buy Windows 10 Professional Key buy Windows 10 product Key microsoftwarestore.com www.troilus.es anneshealinghands.nl canada goose jas parajumpers outlet
2019. augusztus 24, szombat
Bertalan napja





















Évfordulók:
1838: Kölcsey Ferenc halála (Cseke)
1899: Jorge Luis Borges születése (Buenos Aires)

Összes évforduló...

 



Archívum
Elofizetés

 

Legyen a kezdőlapja az UjKonyvPiac.hu!(IE)Tegye az Új KönyvPiacot kedvencei közé!(IE)UjKonyvPiac.hu-t a Sidebarba!(NS6+)

 













 
Rálátás az életműre
Kertész Imre önéletírásáról


2006.04.09

A cikk nyomtatása...Küldje el e-mailen...

„A regényben nekem kellett kitalálnom és létrehoznom Auschwitzot – mondja önéletrajzi regényé-ben(?), interjú-jában(?) a Sorstalanságról Kertész Imre. Természetesen nem történelmi vonatkozásaiban kellett kitalálnia, hanem irodalmi összetevőiben, pontosabban úgy, ahogy az a Sorstalanságban a maga helyét betölti. Merthogy akkor, amikor egy jelenség egy mű részévé válik, szükségszerűen átlényegül, a mű törvényei vonatkoznak rá. Erre utal Kertész is, akkor, amikor az állítását kifejti: „Nem támaszkodhattam a külső, a regényen kívüli úgynevezett történelmi tényekre. Mindennek hermetikusan, a nyelv és a kompozíció varázslatával kellett létrejönnie.” A Nobel-díjjal is kitüntetett regény tétje ugyanis nem történelmi, hanem irodalmi volt, vagy talán ennél is több, végső soron valószínűleg az, amit Kertész más szerzők munkáival szemben elvárásként megfogalmazott, az, hogy – s itt már konkretizálódik is a tét – „a haláltáborokban valami lényeges újdonságot fedezzenek fel az emberi egzisztenciáról”. Ahhoz, hogy ezt az újdonságot elmondják, ahhoz volt szükség az újfajta szemléletre, az újfajta nyelvi kohézió megteremtésére…

Aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ennek a mostani önéletrajzi írásnak a megteremtésekor Kertész Imre a Sorstalanság megírásakor is elé került leckével találta magát szemben. A mostani könyv feladványa az volt, hogy annyi huszadik századi önéletrajz megszületése után miképpen lehet újat mondani egyetlen ember életéről – úgy, hogy közben a sztereotípiák, a régről öröklött formák fel se bukkanjanak, az elkerülhetetlen esetlegességek meg se említődjenek, úgy, hogy a felidézett valóság mélyebb hitele mutatkozzon meg az olvasó előtt. A tét ez volt – még akkor is, ha Kertész maga is érzi az önéletrajz és a regény közötti különbözőséget. „Ha önéletrajz: akkor felidézed a múltadat, minél lelkiismeretesebben igyekszel ragaszkodni az emlékeidhez, rendkívül fontos számodra, hogy mindent úgy írj le, ahogyan az valóságosan is megtörtént, mint mondani szokás: hogy semmit se tegyél hozzá a tényekhez. A jó önéletrajz olyan, akár egy dokumentum: »korrajz, amelyre támaszkodni lehet«. A regényben viszont nem a tények a fontosak, hanem egyedül az, amit a tényekhez hozzátesz.”

Ez az önéletrajz azonban nem csupán korrajzként működik, hanem inkább egyfajta, a Kertész Imrére jellemző irodalmi szemléletmód rajzaként. Ezért mondom, végső soron irodalmi tétje volt ennek a munkának is, s maga a Kertész által megteremtett forma is új, nem csupán az a látásmód, amelyikkel a munka foglalkozik. A forma: fiktív párbeszéd, interjú, amely mögött, ahogy a szerző is jelzi, felsejlik a Hafner Zoltán által készített „mélyinterjú”, megmutatkozik – mint minden őszinte önéletírásban – a szerzői én kettőssége, felmerülnek a regényben – szépírói munkákban – ábrázolt világ valóságábrázolásának kérdései, a „fikció” és a „valóság” közötti különbözőségek, végső soron azonban nem más ez a munka, mint a platóni dialógusok folytatása, újrateremtése, még akkor is, ha a dialógust itt a megkettőzött szerzői én folytatja. Kertésznek a forma kapcsán tett Platónra való utalása akkor teljesedik ki, amikor fiatalkori olvasmányai között első helyen a Lakomát említi. Az önéletrajz formájának megteremtése pedig az önéletrajzok elméleti kérdéseivel foglalkozó Dobos István megállapítását juttatja eszünkbe: „Az önéletíró változó önmegértése az identitás folytonos elvesztését és újraalkotását feltételezi a visszaemlékezésben. Az emlékező a fölidézett én színrevitelével alakítja ki identitátását, s ennek éppenséggel az az alapvető feltétele, hogy távolságba kerüljön önmagától.” A Kertész által megteremtett kettős én a fölidézés és a távolságteremtés kettősét szolgálja, mindezt azonban nem azért mondom, hogy Kertész eljárását a teória felől igazoltassam, hanem inkább azért, hogy jelezzem, vannak pontok, ahol az irodalom és az irodalomtudomány párhuzamba állítható egymással, ezt pedig azért teszem, mert Kertész azt is jelzi, hogy nem sokat törődik – teljes joggal teszi ezt – „az egyetemi tanszékek irodalomtudományi halandzsa nyelvét szajkózó újkonformista törte-tőkkel…” (Ennek kapcsán viszont azt kell megemlítenem, hogy a munkásságával foglalkozó írások közül egyedül Molnár Sára általam még nem ismert Ugyanegy téma variációi című könyvét érzi valóban a munkáival foglalkozóknak.)

Eddig a forma kérdéseivel foglalkoztam, valójában azonban az a kérdés, hogy a formával milyen tér, azaz minek a tere teremtődik meg. Természetesen az élet tere, a megélt élet tere, de több is, más is annál. Több és más, mint az élet tere, mert az életrajz kérdéseivel Kertész kevesebbet foglalkozik, mint azt más szerzők szokták tenni, úgy is mondhatnám, hogy az életrajz tényei – család, életút, írói pálya (ennek kapcsán már a kifejezés ellen is tiltakozik), megélhetés, a Kádár-rendszerben elfoglalt helye vagy éppen a Nobel-díj ténye – finoman fölsejlenek a mondatok mögött, hogy helyettük valami másról essen szó, valami másról, amit talán leginkább radikális társadalmi látásmódnak nevezhetünk.

Radikális látásmód vagy egyszerűen a tényeken alapuló látásmód? Kertész érvrendszerét olvasva magam inkább tényeken alapuló látásmódnak nevezném, a társadalmi gyakorlat viszont – éppen a folytonos, napi megalkuvások miatt, azok miatt a megalkuvások miatt, amelyeket a napi továbbélés kényszere épített be az életünkbe – radikálisnak nevezi ezt a szemléletmódot. „Ennek a kultúrának a tízparancsolatba foglalt törvényei közül az egyik így hangzik: Ne ölj! Ha tehát a tömeggyilkosság napi gyakorlattá, sőt, mondhatni, hétköznapi munkává tud válni, akkor dönteni kell arról, hogy érvényes-e a kultúra, amelynek illuzórikus értékrendjére itt Európában az elemi iskolától fogva mindannyiunkat: gyilkosokat és áldozatokat egyaránt tanítottak” – olvasom, s úgy gondolom, nem lehet nem egyetérteni azzal, amit olvasok. Ha a Kádár-rendszer Kertész Imre által leírt jelzőit szemlélem: „minden erkölcsi, szellemi magatartást aláaknázó olcsó konformizmus”, „kispolgári rendőrállam, amely szocialistának nevezte magát, igazi mintaképének azonban a Horthy-féle tekintélyelvű, negédes, lélekgyilkos, félfeudális, féleurópai, militarista, a jóvágású diktátor mellényzsebéből kormányzott engedelmes és züllött társadalmat tekintette” – akkor sem tudok nem egyetérteni vele, ahogy azzal is csak egyetérteni tudok, hogy ’89 után is a „közmegegyezéses öncsalás” folytatódik.

A K. dosszié jelentősége azonban nem egyes jól idézhető vélemények megfogalmazásában mutatkozik meg, noha ha így lenne, az sem lenne kevés, különösen akkor nem, ha megérezzük, hogy itt tulajdonképpen a századról, a mostanság különösen sokat emlegetett huszadik század különböző időszeleteiről kapunk pontos látleleteket. Ennek ellenére ez a könyv mégis több ennél, több, mert benne Kertész Imre irodalmi-társadalmi látásmódjának egészét feltárja. Nem véletlen, hogy keveset foglalkozik az ún. élet kérdéseivel, annál többet a műveivel, különösképpen a Sorstalansággal, s a bennük megmutatkozó szemléletmóddal. Irodalmi szemléletmóddal és társadalmi szemléletmóddal egyszerre, merthogy ez a kettő mégsem választható el egymástól, még akkor sem, ha a művekben a társadalmi szemléletmódot irodalmi eszközökkel kell újrateremteni. Aligha járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Kertészt a maga világlátásának sajátossága foglalkoztatja, ezért tért vissza korábban más munkáiban is, és tér vissza itt is ehhez a látásmódhoz. Ennek kapcsán különösen fontosnak tartom azt, amit saját zsidóságáról, pontosabban a saját zsidóságához való viszonyáról mond: „…engem inkább – hogy így mondjam – beleparancsoltak a zsidóságomba, ahelyett, hogy meggyőztek volna róla, hogy ennek így kell lennie.

Talán kicsi a különbség, de lényeges. Nem volt mit elvállalnom, s így megfosztottak a felelősségérzéstől: a zsidóságom miatt legföljebb csak békétlenkedhettem, magamban mormoghattam, vagy álmodozhattam valami kevésbé undorító helyzetről. Azt hiszem különben, hogy így keletkeznek azok a lelki konfliktusok, amelyek azután a zsidó öngyűlölet formájában kulminálnak… Itt nincs megoldás, s a probléma permanensen mindenhova elkísér, akár az árnyékunk. Én legföljebb engedtem a csábításnak, hogy őszinte legyek. De ehhez – ha szabad szélsőségesen fogalmaznom – Auschwitzra volt szükségem…” Hallatlanul fontos Kertésznek az a gondolatmenete, amelyben Auschwitzot az európai kultúra mozgásából vezeti le, nem közvetlenül és logikusan, hanem úgy, hogy megjegyzi, ahol Auschwitz kezdődik, ott ér véget a logika, de akkor már olyan kényszer vezeti az embert, „ami nagyon hasonlít a logikához.” Annak, aki érteni akarja a Sorstalanságot, ismernie kell azt a finom elemzést, amelyben Kertész kimutatja, hogy amint Köves Gyuri figuráját létrehozta, elfejtette önmagát: „Mintegy kibújtam a bőrömből és másikat húztam magamra, anélkül azonban, hogy az előzőt elhajítottam, vagyis, hogy az élményeimet elárultam volna.”

Bárhonnét is nézzük, a K. dosszié révén Kertész Imre egész életművére nyílik rálátás…

Kertész Imre: K. dosszié
Magvető Kiadó, 2006
261 oldal, 2490 Ft

Füzi László

Magvető Kiadó

 
Osztályzat:



Az eredmény kijelzéséhez minimum
10 szavazat szükséges

 

 
Fórum

Ehhez a cikkhez még nem érkezett hozzászólás.
Írja meg véleményét a Fórumra!

Felhasználói név:
Jelszó:
Amennyiben nincs még felhasználói neve és jelszava, kerjük itt regisztrálja magát!

Hozzászólás:

 

 
 

 


Partnereink:


Honlaptérkép


©1997-2019 Új KönyvPiac
Minden jog fenntartva.
Tel: (06 1) 210-9933; Fax (06 1) 210-9935
E-mail: ujkonyvpiac@ujkonyvpiac.hu