetes volt, hogy „szerzője” elsőként értesítette hogy Magyarországon tartózkodik Fodó Sándor, „a kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalom” (M. Takács Lajos definíciója) három egykori vezetőjének egyetlen otthon maradt tagja. A három hasábos interjú a Zelei Miklós által a könyvben említett Mester utcai lakáson elkészült és le is ment. De azt, hogy mi kellett egy ilyen interjú közléséhez, mennyi fifika, munkácsias ötlet, azt csak a szerző két évtizeddel későbbi közeg- és szövegmagyarázatából tudhatjuk meg. S amely egy rövid lexikoncikket is tartalmaz Fodó Sándorról, aki az utolsó harmad század legszínesebb, meghatározó kárpátaljai egyénisége volt.

Az sem mindennapi, hogy a Magyar Hírlap egyik munkatársa az APN sajtóügynökség vendégeként látogasson el Kárpátaljára. Ehhez már a glasznoszty hajszálrepedései is kellettek. Kárpátaljára azonban még nem érkeztek meg az új szellők fuvallatai. Az újságíró „díszkíséretet” kap s így vonul végig a lázas ateista harcban csatázó városokon, falvakon. S jut el Vári Fábián Lászlóhoz, aki költőként és néprajzkutatóként akkoriban már ismert volt szűkebb lakóhelyein kívül is.

A megroppant birodalom bizonytalan világában már egészen más riportok megírására nyílt mód. Szóba kerülnek Afganisztán kárpátaljai magyar veteránjai, az ellentmondásos ukrán-magyar alapszerződés, és életszerű riportok mellett mód nyílik egy a múltba is behatoló helyzetkép megírására. De már felbukkan Szelmenc neve is.

Ez a kettészelt falu, amelyet csak egy évtizede emlegetnek így. A kárpátaljaiak mindig is tudtak róla, de a megrontott életek, a kétfelé hasított egyéni és közösségi tudat világában csak néhány keserű történet volt ismert erről a faluról. Mára Szelmenc lett Nyugat és Kelet természetellenes elválasztásának torz példája, s amelynek története eljutott Washingtonba is, egy kongresszusi meghallgatás keretéig. Az eredmény: egy felemásra sikerült határnyitás, amely után az ikerfalu szoros családi kapcsolatokban álló lakossága (a vízum kiváltása után!) alig 50 kilométert utazik 20-30 lépés helyett. A jelen kötetben ott találjuk az 2000-ben megjelent és nagy port felvert szelmenci könyv megírásának hátterét, visszhangját és eredményeit-eredménytelenségét. A „regény regényét”. A Pesszimistákat.

A könyv a keleti végek krónikája. Az írások mintha azt mutatnák, hogy Magyarország és a környező országok lassan kikerülnek a Balkán árnyékából. A hágókon túl azonban még alig észlelni változást. Minden ottani rezdülés felsebzi Duna-medencei létezésünk határait.

Sajtó- és kortörténet Zelei Miklós könyve itthonról nézve. Kinn a terepen, a végeken azonban még mindig kórtörténet. Egy lassan gyógyuló, nagybeteg régió lázgörbéje.

Zelei Miklós: A 342-es határátkelő
Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség
Ungvár 2006
419 oldal, ármegjelölés nélkül

Tájak, ahol végérvényesen megbomlott az együttélés egyensúlya – határozza meg a szociografikus riportkönyv látóterét a könyv ajánlása. A szerző valóban a végek végein járt. Leghangsúlyosabb a Székelyföld, a csángó világ és a dél-erdélyi szórványok gondjainak megelevenítése. Ezeknek a mikrorégióknak az ábrázolása azonban túl egységesre, egyszínűen sötétre sikeredett.

Székelyföld ugyanis zárt, a középkortól önálló statutumokkal rendelkező régió. Ebből fakad ma is autonómiaigényük. Ez alapozza meg közösségi tudatukat, amely a könyv általános hangulatával szemben ma is határozott és társadalmilag precízen megfogalmazott. A székely emberek keserű helyzetértékelése nem önfeladásba torkollik, hanem dacba, cselekvésre ingerlő közösségi késztetésbe.

Ami a „lázas népi fantazmagóriák, ködös legendák” világát illeti, az elsősorban Jókai kissé megkésett vadromantikájából fakad, másrészt a néprajz mítoszteremtő fantáziavilágát eleveníti meg. A történész feladata, hogy a helytörténeti mondákból kifejtse mindazt, ami beépülhet egy földrajzi pont helytörténetébe.

Különösen igaz ez a régészet esetében, amikor a szóbeszédből, gyakran 19. századi polihisztorok fantáziájából fakadó „ismeretek” nyomán indul el a szerző. Így lesz a honfoglaláskori várakból, várromokból másfél-két ezredéves építmény. Amin nincs mit csodálkoznunk, hiszen Munkács legősibb erődítménye vagy a Dunakanyar még sokban feltáratlan erődrendszere alap-funkciókat teljesített. Jelesül a hágók és kereskedelmi utak védelmét, illetve a dunai átkelés biztosítását.
Más kérdés a barokk épület alatt rejlő gótika. A végvidék lakossága vereségeiből, szétszórattatásból, „romokból” épült újra és újra – ahogy házaik és templomaik is. Szinte mindenütt, ahol nem tiport az oktalan bulldózer, ott a múlt. Csak meg kell látni. A leglényegesebb, hogy mindent az idő tükrében vizsgáljanak.

Ami a délerdélyi szórványokat illeti, ott talán nagyobb hangsúlyt kellene adni a történelmi demográfiának, míg Moldva esetében a vallástörténetnek. A beszélgető partnerek, a kérdés kiváló ismerői mindenesetre sokat segíthetnek az olvasóknak a Balkán peremén élő népek zavaros tudatvilágának megértésében. Talán még a problémák megoldásának kulcsát is kezünkbe adhatják.
A Kárpát-medence dél-keleti ívét bejáró riporter következő állomása Kárpátalja lenne. A bemutatott terület azonban egy köztes régió, az egykori Magyarország országnyi megyéinek egyike, Máramaros. A ma Romániához eső rész őrzi az egykor a tolerancia példájaként emlegetett Máramaros-szigetet. A könyv szerzője szerint ezt a vallási egyensúlyt még Lessing Bölcs Náthánja is megirigyelhette volna.

Ezt a harmóniát, mint annyi mást, a 20 század rombolta le. Amúgy Sziget szimbolikus erejű hely. A szerző ráérez erre s felmutatja a vallási tolerancia utolsó szép példáit. Azonban nemcsak Elie Wiesel szülővárosában fordul elő, hogy ha nem telik ki a minjan, tizediknek egy református magyar áll be a haszid közösségbe, de a határ túloldalán is. Munkácson jelesül egy görög-katolikus ruszin.

Az adott földrajzi pont túloldalán, Szlatinán azonban még reményvesztettebb a világ. A magyarság szempontjából azonban nemcsak a riporter által említett magyar génhiba, a marakodás szelleme van jelen. A vizsgált terület két végpontján, egyrészt a hucul nép fővárosában, Rahón fél évszázad reményvesztettsége után újraindult a magyar oktatás – gyakran már anyanyelvüket újratanuló gyermekek számára, másrészt a máramarosi medence kapujában, a técsői szórványkollégiumban is ott az ellenpélda, amely pontosabban jelzi Kárpátalja magyarságának történelmen edződött kitartását.

Egy rövid eszmefuttatásban értesülünk arról, hogy Rahó előtt, a „hucul Svájcban” található Európa közepe. A szerző szerint ez nem bűvészkedés, hanem tény. Ennek igazolására idézi a hely meghatározását jelző latin feliratot. A latin nyelvet a magyar gimnáziumokban, de még az egyetemeken sem oktatják. Így lesz a Nadaphoz, Titelhez, Fiuméhoz hasonló mérési pontból (amely Európára vonatkozik!) legenda amelyre a birodalmi kisajátító hozzáépítés még rátesz egy lapáttal.

A szerző útja Kárpátaljáról a Szepes-ségbe vezet. Megismerkedhetünk az újsütetű szlovák mítoszokkal, a kisajátító kultúrpolitikával. (A romániai részben olvashattuk: „mintha Erdéllyel együtt annak történelmét is megkapták volna”.) Itt is szlovákká válik a Mednyánszky család (Ladislav Mednansky), akinek festményei is gyanús körülmények közt kerültek állami tulajdonba. Nagyobb csodákat is láttunk azonban már a nyolcvanas évek első felében megjelent szlovák történelmi kézikönyvekben.

A kötet záró írásai a Vajdaságot „keresik fel”. A második világháborút követő tömeggyilkosságok, lágerek után következnek a ma Szerbiájának magyarverései. Túlságosan jól ismert és feloldhatatlan traumák ezek. Nem véletlen a könyv fekete kötése. Ha a szerző kissé mélyebbre ásna, talán felderengene a mosoly is a gyászban. Ez most azonban elmarad.

Margittai Gábor: Utazás a végeken
Nemzet Lap- és Könyvkiadó, évmegjelölés nélkül
271 oldal, 2670 Ft

Az adott könyv témája túlmutat az ismertetett kiadványon. Vannak történelmi időpontok, sorsfordulók, amelyek beleégtek a magyar nemzet tudatába. Vannak történelmi helyek, a népvándorlás és honalapítás olyan földrajzi pontjai, amelyek nélkül nem lenne elképzelhető a nemzet története.

Nem véletlenül szimbolikus jelentőségű Verecke. Nem egy földrajzi hely behatárolása, hanem az út, az utak, az uklini szoros és a könnyen átjárható vízválasztó gerinc három hágójának fogalomrendszere. E három átjáró közül ma – bár a történelem során mindegyik egyaránt fontos volt – a középső az, ahol egykor a honfoglalási emlékmű állt. Ami az olvasó figyelmét először leköti, az a gazdag illusztrációs anyag. Míg a tájfelvételek a látvány belső oldalát igyekeznek bemutatni, mintegy a történelem testévé formálva a tájat, a gazdag dokumentációs anyag már egy izgalmas történelmi nyomozásra invitál. Különösen az utolsó másfél évszázad vonatkozásában érvényes és mozgalmas ez a történelmi utazás, amikor a gazdaság- és ipartörténet teszi teljessé a szellemtörténetet és elvezet ahhoz az elsőként a Bereg megye által felterjesztett javaslatig, hogy a honfoglalás ezredéves évfordulóját a nemzet küzdelmes sorsának és minden kihívással szembeszegülő életképességének méltó felmutatásával kell megünnepelnünk. Így kerül sor egy korábbi emlékoszlop felállítása után a második, immár impozáns emlékmű felavatására.

Az emlékmű sorsa azonban olyan, mint a magyar nép huszadik századi sorsa. Előbb megrongálják majd végképp eltűntetik. Igaz, semmi sem múlik el nyomtalanul. A könyv szerzője az emlékmű pontos történetét rekonstruálva, nyomozó munkája során rábukkan a millenniumi emlékmű épségben fennmaradt obeliszkjére, harminc kilométerre az ezeréves határtól.

Az írók, költők, képzőművészek számára szimbolikus e történelmi pont: Verecke. Ady Endre egy új világ határaként állítja elénk Verecke földrajzi ellenpontját, Dévényt. Ma már tudjuk: a magyarság útja ugyan Keletről érkezik, de nem vezet tovább Napnyugatra. A párhuzamos földrajzi pont tehát Pusztaszer, a honalapítás. Ne feledjük, a magyar nép az egyetlen, amely a népvándorlás örök országútján meg tudott maradni és hazát, országot tudott teremteni – itt a Kárpát-medencében.

A Duna-medence ma együtt élő népek közös hazája. Van olyan nemzeti közösség, amely megkésett nemzetté válásáért rossz sugallatra a magyarságot tartja felelősnek. Van azonban, akiben családi örökségként, nemzedékek történelmi tanulságaként ma is él a hungarus tudat. Van olyan nemzet is e közös hazában, amely ezer éve együtt él, küzd és harcol velünk. Ez az etnikai közösség a gens fidellisima, ez Rákóczi (de egyben Mátyás és Kossuth) leghűségesebb népe, a ruszin.

A ruszinok a kárpáti magyar történelmi emlékhelyek őrizői. Egyszerre hajtanak fejet ünnepeken közös és saját történelmük előtt. Gyenge az egy nyelvű ország, írta István király a történelem egy másik, de ugyancsak vészterhes időszakában. Bár az elmúlt hatvan év testvériességet hirdető szólamai sokat tettek az összetartozó népek elkülönítéséért, nekünk vissza kell térnünk a Duna-medencei gondolathoz, s együtt kell felmutatni értékeinket, tanulságokkal terhes múltunkat. Vereckétől Pusztaszerig, a Zobor-hegytől Márton hegyéig, Komáromtól Titelig, Esztergomtól a Pilis szakrális településeiig és a Himnuszt ihlető, méltatlanul kezelt Husztig.

Mindezek között azonban sorrendben és jelentőségben is az első: Verecke. A könyv, amely érzékletes, láttató képet nyújt erről a történelmi földdarabról, régi hiányt pótol. S nemcsak a könyvkiadásban.

Kovács Sándor: Verecke
Hungarovox Kiadó
Budapest, 2006
94 oldal, ármegjelölés nélkül

Bevallom, Kiss Gy. Csaba tudatossága és puritán elkötelezettsége rám is hatott. Utoljára mégis negyedszázada, Szegeden, a Most – Punte – Híd konferencián szerepeltünk együtt, ezt követő néhány írásom miatt ugyanis, érdeklődési köröm meghatározó részére vonatkozóan évekig visszafogott magatartásra„ kértek fel.

A könyv szerzője kezdetben a közös sors, a lassan porladó emlékezet feltárására és kibontására a tények felmutatására törekedett. Szervezőként, szerkesztőként és íróként egyaránt (Hungaro-Polonica; Közép-Európa: Nemzetek, kisebbségek, Nálunk és szomszéd nemzeteknél stb). A múlt és jelen, a képzelet és valóság világából aztán egyre inkább mélyebb rétegek megismerése felé indul.
Kiss Gy. Csaba, ha a sajátos közép-európai polgárosodás irodalmi vetületéről szól, többet mond a számokat, tényeket és politikai öszszefüggéseket tárgyaló történészeknél. Így jutunk a „meg nem valósult és rosszul megvalósult” nemzetek jelenségétől a közép-európai kis népek nyomorúságáig, a ma nyílt vagy lefojtott feszültségeiig.

A könyv nagyobb része azonban egy kevésbé racionális világ köré épül. A nemzeti mítoszok és jelképek azok, amelyek megkülönböztetik egymástól az egyes népeket, etnikumokat. Ez a mitikus világkép valahol a történelem mélyén közös gyökerekből fakad. A természethit, a teremtett világgal való közvetlen együttélés a laikus vallásosságon át vezetett egy szinkron nemzetfogalomig. Így volt ez egészen a francia felvilágosodás teremtette polgári nemzetfogalom kialakulásáig. Ami az azóta eltelt jó két évszázadban történt, annak korántsem a belső fejlődés az eredője, hanem a hol fizikai erővel, hol a megerősödő „nemzetközi tőkével” és az egyre nagyobb szerepet kapó sajtóval „hódító” Párizs és a tér túloldalán a Harmadik Róma, a hol pánszláv köntösbe, hol bíbor álruhába öltöző orosz nagyhatalmi szándék.

Ezért kell a könyv szerzőjének leírnia: „az angolszász és francia nemzetfogalom, a nemzet kategóriájával kapcsolatos nyugati szemlélet nem alkalmas helyzetünk megértésére”. Az itt, Közép-Európában legtöbbször valami vagy valakik ellen (vagy mellett) megfogalmazódott nemzettudat arra ösztönöz, hogy minden oldalról lássuk azt képet, amelyet a szomszédnépek egymásról megfogalmaznak. Ebben azonban ma még sok az aránytalanság, a mulasztás.

Kiss Gy. Csaba könyvének középső harmada ennek az adósságnak a törlesztésére próbálkozik, elsősorban a történeti párhuzamoktól kiindulva. Pontosabban: irodalomtörténeti. A szűkrezárt szakmai kereteit feszegető filológia világa ez, ahol nem csupán íróként találkozunk Mickiewicz, Ján Kollár és Svetozár Hurban-Vajansky alakjával egyfelől, másrészt a Felföld illetve a lengyel világ iránt érzelmileg elkötelezett Krúdy Gyula és Mikszáth Kálmán vallomásos munkáival.

Amikor azonban a Mediterránum egy városa válik a tanulmány hősévé, más úton, más irányból, de James Joyce-hoz jutunk, illetve ahhoz a kultúrához, világszemlélethez, amely már kialakulásakor kipusztult az elembertelenedő Európából.

A könyv záró fejezete mutatja a legszemléletesebben azt az utat, amelyet a szerző bejárt. Itt ér el a nemzeti jelképekké emelkedett korai mítoszok mai megjelenéseiig. „Kivétel nélkül mindegyik közép-európai nép számon tart három-négy olyan nemzeti jelképet az irodalomból – írja -, amelyet a nemzeti himnuszok kánonjához tartozónak fogadtak el”. A himnikus dicsőítés tárgya pedig a földrajzi tájakban és tájegységekben megtestesülő haza. S a haza aranykora.

Kiss Gy Csaba tanulmányaiban sorra veszi e térség nemzeti dalainak és himnuszainak történetét, sokban szinkron mondanivalóját esetleges változásaikat a nemzeti kánon (vagy legtöbbször csak a történelem) alakulásával párhuzamosan.

A kötet szerkezetileg jól felépített és zárt szerkezetű. Mégsincs lezárva. Ahogy a mondanivaló egy-két alapgondolatból kiindulva szemünk előtt fejlődik és terjed egyre tágabb (és mélyebb) terrénumok felé, úgy fog ez a könyv is kiteljesedni, reményt, kapaszkodót keresve egy reményvesztett világban.

Kiss Gy. Csaba: A haza, mint kert
Nap Kiadó
Budapest, 2005
224 oldal, 2440 Ft

S. Benedek András

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu