buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. december 15, vasárnap
Valér napja





















Évfordulók:
1822: Verseghy Ferenc halála (Buda)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Lét és irodalom kisebbségben


2006.04.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

Az irodalomtörténész, kritikus Gróh Gáspár eddigi munkásságát figyelemmel kísérők számára is meglepetés lehet új, a Magyar Szemle Könyvek sorozatban megjelent tanulmánykötete (Határ. Ok nélkül). Leginkább azért, mert kiderül belőle, hogy az ún. határon túli magyar irodalmakkal nem időnként és alkalmilag foglalkozott eddigi pályája során, hanem módszeresen és következetesen (a kötet ugyanis 1979-től 2005-ig ívelően tartalmaz írásokat), főként, az erdélyi és a felvidéki irodalmat tekintve. Meglepő ugyanakkor azért is, mert az írások dátumozása szerint a kötet anyaga 70–80 százalékban már rendelkezésre állt 2000-ben is, amikor a Kortárs Kiadónál Egymásért vagyunk címmel (jócskán megkésve) megjelent az első kötete, amiben ezek közül az írások közül csak kettő szerepelt (egy Gion Nándor és egy Cs. Szabó László kötet kritikája). Nem világos számomra, hogy miért választotta így szét kritikusi munkásságának kötetbeli kiadását Gróh Gáspár, miközben jól tudom, hogy nemcsak maga is vallja a magyar irodalom egységét, de „a magyar irodalom egységében vizsgál, értelmez, életműveket” –, ahogy az új kötet hátsó borítóján is írja, feltehetően a szerkesztő, a mindkét kötetét szerkesztő Mátis Lívia, vagy maga a szerző. Ezen borítószöveg-szerzőnek a legfőbb mondanivalója épp a magyar irodalom területi tagoltsága ellenére meglévő egysége, mintha ennek hangsúlyozásával próbálná ellensúlyozni (menteni?) azt, hogy ez a kötet mégis külön tárgyalja a határon túli írókat, amit legvégül állít ugyanis, ennek ma már nem megfelelő indoka, „oka, hogy életművük meghatározó része nem e szűkebb hazában született.”

Ez a tény-állítás a kötetben tárgyalt művek, életművek születésének nem irodalmi, nyelvi, hanem inkább történelmi, társadalomtörténeti, irodalomszociológiai körülményeire utal, az ún. kisebbségi léthelyzetre. Gróh Gáspár irodalomhoz való viszonyára gondolva ugyanakkor teljességgel indokoltan.

E kötet legalábbis arról tanúskodik, hogy a trianoni határokon túl született irodalmi művek nem csupán esztétikai alkotásként érdeklik a szerzőt, pontosabban, ha esztétikai alkotásokként is, akkor sem kiszakíthatóan a maguk történelmi, társadalomtörténeti, politikai, kulturális összefüggésrendszeréből, az egyetemesen érvényes mellett a speciálisan kisebbségi vonatkoztatási lehetőségeikből. Már csak azért sem, mert a kisebbségi körülmények közepette született művek, életművek többsége, legalábbis a Gróh által vizsgáltak, a maguk művészi eszközeivel tudatosan és vállaltan válaszolni próbáltak a mindenkori kisebbségi léthelyzet által teremtett kérdésekre is.

Jól szemlélteti mindezt a 37 hosszabb-rövidebb írást tartalmazó, 350 oldalas kötet két újabb, Szilágyi István regényeiről szóló terjedelmes tanulmánya. A Kő hull apadó kútba sok szempontú – bár hangsúlyozottan nem teljességre törekvő és leginkább a történelmi, gazdaság- és társadalomtörténeti hátteret, szerkezeteket felfejtő – elemzésének mindjárt a kezdetén rögzíti: „a referencialitás és a zárt, írói világteremtés nem zárja ki egymást”. S a dolgozat leginkább amellett érvel hatásosan, hogy a regény, bár látszólag a századfordulós Zilah korlátolt, áporodott, pusztulásra érett világáról, valójában „A lefojtott, lefokozott élet élményéről szól, az emberi élet kiteljesedéséhez szükséges szabadság elemi erejű hiánya, egy minden szempontból zárt társadalom tagjainak tehetetlensége jelenik meg benne.” Azaz a megírás idejét és helyét jellemző atmoszféra hatja át a regény világát, „Az író valósága és a regény fikciós tere a történések metafizikai-spirituális valóságát illetően igen közel áll egymáshoz” (Jajdon és Zilah, avagy a kelet-európai kisvárosok nyomorúsága). Hasonló a végkicsengése a Hollóidőről írott, a regény különböző rétegeit, jellemzőit elemző jegyzetsorozatnak, mert hangsúlyozza bár a szerző, hogy ez a regény sem olvasható valamiféle parabolaként, kulcsregényként, s kizárja az egyértelmű olvasat lehetőségét, azt is megfogalmazza, hogy a Szilágyi által minden tekintetben végtelenül pontosan és plasztikusan felépített regényvalósághoz „a kiindulópont az a valóság, amelynek létezése az író személyes élménye” (Háború és…).

A két háború közötti, sőt a későbbi erdélyi magyar irodalom klasszikusairól (Kós Károly, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor) szóló írásokban is megfigyelhető ez a társadalmi összefüggések és a mindenkori valóság iránt érzékenységet mutató közelítésmód. A jeles szerzők egyes műveinek részletes poétikai elemzését nem tartalmazzák ezek a szövegek, de Gróh gazdag történelmi, társadalom-, kultúr-, és irodalomtörténeti ismeretei segítségével olyan portrékat körvonalaz, amelyek nemcsak az egyes életművek irodalmi természetéről, de a társadalmi beágyazottságáról, a korban betöltött szerepéről és jelentőségéről is érvényes képet nyújtanak. Szoros értelemben nem is irodalmi tanulmányok ezek, hanem inkább olyan irodalomtörténeti esszék, amelyek az irodalmi teljesítményt úgy vizsgálják, hogy az írói személyiségről, szerepről, világképről, a műnek a hagyománnyal és az irodalmi-társadalmi szűkebb-tágabb környezettel való kapcsolódási lehetőségeiről sem feledkeznek meg. A műfajhoz, a közelítési szempontokhoz illően esszéisztikus a beszédmód, a nyelvhasználat, a tudós ismereteket is érthetően és olvasmányosan megfogalmazó, az egyéni felismeréseket helyenként egyéni fordulatokkal, esetleg bujkáló iróniával, humorral előadó.

Az irodalomtörténeti portrék mellett az egyes kötetekről szóló kritikákat is hasonlókkal jellemezhetjük, Gróh vállaltan nem szaktudományos bírálatokat készít, inkább a személyességet is vállaló esszékritikákat. Azt írja például könyve egyik főszereplőjéről, Grendel Lajosról (akivel hat írás foglalkozik) a Thészeusz és a fekete özvegy című kötete kapcsán: „Egyébként egy normatív, klasszikus ítész különben is sok mindent fölróhat neki”, és föl is sorolja, hogy például miket, de a saját gondolatmenetét így zárja: „Mindez azonban az esztéták vagy a kekeckedni vágyó olvasók magánügye, lévén a regény mégiscsak mindenekelőtt önmaga törvényeinek beteljesítője” (A labirintus világossága). Egyébként Grendel Lajos prózája is vélhetően azért érdekli olyan kitartóan, mert „Grendel a jelenidejűség elkötelezettje, ha úgy jobban tetszik: megrögzött realista, saját életének, környezetének Elbeszélője” (A szabadság útvesztője), aki a múlt és jelenbeli kisebbségi élményeit a maga prózapoétikai eszközeivel a szabadságától, identitásától megfosztott kelet-közép-európai kis és nagyvárosi polgár sorstapasztalataivá képes formálni. S bár vitázik azzal a Grendel-recepcióban meggyökeresedett ítélettel, mely az első három regénye utáni művekben nem látja a kezdet ígéreteit valóra válni, maga sem marad adós e művek egyes vonásainak kritikai elmarasztalásával. Mint ahogy más alkotók művei esetében sem kerüli meg az egyértelmű, akár negatív kritikai véleményalkotást: Grendel felvidéki írótársairól, Duba Gyula, Gál Sándor műveiről éppolyan kemény ítéletet mond (Duba Örvénylő idő című regényét például több szempontból is kudarcként értékeli – A hiányzó válaszok regényei), mint az erdélyi Huszár Sándoréról (az ő esetében az általa felvállalt szerepről is – Egy megtévesztett irodalmár), vagy a Sütő Andrásról szóló Ablonczy László által írt monográfiáról (aminek a problémáit éppen „a kritikai szemlélet teljes hiánya okozza” – Hallgatag jövendő).

Gróh Gáspár azért foglalkozik évtizedek óta a kisebbségi sorsban született magyar irodalmakkal (is), mert meggyőződése, hogy a számba vételük, a számontartásuk nélkül nem csupán a magyar irodalomról alkotott képünk lenne csonka, de a nemzeti önismeretet meghatározó nemzeti kultúra egésze szenvedne hiányt. S éppígy érvényes ez az emigráció irodalmára is. Az „egységes Európában, egységes magyar irodalomban, egységes magyar kultúrában, egységes magyar múltban, történelmi Magyarországban” gondolkodó Cs. Szabó Lászlóról írja például, hogy „életművének értékelése nem pusztán irodalmi kérdés: a magyar szellemi élet egészének, önismeretét segítheti” (Hol van Európa?). Cs. Szabó László gondolkodásának, tájékozódásának tágassága Gróh számára, azt hiszem, vonzó, követendő példa is, éppúgy, mint Hornyik Miklós minőségelve, klasszikus magyar íróinkkal a hatvanas-hetvenes években készített interjúkötetében megnyilvánuló értéktisztelete és elfogulatlan nyíltsága. Az egykor Újvidéken megjelent kötet magyarországi újrakiadását méltatva fel is sóhajt: „valahogyan így kellene ezt most is csinálni. Az eltérő ízlésirány, a különböző alkotói magatartás nem kizárja, hanem kiegészíti és erősíti egymást, ahogyan nem akadálya, hanem feltétele Füst Milán és Németh László vagy Illyés Gyula és Weöres Sándor együttolvasása műveik minél teljesebb megértésének. Ez az irodalomszemlélet nem kirekesztéseivel, hanem teljességével kívánja meghatározni magát, egy soha nem volt aranykor esztétikáját követi, s egyúttal mértéket diktál a szellemi morálnak” (Az újvidéki páholy). Az igazat elismerve, Gróh kritikusként az elmúlt évtizedekben maga is ennek a tág ölelésű és minőségelvű irodalomeszménynek a szellemében dolgozott, s ha ebből a kötetéből ez kevésbé látszik is, jól látható az előző, Egymásért vagyunk című kritikagyűjteményéből.

Új kötete viszont azt is megmutatja, hogy bár szenvedélyesen foglalkozatja évtizedek óta a „kisebbségi” problematika (lét és irodalom), távolról sem valamiféle ásatag nacionalista meggondolásból, hanem egyrészt – ahogy már fentebb jeleztem – az egész pontosabb, teljesebb megismerése miatt. Másrészt, mert az emberi létezés egyik lényegi vonásaként is érdekli a „kisebbségben levés”: Varga Imre sorsa és költészete kapcsán éppúgy erről meditál („És nem különbözik-e mindenki egyformán a többségtől? Varga Imre tapasztalhatta: a kisebbség fogalma túlnő a nemzetiségén.” – Létszomj), mint a Csiki Lászlóét méltatva („a világgal mint többséggel szemben maga az egyéni lét is azt jelenti: mindenki kisebbségi, vannak, akik saját, vannak, akik ennek tetejében még kollektív jogon is” – A sajátosság természetessége és a méltóság sajátossága).

Harmadrészt, mert a közép-, illetve kelet-közép-európai történelmi tapasztalatok ismeretében nem egyszerűen magyar ügynek tekinti, hanem a régió népei közös sorskérdésének. Kötete utolsó két írása például a szlovák-magyar egymásba ékeltséget állítja tanulságos fénytörésbe. A 19. századi visegrádi plébános, Viktorin József pályája és tevékenysége jól példázza a valódi kettős kötődést, szemben az elmúlt évtizedekben sokat emlegetett kisebbségi tudatban élővel (Jozef – Viktorin – József és Visegrád), Miroslav Kusy: A magyarkérdés Szlovákiában című könyve pedig azt, hogyan és miért tekinthető a kisebbségi kérdés mindig többségi kérdésnek, miért és hogyan jelenthet jelentős gondot a többségi szlovákság számára a Szlovákiában csupán 12 százaléknyi magyarság (Nemzetállam és/vagy polgári elvek).

Gróh Gáspár néhány alkalommal kettős dátumozással jelzi, hogy egy-egy íróportré, illetve könyv vagy évekig foglalkozatta (Grendel Lajos Einstein harangjai című regényéről egyenesen két írást is közöl), vagy (feltehetően) a kötete összeállításakor vette elő és egészítette ki, s itt már nem az eredeti írásváltozatot olvassuk. Kár, hogy több, a dátumozással nem jelölt íráshoz is hozzányúlt (nem mindig látható okból), mert ennek eredményeként szerencsétlen, a szövegösszefüggésbe nem illő, illetve abból nem érthető mondatok is olvashatók elvétve, sőt, még olyan teljességgel értelmetlen és hamis mondatok is, mint a Gion Nándor: Ez a nap a miénk című regényéről szóló kritikában („Tetralógiává az író halála miatt már nem fejlődhetett a történet…” – Kortalan aktualitás, 1997). Összefügghetnek ezek a pontatlanságok azzal, hogy a szerző ahelyett, hogy valamilyen formában jelezte volna írásai eredeti keletkezési, publikálási körülményeit, nyilván a kötetté szervezés miatt is megpróbálta eltüntetni azokat és egységesíteni írástípusait. Pedig egyrészt sem a kötetnek, sem az egyes írásoknak nem vált volna kárukra, ha kiderül például, hogy egy-egy portré miért és hová készült eredetileg, hogy a Kányádi-portré eredetileg feltehetően egy verseskötet recenziója volt, hogy a Cs. Szabó-írás valójában a Kis népek hivatása címmel összeállított kötet előszava, vagy a Jozef Viktorinról szóló írás egy másiknak stb., másrészt úgysem lehet teljesen (meg minek is?) eltűntetni a különbségeket egy-egy irodalomtörténeti, netán vallomásos esszéportré, könyvkritika, műelemző tanulmány, előadásszöveg, kötet előszó között. Mindezek, persze, csak szeplőfoltok egy igazán gazdag, tartalmas és tanulságos esszéköteten, de részben a filológiai hűség okán, másrészt, hogy senki ne illethessen „a kritikai szemlélet teljes hiányával”, szóvá kellett tennem.

Gróh Gáspár: Határ. Ok nélkül
Magyar Szemle Könyvek, 2006
355 oldal, 2700 Ft

Elek Tibor

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu