buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Irodalmunk forrásai


2006.04.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

A 19. század örökségeként sokáig meghatározó volt a pozitivizmus a társadalomtudományokban, köztük az irodalomtörténet-írásban is, pedig a 20. században sorra léptek fel új tudományos irányzatok. Magának a pozitivizmusnak a végső lökést, legalábbis szándéka szerint, a posztmodern fogalmával jelölt ezredvégi tudományos iskolák adták meg azzal, hogy végérvényesen helytelennek minősítették az irodalmi mű és a valóság megfeleltetését, s ennek szellemében érdektelennek mindent, ami a szerzővel, a szerző és a mű kapcsolatával foglalkozik. Természetesen a klasszikus pozitivizmusnak s követőinek is voltak egyoldalúságai, túlzásai, tévedései, de aligha hihető, hogy velük szemben a posztmodern a tévedhetetlen igazságok birtokosa. S józan ember számára nyilvánvaló, hogy az életrajzi, filológiai, művelődéstörténeti adatok gyűjtése, értelmezése kiiktathatatlan része az irodalomtudománynak a 21. században is. Ha az ellenkezőjét állítanánk, akkor az lenne az igazán következetes, aki az irodalmi szöveg szerzőjének nevét és a megjelenés időpontját is felesleges, művön kívüli adatnak tartaná. Pedig még annak is van információs értéke, hogy mennyire esik távol egymástól egy alkotás keletkezésének és megjelenésének időpontja.
Szerencsére a valóságos irodalmi élet, a teljes olvasói és értelmezői közösség az ezredfordulón is megőrizte sokszínűségét, s ennek érdekében komoly erőfeszítéseket tesznek egyes könyvkiadók is egyes irodalomtörténészek segítségével. Ilyen műhely Szirtes Gábor vezetésével a pécsi Pro Pannónia Kiadó, amely hosszú évek óta jelenteti meg az Irodalmunk forrásai című könyvsorozatát. A kötetek többségének vannak pécsi vonatkozásai, s ha figyelembe vesszük, hogy e város már a középkorban a magyar szellemi élet egyik centruma volt, Trianon óta pedig folyamatosan igényes irodalmi életű, akkor belátható, hogy nemcsak regionálisan, hanem országos szinten is megőrzésre és figyelemre érdemes az, ami itt történik, s nem csak az, aminek ide is kapcsolható vonatkozásai vannak.

Mindjárt erre az utóbbira lehet példa Albert Zsuzsa könyvsorozata. A költő és rádiós szerkesztő mintegy másfél évtizede indította el rádiós sorozatát. A Legendás irodalom mindegyik adásában egy írót, irodalmárt idéztek meg idősebb és fiatalabb pályatársai. A személyes emlékezések úgy mutatták be az esendő embert, hogy közben az életműre is fény vetült. A megidézett alkotókat a beszélgetés vezetője ugyancsak ismerte, s ez eleve az otthonosság légkörével vonta be a beszélgetéseket. E beszélgetések első könyve még 1994-ben jelent meg, 1999 óra pedig a Pannónia Könyvek sorozatában az Irodalmi legendák, legendás irodalomnak már a negyedik kötete jelent meg. A korábbi kötetekben Áprily Lajostól Illyés Gyulán át Weöres Sándorig 51 szerző „legendás” portréja került bemutatásra, s ezekhez most újabb tíz csatlakozik: Nadányi Zoltán, Gyergyai Albert, Illés Endre, Cs. Szabó László, Károlyi Amy, Kovács Imre, Szabó Árpád, Rab Zsuzsa, Bakucz József és Parancs János.

Ha valaki még nem találkozott Albert Zsuzsa találmányával, ezekkel a legendaképző – vagy éppen -oszlató – beszélgetésekkel, az meglepődve tapasztalja majd, hogy mennyire információgazdagok az életutat, a jellemrajzot, a pályaképet tekintve, s közben egy korszak irodalmi, nem ritkán politikai életéről is képet adnak. E különleges portrék olykor szinte elfeledett szerzőkre hívják fel a figyelmet. Nadányi Zoltán költészetét például ritkán emlegetik, az egyetemeken se tanítják, hiszen csak „kismester”. De annak igazi. S van – kissé slágeresítve – egy közismert dala: „az volt a veszted mind a kettőnk veszte”. Zilahy Lajos dolgozta át a dallamhoz a szöveget a Halálos tavasz filmváltozata számára. Nadányi azonban nem engedte a nevét a filmre kiírni, mert nem tetszett neki az átírás. A honoráriumot se vette át. – Kovács Imre portréja elsősorban a negyvenes évek politikai életébe enged bepillantani, Gyergyai Alberté a kiváló esszéírót és műfordítót inkább emberi oldaláról mutatja be. Ahány portré, annyiféle személyiség és annyiféle emlékező. Remélhetően készülnek már az újabb beszélgetések.

Legendája sok mindennek lehet, akár az újságírásnak is, a sajtótörténet azonban igazán komoly dolog, a szakembereken kívül másokat ritkán foglalkoztat. Fleisz János Az erdélyi magyar sajtó története 1890–1940 című monográfiája igazi tudós munka, hiánypótló kézikönyv ebben a témában. Teljességre törekedett, elképesztően nagy terjedelmű anyagot kellett feldolgoznia, s elrendeznie. Néhány szám jelezheti, hogy mit kellett áttekintenie: 1900-ban 130, 1910-ben 236, 1920-ban 136, 1930-ban 310 sajtótermék jelent meg Erdélyben (értelemszerűen Partium és a Bánság adatai is itt szerepelnek.) Két fő részre tagolta könyvét az elkerülhetetlen 1919-es korszakhatárral, s mindegyikben áttekinti a korszak főbb jellemzőit, majd az egyes nagyvárosok sajtóját mutatja be. A terjedelmes függelék gazdag irodalomjegyzéket s számos táblázatot tartalmaz. Az általános műveltséghez mindebből csak annyi tartozik hagyományosan, hogy Ady Endre 1900-ban a nagyváradi és kormánypárti Szabadság, majd 1901 és 1904 között a szabadelvű Nagyváradi Napló munkatársa volt. E könyv egyik fejezetében e város újságírásának történetét is olvashatjuk, például azt is, hogy a szabadelvű lap a város negyedik újságjaként kezdte meg működését 1898 őszén. Ez a művelődéstörténeti fontosságú munka az irodalomtörténet-írás számára is nélkülözhetetlen segédeszköz.

A sajtótörténet iránt viszonylag kevesen érdeklődnek, szinte mindenki ismeri azonban Fekete István nevét és néhány munkáját. Minek köszönhető ez? Annak, hogy ifjúsági íróként van számon tartva, s egyes művei kötelező és ajánlott általános iskolai olvasmányokká váltak már az 1960-as években. Így talán csak Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc ismeretsége versenyezhet az övével. Köztudott, hogy ők nem “ifjúsági” írók, ilyenné vált műveiket sem annak szánták. Fekete István azonban számos művét eleve az Ifjúsági – később Móra Ferenc nevét viselő – Kiadó számára írta. De vadásztörténeteinek s önéletírásának is van olvasótábora. A magyar irodalom kritikai és történeti szemléletében kiiktathatatlannak tetszően él az a szemlélet, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom alkotásai másodlagosak, hogy voltaképpen alkalmazott szépirodalomról van szó, amelyben a pedagógiai cél nem engedi teljes mértékben érvényesülni az esztétikai szempontokat. Van igazság ebben az állításban, de azért vannak kivételek, s nem is csekély számban. Éppen az 1950-es évek voltak azok, s erre az időre esik Fekete István írói újraindulása is –, amelyben az irodalomnak ez a területe nálunk igazán nagykorúvá válhatott. S Fekete Istvánnak szerencséje is volt, mert biztos, hogy ha nem válik kötelező olvasmánynyá, korántsem lehetett volna ennyire népszerű. Inkább csak az állat- és a vadásztörténetek rajongói tartanák számon. Igaz, az irodalomtörténet-írás a közelmúltig nem sokat foglalkozott vele, a jelenkorban azonban változott a helyzet. Legodaadóbb kutatója Sánta Gábor, akinek három év után már a második könyve jelenik meg e tárgykörben. A Fekete István.

Tanulmányok 2. főként az írói pálya második szakaszával foglalkozik, de részletesen vizsgálja a családtörténetet s az író életútjának első két és fél évtizedét is. Aki ennyi időt és energiát szentel egyetlen alkotónak, az csakis szeretettel fordulhat tárgyához, s bármennyire törekszik a tárgyilagosságra, elfogultságát nem tudja teljesen levetkezni. Fekete István munkásságának a felnőttek körében is van tábora, s mint e könyv helyesen állítja, vannak idealizáló hívei és értékeit elutasító alig-olvasói. Sánta Gábor az arany középutat keresi, de nyilvánvalóan a hívek táborába tartozik. Fekete István munkásságának maradandóságát alighanem csak újabb egy-két emberöltő elmúltával lehet majd hitelesen megállapítani. Az a kései utókor tárgyilagosabb és bizony kegyetlenebb is lesz. A kismester minősítést bizonyára megérdemli majd akkor is, s ennél többre most is kevesen tartják. A magyar irodalomban azonban ez is kitüntető elismerés, s az ilyen szerző kutatásra érdemes.

Sokan a magánéletben is kíváncsian olvasnak olyan leveleket, amelyeknek nem ők a címzettjeik. Ez nem feltétlenül helyes dolog, de hát a kíváncsiság nagy úr. Nyugodtan olvashatjuk viszont azokat a levelezéseket, amelyeket nyilvánosságra hoznak. S ha éppen írókról van szó, akkor megtapasztalhatjuk, hogy ugyanúgy emberek, mint bárki földi halandó, s azt is, hogy milyen egy adott kor irodalmi élete, milyenek az író-barátságok. Az Irodalmunk forrásai sorozatban jelent már meg jelentős levelezés-kötet: Schöpflin Aladár összegyűjtött levelei, valamint Bertha Bulcsu és Csorba Győző levelezése, most pedig egy időben kettő is napvilágot látott, s mindegyiknek erős pécsi vonatkozása van, hiszen Csorba Győzőt egész élete ide köti, Tüskés Tibor fiatal tanárként került ide, s Mészöly Miklósnak és Fodor Andrásnak is erősek a kapcsolatai várossal és irodalmával.

A terjedelmesebb kötet a Csorba Győző és Fodor András levelezése 1947– 1994. Érthetően: Fodor András nagy levelező és irodalomszervező volt, s első versei éppen Pécsett jelentek meg, Csorba Győző pedig ritkán járt a fővárosban, költőtársa lakóhelyén. A kötetet összeállító Pintér László 225 levelet tett közzé, s igen alapos jegyzetanyaggal látta el azokat. Filológiai szempontból példás munka ez, s jó időben készült, hiszen néhány évtized múlva már bizonyos, hogy számos levélbeli közlésre senki se tudná a pontos magyarázatot megadni. Csorba és Fodor a köztük lévő bő 12 évnyi korkülönbség ellenére igazi barátságot kötöttek egymással. A levelek sok információt adnak a két költő irodalmi felfogásáról. Értékelik egymás munkáit. Fodor András a fővárosi, Csorba Győző a pécsi irodalmi élet eseményeiről számol be, s természetesen családi életükről is szó esik. Az életrajzok, a pályaképek, az irodalom- és a művelődéstörténet számára egyaránt gazdag forrásanyagról van szó, amely a szélesebb olvasóközönség érdeklődését is megérdemli.

Hasonló a helyzet a Volt idő. Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése c. kötettel is. Ezt maga Tüskés Tibor rendezte sajtó alá, aki a hatvanas évek elején a pécsi irodalmi folyóirat, a Jelenkor főszerkesztője volt, s e minőségében került kapcsolatba Mészöly Miklóssal, aki korábbi pécsi folyóiratokban is publikált. Tüskésnek az volt a célja, hogy az 1958 őszétől megjelenő folyóiratot országos rangúvá fejlessze, s ehhez elsősorban a Pécsről elszármazott, az oda kötődő írókra számított: Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Kodolányi Jánosra, Weöres Sándorra és másokra. Ezek a szerzők azonban nem voltak kedvesek a korai Kádár-kor irodalompolitikája számára, csak megtűrték őket, némelyiküknek könyveit sem adták ki. Mészöly Miklós is közéjük tartozott, s mivel 1945 után indult el a pályán, még kevésbé voltak megbocsátóak vele. A levelezés így az irodalompolitikai csatározásokba is bepillantást enged. Tüskés leváltásának végső indoka Mészöly Miklós Az ablakmosó című drámájának közlése volt, s persze az írót is támadta folyamatosan a marxista kritika.

A baráti visszaemlékezések, a levelek mellett fontos forrást jelenthetnek a naplók is. Fodor András például ebben is kiemelkedőt alkotott: 14 éves korától haláláig napi rendszerességgel készített feljegyzéseket. Ezekből régebben több kötetnyi megjelent, a legutóbbit éppen a Pro Pannónia adta ki (A somogyi diák, 1999), s szerintem beilleszthetnének sorozatukba újabb köteteket is.

Most viszont Takáts Gyula könyve jelent meg: Öt esztendő Drangalagban 1981–1985, Naplójegyzetek, s erre az alkalmat a költő 95. születésnapja kínálta. (A cím sajnos pontatlan, mert az utolsó bejegyzés 1984 szilveszterére esik.) Drangalag a költő akkori verseiben jelent meg, s e képzeletbeli hely a valóságos Kaposvárra, de az országra is hasonlít. Van egy fogalom: pannon költő. Ha azt az alkotót keressük, aki a huszadik században leginkább kiérdemelte ezt a megnevezést, én mindenképpen Takáts Gyulát említeném. Derű és bölcsesség, józan ítélőképesség, a természet és az élet tisztelete megkapó szintézisben olvad össze műveiben, s naplójában is, amelynek olvasását nehéz félbehagyni, s ha a végére érünk, sajnáljuk, hogy nincs folytatás. Tárgyszerű közlésmódja egy korszakot, egy régiót, egy személyiséget egyaránt bemutat, s mintegy mellékesen számos művelődéstörténeti információval is gazdagabbak leszünk. Aki szinte semmit se tudott eddig a mesterről, az is megszereti, s szinte kérlelné, hogy kezdje meg újra feljegyezni napjainak történéseit és reflexióit, hadd olvashassuk majd az újabb könyvet századik születésnapjának tiszteletére.

Vasy Géza

Pro Pannónia Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu